[Látó, 2006. április]  

Te is elmentél, csendben, ahogy éltél,
egy fénysugárral kevesebb a földön.
Ez a világ megbolydult, ronda börtön,
a nyár maholnap fagyosabb a télnél.

Te is elmentél, sápadt szőkeséged
kihunyt, mint pisla gyertya. Messze tőlem
alszol rideg, idegen temetőben,
csak borzas csókák gyászolnak ma téged.

Szerény kis sírodat én meg se látom,
hogy meghajtsam fejfád előtt fejem,
és búcsúzóul rátűzzem virágom;

hát gondolatban mormolok feletted
egy megrendült imát, és helyezem
hantodra ezt a bánatos szonettet.