[Látó, 2016. november]
Istenem – gondolta a lány –, egyedül vagyok.
Becsukta az ajtót, lement a lépcsőkön, és átszaporázott az úttesten, mintha volna, ami lelassíthatna, mielőtt elütné. Átérvén, visszanézett, fel az ablak irányába. Abban reménykedett, hogy a fiú észreveszi magát, fölkapcsolja a kislámpát, és legalább kinyitja az ablakot, legalább kinéz utána, mint akit érdekel a dolog.
De az ablak sötét maradt.
Istenem – gondolta a lány –, egyedül vagyok. Csend volt az utcán, olyan csend, amilyen éjjel kettőkor lehetséges. Tök üres minden, taxi sehol. Állt a járdaszegélyen, és úgy érezte, menten összeesik, megbolondul, vagy valaki megöli. Pedig csak a szíve aszalódott aprócska, ráncos bogyóvá. Sírni próbált, könnyeket öklendezni, nem sikerült, kifacsarodott belőle a nedvesség, állt az utcán, és nem tudta, mitévő legyen. Nem esett össze, nem bolondult meg, nem is ölték meg, és semmi sem történt, már csak haza akart jutni, de egy taxi sem volt, számot nem tudott, és csontig hatolt a didergő, téli éjszaka. Akkor eszébe jutott, hátha tudnak egy telefonszámot a közeli éjjelnappaliban. Nem tudtak.
Fújt a szél, a lány a toronyórát nézte. Arra gondolt, hogy milyen szörnyű lehet örök magányban keringeni a tágas világűrben, és mennyivel borzasztóbb magány az, ha a Földön töltött idő feszül végtelenné.
Nem ez volt az első eset, hogy ez a lány éjjel kettőkor úgy jön le azon a lépcsőn, hogy sötét marad a szoba, hogy kifoszlott mellkasán cafatokban bugyborékol a szíve. Hogy nem szeretik.
És akkor az utca végéből fényt látott közeledni. Végre taxi érkezett az állomásra. A lány beszállt, és megadta a lakcímet. Még nem ment ki belőle az alkohol, de a zaklatottságtól még gyűröttebb aggyal ért haza – az oda vezető utat nem is érzékelte, folyamatosan a kislámpa gombjával kattogott, hátha megfényesednék az a szoba, hogy amikor felnéz az ablakra, emberalak álljon benne, és figyelje az ő lépteit, és érdekelje, hogy ő hazaindul.
A kislámpát azonban nem sikerült felkapcsolni, a lány pedig fatörzsként dőlt az ágyába. Hamar elaludt, és gyorsan lett reggel.
Istenem – gondoltad –, egyedül vagyok.
Becsuktad az ajtót, lementél a lépcsőkön, és átszaporáztál az úttesten, mintha volna, ami lelassíthatna, mielőtt elütne. Átérvén, visszanéztél, fel az ablak irányába. Abban reménykedtél, hogy észreveszlek, fölkapcsolom a kislámpát, és legalább kinyitom az ablakot, és legalább kinézek utánad, mint akit érdekel a dolog.
De az ablak sötét maradt.
Istenem – gondoltad –, egyedül vagyok. Csend volt az utcán, olyan csend, amilyen éjjel kettőkor lehetséges. Tök üres minden, taxi sehol. Álltál a járdaszegélyen, és úgy érezted, menten összeesel, megbolondulsz, vagy valaki megöl. Pedig csak a szíved aszalódott aprócska, ráncos bogyóvá. Sírni próbáltál, könnyeket öklendezni; nem sikerült, kifacsarodott belőled a nedvesség, álltál az utcán, és nem tudtad, mitévő légy. Nem estél össze, nem bolondultál meg, nem is öltek meg és semmi sem történt, már csak haza akartál jutni, de egy taxi sem volt, számot nem tudtál, és csontodig hatolt a hideg éjszaka. Akkor eszedbe jutott, hátha tudnak egy telefonszámot a közeli éjjelnappaliban. Nem tudtak.
Fújt a szél, a toronyórát nézted. Arra gondoltál, hogy milyen szörnyű lehet örök magányban keringeni a tágas világűrben, és mennyivel borzasztóbb magány az, ha a Földön töltött idő feszül végtelenné.
Nem ez volt az első eset, hogy te éjjel kettőkor úgy mész le ezen a lépcsőn, hogy sötét marad a szoba, hogy kifoszlott mellkasodon cafatokban bugyborékol a szíved. Hogy nem szeretlek.
És akkor az utca végéből fényt láttál közeledni. Végre taxi érkezett az állomásra. Beszálltál, és megadtad a lakcímet. Még nem ment ki belőled az alkohol, de a zaklatottságtól még gyűröttebb aggyal értél haza – az oda vezető utat nem is érzékelted, folyamatosan a kislámpa gombjával kattogtál, hátha megfényesednék a szoba, hogy amikor felnézel az ablakra, ott álljak, és figyeljem a lépteid, és érdekeljen, hogy hazaindulsz.
A kislámpát azonban nem sikerült felkapcsolni, te magad pedig fatörzsként dőltél az ágyadba. Hamar elaludtál, és gyorsan lett reggel.
