De mondd meg, miért nem lehetünk szemetesek? A tulajdonviszonyainkat pontosan ez fejezné ki a legjobban.

Nem? Miféle szemfényvesztés ez megint? Hogy a főváros visszaállít a közterekre szeméttárolókat. Mert erre még van pénz.

Hogy legyen hova dobni a szemetünket. Erre van, hogy rendszeresen üríttessenek egypár ócska tartályt. Viruló zöld színben, kis rajzocskával, hogy ide dobd, ide a szemetet. Mert világváros ez, itt nem lőnek. Csak csalogatnak. Bele a kultúrába, légkondis múzeumokba, képtárakba és történelmi intézményekbe. 

Miközben lőnek, már megint lőnek. És nem lőnek úgy igazán, mert a szeméttel vannak elfoglalva. Miközben a gyerekeink beletompulnak, belekövérednek a vitaminhiányba. Az öregeknek meg megszakad a szívük egy kis tejért, és rágják kelletlen a szociális étket öt napig. A hatodik és hetedik napon pedig feltámad bennük a vágy a haragra. A régen érzettre, kedvesre, hogy ugyan akkor mi végre volt évtizedekig az a sok munka? És főleg lelkesedés, ha most. Most ha ébred is kicsi tettvágy, pucurka indíték, nincs főznivaló. Akkor sincs, azért sincs, mintha a világ lázadna fel ellenük. És akkor mi végre ez a színjáték? Mire a törekvés, hogy a szemét a helyére kerüljön?

Ha ezek az emberek, gyerekek, öregek az agyunk közterein maradnak?

És fújja őket a szél összevissza?