[2016. március]
Részlet
Visszafordultál, én meg élek. Egy harang lefogott nyelve vagy bennem. Amikor megtiltottam magamnak, hogy rád gondoljak, három teljes napot átaludtam. De az alvás résein beszivárogtál, és rólad álmodtam. Álmomban a hiányodba berepült egy madár. Szűk és sötét volt odabent, és a madár nagyon félt. Aztán kopognak, felébredek, sötét van. Kinézek, a sötétítő mögött is sötét van, a városi éjszaka világos sötétje. Újra hallom a kopogást, kinyitom az ajtót, és ott állsz. Friss vagy, lendületes, mosolyogsz, azt mondod, hogy öltözzem gyorsan, mert lent vár az autó, indulunk. Mindent elrendeztél, jöjjek. Én egyre csodálkozom, hogyan lehet ez, és már kezdem azt hinni, hogy valóban vártalak, igen, hogy is lehetett volna másképp! Mert hát tulajdonképpen vártalak, egyedül voltam, egyedül a hiányoddal, és arra gondoltam, bárcsak valami, valami csoda folytán... Igen, így történt, vártalak, te eljöttél, és most itt állsz az ajtóban, kezedben a kocsi kulcsa, és azt mondod, öltözzem gyorsan. Hogy mindent elrendeztél, és jöjjek. Nem kérdezem, hova megyünk, mit vigyek, nem kínállak hellyel, ott van a helyed, ahol éppen vagy. Kész, vége. Rád nézek, rám nézel, összekapaszkodik a tekintetünk, megfogod a kezem, együtt megyünk el innen.
Most beülök melléd az autóba. Szeretek veled utazni, szeretek veled menni, szeretem, ha velem vagy. Vártalak, s lám, eljöttél, megjelentél az ajtóban, és most együtt megyünk, mindent elrendeztél. Akkor is látsz, amikor az utat nézed, velem vagy, és minden rendben van. Nem kérdezem, honnan tudtad, hogy várlak, amikor még magam sem tudtam. Hátradőlök és nézlek. Az arcomra teszed a tenyered, velem vagy. Valamit mesélsz, nevetsz, nevetünk. Ő visszafordult, mi meg élünk, gondolom. Rám nézel, ijedtség van a szemedben. Meg kell lazítsam az övet, néma zokogás van a torkomban. Elkéstem, ugye?, kérdezed. Nem tehetek róla, ismételgetem, már késő, ismételgetem, és hangja lesz a zokogásnak. Tudhattam volna, hogy jössz, várnom kellett volna. Elsiettem a dolgot. Várni, és emlékezni, milyen melletted az autódban ülni, milyen veled lenni. Emlékezni kellett volna, de mindent elfelejtettem, mert kétségbeestem, hogy nem jössz. Vártalak, olyan soká vártalak, hogy már nem is mertem hinni, hogy valóban eljössz, mindent elrendezel, az autódban ülök, és elviszel, elmegyünk. Várnom kellett volna, de a hiányodban hogyan lehetett volna éppen az eljöveteled felől bizonyosságom, a távollétedben arról, hogy eljössz, és velem leszel. Hogy éppen azon a hajnalon kopogsz, én kinyitom, és ott állsz frissen, mosolyogsz, és együtt megyünk el onnan.
Elkéstem, mondod, és mindkét kezeddel a kormányra csapsz. Haladunk tovább az autóval az úton a tájban. Úgy helyezkedünk, hogy teljesen beleolvadjunk a környezetbe. Mi vagyunk az aszfalt szürkesége, a szúrás a gesztenyehéjban, ezer kékség vagyunk a tengerben. Ha Isten meglát, arra gondol, ímé, igen jó lett volna az embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra teremtenie. Ráncos bőrű babszem, a te szemhéjadon sohasem kopogtatott a világosság. Semmi baj. Ő visszafordult, mi meg élünk. Nézz rám, mondod. Ugye... kérdezném. Hallgatok, és te sem mondod, hogy elkéstél. Velem maradsz. Megszorítod a kezemet, rád nézek. Mindjárt odaérünk, mondod, és bekapcsolod az ablaktörlőt.
Kiszállunk az autóból, kiveszünk egy szobát. Előtted állok. Ünnepi ruha vagyok, hétköznapi használatra alkalmatlan. Lekortyolunk huszonnégy órát, újra kiharapunk magunknak huszonnyégy órát a vállalható életünkből. Az arcomon a szenvtelenség, a tagjaimban a merevség éppen fordítottan arányos azzal, ami bennem történik. Ami bennem történik, egyenesen arányos azzal, ami odakint történik. Kint villámlik, és beleremeg az ablak, olyat csattan az ég. A szobát megtöltjük nyugodt és zihált lélegzettel, kiszáradt torokkal és verejtékkel, várakozással és megérkezéssel. A pulzusunkon számoljuk a perceket.
Aztán az ágyon fekve figyelem a lélegzetedet. Kint elült a vihar, te elbóbiskoltál. Felkelek, és az ablak elé állok. Azt szeretném, hogy felébredj, és kimondd azt az egyetlen jó mondatot. Elhatározom, hogy százig számolok. Ha nem mondod ki, vége. Egy, kettő, három. A tekintetem egy diófa ágának göcsörtös formáit követi. Szeretném, ha valami zaj támadna, és felriadnál. Ha megálmodnád azt a jó mondatot. Rád nézek, mozdulatlanul fekszel az ágyon. Számolok, te pedig egyenletesen lélegzel. A diófáról a hullámpala tetőre esik egy szem dió. Lesem, hogy felriadsz-e a zajtól. Huszonkilenc, harminc. A körmömmel kopogni kezdek az ablakon. Azt remélem, talán meghallod a kopogást, kinyitod a szemedet, és felülsz, friss vagy, lendületes, mosolyogsz, azt mondod, mindent elrendeztél, jöjjek. Rád nézek, rám nézel, összekapaszkodik a tekintetünk, megfogod a kezem, velem vagy.
Az ágyon fekszel, és alszol, számolom a lélegzetedet, várok. Kint újra szél támad, halkan cseperegni kezd, a levelek felszínén egymás mellett lépked a fény és a sötétség. Ketten egy levélen együtt. Ötvennégy, ötvenöt. Az ablaküvegre nyomom az ajkamat, a hideg, sima felülethez tapad az állam és az orrom, a bőröm érzi az üveget, ahogy elválaszt a kinti vihartól, én a bőrömet, ahogy elválaszt az üvegtől, érzem a súlyát annak a mintegy tíz kiló bőrnek, amivel érezlek, ami elválaszt tőled. Az üveg élettelen felületén ottmarad az embermeleg pára. Ide telepszik a várakozás, hogy felébredj, és kimondd azt az egyetlen mondatot. Az alakja rombusz, kiterjedése végtelen, sűrűsége egy neutroncsillagé. Nyolcvankettő. A blúzom ujjával letörlöm a párát. Látom, ahogy a hullámpala tetőn landol egy varjú. Tompán megkoppan a tető, a zajtól megmozdulsz, kinyitod a szemedet. Vakon nézel rám, „Nem alszol?”, kérdezed, és a másik oldaladra fordulsz. A hullámpala tetőn a varjú egyetlen fejmozdulattal széttöri a diót. Kilencvenkilenc, száz.
Becsukom az ajtót, nem nézek vissza. A talpam alatt puha szőnyeg, aztán lépcsőfokok. A portás alszik, úgy járok, mint egy szellem, ma senki sem ébred fel a zajra, ahogy a tíz kiló bőröm súrolja a levegőt, viszi a szerveket, csontokat, a vizet, izmot, sistergő szarurétegeket. Először a bennünk levő víz kapcsolódott, aztán a szív, majd a bőr és izmok, aztán az idegek, végül a körmök és fogak. Ő és a portás alszanak. Ők ketten egyek azt alvásban, ismeretlenül összefonja őket az alvás, az alvás, amely elválasztja őket az én ébrenlétemtől. Belülről elfordítom a zárat, az ajtó kinyílik. Befúj a szél az épületbe, keveredik az alvók szájának párájával.
Nem nézek vissza. Elmegyek az autó, az autója mellett. A kapu is zárva van, átmászom rajta, máris bőrig áztam. A földön ágak, a vihar törte le őket. A hideg víz eléri a fejbőrömet, áztatja a hajamat. A haj mechanikailag is védi a koponyát. A koponyára leselkedő veszélyekre gondolok, arra, hogy mondjuk a fejemre esik egy faág a viharban, egy cserépre a háztetőről, egy ütésre ismerős vagy ismeretlen kéztől, a fejemre eső jégcsapra, egy baltára vagy egyszerűen csak a nap perzselésére, egy hegyes kőre a tó fenekén, amikor fejest ugrok, arra, hogy a kutacs teljes osszifikációja csak az ötvenes évekre következik be.
Ahogy távolodom, mellém szegődik az idő. Ezek az én emlékeim, amelyeket csak én felejthetek el. Soha nem hiányoztál. Soha nem akartam, hogy maradj velem. Soha nem lestem a telefont, hogy vajon hívsz-e. Soha nem találkoztunk. Soha el nem búcsúztunk. Soha nem sírtam miattad. Soha nem szeretkeztem veled. Soha semmi említésre méltó nem történt köztünk. Nem emlékszem semmire, csak itt ez a fura és érthetetlen morális másnaposság, amit nemsokára kialszom. Nincsen emlékem rólad. Nincsen emlékem semmiféle veled kapcsolatos érzésről. Nem rémlik semmi ilyen. Köztünk a semmi van.
Hagyj el teljesen! Keress mást, akitől hazamehetsz, ne velem dúcold ki az intézményes kapcsolatod rogyadozó falait. Ne mondd, hogy hiányzom. Azt akarom, hogy magnak se maradjon belőled! Ami széttört, ne az én testnedvemmel ragaszd össze. Mert mindig csak abból, ami neked kényelmes, kézenfekvő és könnyű, abból adtad a legjobbat, de mindazon dolgok közül, amelyek neked kényelmesek, kézenfekvők és könnyűk, én már mindent láttam, és abból nekem egyáltalán semmi sem kell. Amit mindvégig gondosan elrejtettél előlem, amelynek még a nevét sem lehetett kiejtenem a számon, az kellett nekem, semmi más.
Ketten egy férfival eggyé. Neki kellett volna jobban akarnia, áttörnie magát az aggályokon és akadályokon, a szégyenfalakon, a szerelem csatornáin, hogy miközben úgy vélem, egy férfival válok eggyé, ő huncutul belém furakodjon az élni akarásával. Talán a szeretetemmel kiegyenlíthettem volna a bűnt, hogy a világra hoztam. Rajtam keresztül mutatkozik meg a dolgokban a hiba. Azt, hogy nem szeretsz, onnan tudtam meg, hogy amikor kétségbeestem, hogy nem szeretsz, és mindenfélét mondtam, hogy fázom, éhes vagyok, amit az ember ilyenkor mondani szokott, akkor soha nem az egyetlen jó mondatot mondtad, hanem betakartál és enni adtál, és csodálkoztál, hogy miért nem lett nekem mégsem melegebb, és miért nem csillapodott az éhségem. Jól megetettél.
A váróterem sarkában a jéghideg fűtőtestnek támasztom a derekamat, a kezemben átnedvesedett a jegy. A hideg leltárba veszi a csontjaimat. Meg fog fázni, kisasszony, mondja a peronőr. A hathuszonötösre vár? Addig itt szépen megfagy. Na, ne kéresse magát! Az irodában jó meleg van.
Az iroda sarkában a forró fűtőtestnek támasztom a derekamat, egy olvadozó fehér műanyag pohár melengeti a kezemet, kávé van benne, a peronőrtől kaptam. A peronőr gyűrött papírból falatozik, hozzá kortyol a kávéból, az ételszag betölti a szobát. Csak így, egyedül?, kérdezi a peronőr. Hálás vagyok neki a melegért, hagyom hát, hogy beszélgessen velem. Ismerős a környéken? Én itt nőttem fel, három falura innen. Volt ott, abban a faluban egy őrház, abban lakott a sorompóőr néhány baromfival meg az öreganyjával, aki egy napon a kendermagos tyúkjával a vállán besétált az őrház ajtaján, és azt mondta: Édes fiam, itt vagyok. Az öreganyját első este a konyhában a komódon érte az álom, ahol addig a sorompóőr aludt, így az őr az irodában heveredett le, s akkortól ez lett a dolgok bevett rendje.
Minden nap két vonat ment a városba, és kettő jött a város felől, vitte és hozta a munkásokat, fiatalokat, kofákat. Olyankor az őr leengedte a sorompót, leszálltak az érkezők, felszálltak a távozók, és amikor elment velük a vonat, felemelte a sorompót. Így ment ez nap mint nap. Egy napon az őr, miután leengedte a sorompót, és megállt a vonat, az öreganyját is felsegítette rá, s csak azután adott jelt a mozdonyvezetőnek, hogy indulhat. A sorompóőr az esti vonattal várta vissza a városból, de az öregasszony nem volt az utasok között. A sorompóőrön nyugtalanság lett úrrá. Fel és alá járkált az őrházban, kiment az ajtó elé, az utat kémlelte, hogy közeledik-e már az öreganyja. Az úton azonban csak az éjszaka érkezett. A nagy sötétségben a sorompó tetején az őr egy szempárra lett figyelmes. A szempár a sorompóőr házát kémlelte. Az őr a szempár irányába világított a zseblámpával. A sorompó tetején egy szakállas bagoly ült. Azon az éjszakán nyugtalan volt a sorompóőr álma. Álmában a szakállas bagoly sötét szárnysuhogással elragadta a kendermagos tyúkot.
Az őr olthatatlan haraggal ébredt a sorompó tetejéről kémlelő szakállas bagoly iránt. A haragját csak tovább szította, hogy a konyhában az öreganyja helyét üresen találta, a mosogatóban érintetlenül hevertek a koszos edények. Maga ment ki a baromfiudvarba a tojásért, maga készítette el a rántottáját, és miközben a sorompóval foglalatoskodott, a rántotta alaposan oda is égett. Az öreganyját azonban a hajnali vonat sem hozta meg, és még annak az átkozott bagolynak is nyoma veszett. Hogy az ebédje is elmaradt, a sorompóőr kétségbeesett dühe nőttön nőtt, a délutáni álom elkerülte, fel-alá járkált az őrházban.
Amikor az esti vonat után is úgy emelte fel a sorompót, hogy az öreganyja nem vált ki a leszállók közül, hogy az őrház felé vegye útját, nagyot káromkodott. Bement az irodába, s hogy a máskor bosszantónak tetsző csoszogást sem hallotta a konyhából, végtelen keserűség borult rá. Kiment a konyhába, leült az öregasszony helyére, töltött magának, felhajtotta, majd a földhöz csapta a poharat, és a szájához emelte az üveget. A levegőbuborékok le-föl szaladtak az üvegben, közeledtek az üveg szájához, majd elmenekültek onnan, ahová az őr szomjúhozó ajka tapadt. Az őr elemelte az üvegtől a száját, és kinézett az ablakon. Besötétedett. Kiment az őrház elé, a sorompóra nézett, de onnan senki nem kémlelt az őrház felé, az úton sem vetett lelkes állat árnyat. Így az őrnek nem volt tovább kint maradása, azonban a házba sem kívánkozott vissza. Az asztalra gondolt, az üvegre, a serpenyőre az aljára égett tojással, a mosógatóban a száraz ételmaradékokra a tálakon, aztán eszébe jutott az álma, hogy már az a rohadt bagoly sem dugja ide az orrát. Bement a fészerbe, leakasztotta a baltát. Onnan tovább a baromfiudvarba, megkereste a kendermagos tyúkot, hátraszorította a szárnyát, a combja közé fogta, megemelte a baltát, nesze neked!, mondta, nesze neked!
Az őr az öreganyja ágyán ült, és egy lábosból falatozott. Az őr haját és ruháját, a konyha padlóját, a székeket, az asztalt, de még a poharak és tányérok belsejét is tollak és vérfoltok borították. Az őr a csontokat szopogatta, és mellé kortyolt az üvegből, majd a földre engedte a tálat, az üveget, a két cipős lábát az öreganyja ágyára emelte, a mozdulattól félrebillent a kalapja, és azon nyomban elaludt. Az őr álmára mély sötétség borult.
Amikor a hajnali vonat a faluba ért, az égre meredő sorompó tetején egy szakállas bagoly állt. A mozdonyvezető megcsóválta a fejét, és kihajtott a faluból. Hogy délben sem találta a megfelelő pozícióban a sorompót, csak a szakállas bagoly pöffeszkedett rajta kitartóan, már nem tudta, mit gondoljon az őr felől, és lekiáltott a kofáknak, hogy néznék meg, mi lelte a sorompóőrt. A kofák körbevették az őrházat, bekémleltek az ablakon, a konyhában égett a villany. A kofák arcukat az üvegnek tapasztották, szörnyülködve nézték az iszonyú felfordulást a sorompóőr konyhájában, és mintha valami rossz fátumtól tartanának, suttogni kezdtek. Amikor a tekintetük az öregasszony ágyához ért, teljesen elnémultak. Az ágyon az öregasszony kendermagos tyúkja feküdt, az őr cipőjét és zubonyát viselte, fején félrecsúszva az őr kalapját az állami vasút jelvényével. Ekkor a szakállas bagoly ellendítette magát, és a sorompó hatalmas robajjal leérkezett. A kofák szerteszét szaladtak rémületükben, és többet senki nem merészkedett az őrház épületének közelébe. Így történt, hogy attól a naptól a faluban soha senki nem várta már a vonatot, és a mozdony még gyorsított is, amikor elhaladt a sorompóőr háza előtt.
Nekem a nagyanyám mesélte el ezt a történetet, ő is ott volt a kofák között, amikor rátaláltak a kendermagos tyúkra a sorompóőr ruhájában az őrház konyháján az ágyon. Néhányan aztán azt mesélték, hogy látták a szakállas baglyot a falu felett körözni, karmaiban a sorompóőr öreganyjának kendermagos tyúkjával. Én akkoriban fiatal suhanc voltam, zárja a történetet a peronőr, és összecsomagolja az ételmaradékot a papírba, aztán hátralöki a széket, felveszi a zubbonyát, kezébe veszi a lámpáját. Csak Ön után, mondja. Köszönöm a kávét, mondom, és hogy jólesett a fűtőtest melege. A peronőr ajtót nyit, kilépek a hidegbe, ki a peronra. Megáll a vonat, a peronőr kinyitja az ajtót, és felsegít. Aztán többet meg ne lássam ilyen öltözetben, mondja, és egyre integet. A vonat elindul, elhagyja a házakat, talán annak a sorompóőrnek a házát is a harmadik faluban.
Aztán a hegyről sáros patak dübörög alá, amelybe nemhogy kétszer, egyszer sem léphetsz bele. Minden résen, repedésen víz folyik, könnyeznek a kövek. Zavaros vizeket köpköd a hegy, a fák élénkpirosa szétrepeszti a lombot. Amerre járok, kettéhasad a táj. Mindenhol az egyformán szürke ég, Isten eltakarja az arcát előlem, itt maradok a habos ég alatt ezzel a megvadult ősszel. A fák kérgén a repedésekben egy vízcsepp átadja magát a gravitációnak. Nem tart a dübörgő patakkal, hogy palackokat, rongyokat, faágakat gyűjtögessen. Halkan sírja a nehézkedést. Nem néz a morcos istenarcra, amely a földre köpte. Vissza az önként választott magányba!
