Számolom a táskáidat: egy, kettő, három… tizenöt,

egyik sem ép, mindenik sérült, vagy a cipzár rossz,

vagy a bélése rongyos, vagy a külseje repedezett,

vagy a lelkét is eladta már a zsibárusnak…

Mondom, hogy válogassuk ki a még életképeseket,

a használhatókat, a többitől pedig lelkiismeret-furdalás

nélkül szabaduljunk meg.

Felháborodva tiltakozol, hogyisne, hiszen te minden

egyes darabhoz ragaszkodsz, és naponta váltogatod őket,

hol egyikkel, hol másikkal, hol a harmadikkal mész a boltba,

azzal a csinos kis feketével pedig a templomba.

Nem tudlak meggyőzni, de azért suttyomban néhányat

Összecsomagolok, és hazaindulóban a nagy sárga konténerbe

dobok, ami félúton van a házad és a buszállomás között.

Nem veszed észre, hogy apad a gyűjtemény… már szinte semmit

sem veszel észre, ami életed számodra fontos tartozéka (volt).

Halálod után még egyszer átnézem a maradék táskákat, az

egyikben, az elegáns, békebeli retikülben megsárgult hímzett

zsebkendőre bukkanok, mellette fényképek: az egyiken én

vagyok három-négyévesen, a másikon a fiaim szintén kisgyerekekként,

a harmadikon a csillogó szemű unokatestvéreim, a negyediken pedig

te és a nővéred, vagyis az anyám. És még egy levél is lapul ott,

a feladó és a címzett is ismeretlen. Papíralapú titok, nem szeretném

megfejteni, csak őrizgetni, mint az első játékbabámat, amit éppen tőled

kaptam, jobban mondva tőled küldte az Angyal, mert neki nem volt 

ideje

minden gyereket személyesen felkeresni.

Számolom a táskáidat: már csak a fekete retikül,

tajtékos csöndbe csobban, alábukik, elmerül…