[2010. június]

(RÉSZLET EGY HOSSZABB ELBESZÉLÉSBŐL)

Robinak, a vébé előtt

A tanár–diák labdarúgó mérkőzés volt a nyári vakáció közeledtének legbiztosabb jele. A meccset szervező Bordás nem ütközött semmiféle akadályba, még a megyei tanfelügyelőség is megértően áttette a következő hétre a Megéneklünk… városi döntőjét. Bordás jól megoldotta feladatát. Igaz, adott volt a tanárcsapat, és ugyanígy a diákválogatott is. Ennek magja mindig az egyik végzős osztály, most például a XII. A, Németi, Balogh, Bélteki, Velti, összeszokott négyes. A tanárválogatottba a népszerű, örökifjú alapemberek első szóra jöttek. De a többieket sem kellett kapacitálni. A cserék miatt szükség volt minél több játékosra. Sem Ligeti, sem Boros, sem Szilágyi nem bírta végig, néha le kell hozni őket szusszanni. Bordásnak az az új ötlete támadt, hogy esetleg bevonhatna lányokat is, ünnepibb és persze humorosabb volna, ha a fiúk között viháncoló lányok is rohangálnának, s ezzel párhuzamosan a tanárok között tanárnők, Lux Mónika és Oroszi Klári, Gyöngyössi Klári meg Tapodi Bea, esetleg Vizi Eleonóra, vagy miért ne, Kárpáti Ursula, a maga száztíz kilójával és negyvenkettes lábával. Ám amikor javaslatát előadta, látta Ligeti arcán a megütközést, úgyhogy jobbnak látta, ha szépen elnevetgélnek az ötlet koporsója felett.
Mindenről beszámolt diákjainak, hadd lássák, főképp a lányok, mennyire felvilágosult férfi ő. Bori bólogatott, hogy végre valami, aztán persze, amikor kiderült, nem lesz semmi a dologból, arra is bólintott. Rohangálnak majd fel s alá, mi meg buzdítjuk őket, így szokás, a pálya széléről, elámulva attól, ahogy a nagy férfiak játszanak, fontosságuk hímporától ragyogva, színesen és könnyedén.
Azért őt is elkapta a lelkesedés, beszippantotta az udvar visszafoglalásának színjátéka. Mert akárhogy is, amikor elkezdődött a meccs, senki nem gondolt az előző napi kellemetlenségekre, a reggeli vegzálásokra: hajpánt, szoknyahossz, karszám!, elfeledte a gyomorszorongató rohanást, a kapusfülke melletti osonást, a tanári lépcső fenyegető némaságát, a félelemszagú (Zsuzsi szerint: telefingott) folyosókat, a késés miatti beidézéseket, Vinkó savanyú képét. Kiszakadtak abból, amiben benne voltak.
A jegenyepár csúcsa fénybe nyúlt. Nemrég kezébe került egy antológia, abban olvasott egy iskoláról, és az udvaráról kivágott jegenyéről: minden olyan békésnek tűnt, mint abban a novellában a fa kivágása előtt. Talán épp ebben az iskolában játszódik az a történet is. Jóllehet a novella tagadta, hogy köze volna ehhez a városhoz, ám a cenzúra átírta a városnevet, ami miatt a nem az igennél is erősebb igenné alakult. „Ez a város nem Satu Mare", olvasta, és mint valami megrázóan szép freskó az eltávolított vakolat mögül, szeme elé tárult egy elfeledett város. A mészporral megvonalazott pályán a piros mezes diákok és a zöld dresszes tanárok gyülekeztek. Igazán mulatságos volt a két idős, nyugdíj előtt álló tanár a hosszú gatyában. És azon is lehetett mulatni, ahogy a fiúk fenekén fényesen feszül a kis klottgatya.
A tanárok csapatába csereként Dezseő Attila is beállt. Beállt, aztán mégsem játszott, mert ahogy keresztülszaladt a pályán, hogy beálljon Boros helyére, belebotlott az előtte átpasszolt labdába, mulatságosan igyekezett megtartani az egyensúlyát, aztán végül úgy elterült, mint egy béka, s bár felpattant, és készségesen rá­rontott a támadókra, mégis azonnal lecserélték. A kis Tempfli sokat sejtetően nézett Miklósra.
Szilágyi viszont óriási meglepetést okozott mindenkinek. Korosztályban közvetlenül a Ligetiék után következett, rajta is hosszú, szinte térdig érő csíkos gatya, csíkos térdzokni, igazi sportszár, súgta a kis Tempfli, igazi stoplis cipő, miniatűr stoplikkal, de a lényeg a játéka, mert érthetetlen módon az állandóan hajlott háttal, roskatagon járkáló aggastyánból kihajtott egy fiatalember délceg ága. Néhány Puskás-szerű visszahúzós cselt is bemutatott, ezt még Ligeti sem mindig tudta megcsinálni, ám Szilágyinak háromszor is bejött, de ezen kívül a felpörgetős cselt is tudta, a megkerülőst és a biciklizőst is, sőt, amikor Dobos Laci kirúgása az égből levágódott az udvar közepére, akkor Szilágyi a felpattanó labdát egy pördülős fenékstoppal vette le, ráült a felpattanó labdára, így szelídítette meg, s fordulásból rávágta a kapura, és akkora kapufát lőtt, hogy dáinggg, hosszan remegett a keresztléc. Az egész iskola ámulva felhördült.
Valahányszor pályára lépett valamelyik tanáruk, Boriék egyöntetűleg megéljenezték. Még a Hosszúpuskának becézett Róka Jóskát is, aki nyolcadikig volt osztályfőnökük. A legnagyobb ovációt az oszijuk kapta, aki pedig nem volt labdazsonglőr, inkább amolyan labdabohócnak mondható. De mégsem, mert nagyon hasznosan játszott, két gólt is rúgott, talán mert átlátta a várható történéseket, a testek kölcsönhatásának tudományában jártas fizikatanár, tisztában az élet fifikái­val is. Néhány megkerülős cselt is bemutatott, amit Bereczki rögtön a relativitáselmélettel hozott összefüggésbe.
– A relativitáselmélet alapja szintén az a megfigyelés, hogy a térgörbület miatt nem mindig az egyenes út megtétele jelenti a legrövidebb időintervallumot.
Bereczkinek volt alkalma efféle bölcsességekre, mert nem engedték a pályára. Antitalentum volt, noha imádott focizni. Csakhogy egyfelől elokoskodott mindent, túlbonyolította az egyszerűt, másfelől mindent szó szerint vett. Amikor be­kiáltották neki, hogy kezeld már le, akkor ő egyszerűen elkapta kézzel a labdát, majd tanácstalanul szétnézett, mit kell vele tennie.
– Lábbal kell lekezelni – ordított rá elvörösödve Szeredai.
– De hát ez így képzavar – szabadkozott Bereczki.

A tanárok között ott volt még Demeter Bill, akit Joda mesternek becéztek, mert akkora volt, mint a Csillagok háborúja füles dzsedivezére. Képzelni is alig lehet, hogyan tudta leszaladni Veltit, pedig leszaladta, és úgy cikázott át a védők között, mint a villám. Egyet nem tudott: passzolni. Képtelen volt leadni a labdát, pedig kérték tőle. Egyszer csapatkapitánya, Ligeti tanár elvtárs ráordított, hogy add ide, Jóska!, mert ott állt öt méterre tőle, az üres kapu előtt, mert még Dobos Laci is Joda körül forgolódott, hogy megszerezze a labdát, Joda viszont szuszogva gubózott be saját cseleibe, azt sem tudta, merre az ellenfél kapuja, merre a sajátja. És váratlanul elkezdett visszafelé cselezni, úgyhogy végül Hosszúpuskának kellett le­szerelnie egy káprázatos benyúlással, amivel egyben arrébb is pöccintette Joda mestert, a partvonalon túlra, amit nyomban kihasznált az éber Koch, és becserélte magát, s már rohant is az ellenfél kapuja elé, egyértelműsítve pályára lépését.
Amikor a legteljesebb volt a rohangászás, Boriban különös és főképp ismeretlen érzés áradt szét. Sejtelmes, alig kitapintható íz tolult a nyelvére. Mint amikor a szélbe nyalunk.
Vinkó is beállt a kapuba. Fekete szerelésben, fehér, simléderes sapkában olyan volt, mintha a századelő valamelyik londoni focicsapatából lépett volna át az időn. Legfeljebb annyi volt a furcsa, hogy angol szavak helyett oroszokat kiáltott, hárásó, üvöltött, amikor Ligeti telibe találta a kapufát, szpászíva, amikor Suszter kirúgta az ötésfelesről a labdát. Végtére is orosztanár volt. Boriékat is tanította kilenc-tízben. Senki nem vette komolyan. Vinkót is gyakran elszólították igazgatói teendői, temetői, ahogy mondták, utalva gyakori kijelentésére, hogy ő a munkába temetkezik. Ha pedig mégis bement órára, inkább mesélt. Tizenhat évesen fogságba került, előbb szovjet táborba Németországban, kint háltak a szabad ég alatt, ha esett az eső, áztak, s akkor átkerültek az angolokhoz, ott fűtött barakkokban laktak, csokoládét és lazacot ettek, minden nap futballoztak az angol tisztekkel, sajnos elvették tőle a pipáját, amit az egyik angol tiszttől kapott, aki kapus volt, még védés közben is szájában füstölgött a pipa, elvették, mert két hónap után visszakerültek a szovjetekhez, akik mintha kincset kaparintottak volna birtokukba, meg sem álltak velük Szibériáig, és akkor már másnap megbetegedett, mert amíg kint aludt, semmi baja nem volt, de mihelyt melegben és csokoládén élt, rögtön kényesebbé vált.
Mindenki hoz magával egy világot valahonnan. Vinkó a sapkájával, Szilágyi a mozdulataival, Ligeti a csínyeivel, például amikor a labdát eldugja a trikója alá, és végigszalad a pályán. Elfeledett világok romjai. Romok emléke. Káosszá szétszakadt múlt.
– Nem, nem, nincs káosz – mondogatta Bereczki Tomi –, nem létezik. Ha létezne káosz, akkor mindent elnyelne, hiszen akkor léteznie kellene egy kiszámíthatatlan, előreláthatatlan, illogikus logikának, ami szétbomlasztana mindent, ami csakis rombolna, hiszen nem épülhetne rá semmi. De nem, nincs így. Min­denütt érvényes a logika, még akkor is, ha nem értjük működésének elvét.
Bereczki azt is érteni vélte, hogy Koch azért nem támad egy félidőn keresztül, mert az ellenfél kapuja északi oldalon van. Márpedig minél északabbra megyünk, annál nagyobb a Föld perturbációja, vagyis a tengelyszöge, azaz a kilengés mértéke, ergó ergórum nagyobb a centripetális erő, és ennek akar ellenállni Koch, aki lényegében egész meccs alatt a déli kapunál állna, a kapufába kapaszkodva, de őt is el-elkapja a szenvedély, a játék belelöki a szenvedély örvényeibe, ez a Koch mű­ködésének a logikája.
Bori nem kedvelte a focit, de most sejteni kezdte, mire is jó ez az egész. Be­lenyalt a szélbe, és megérezte a szenvedély ízét, vagy inkább egy kiismerhetetlen, soha nem megérthető szenvedély szeszét. Belefeledkezett a játékba. 
Ahogy Ligeti elszalad, és beadja a labdát, és ahogy az ott álló Fábián melléfejel, de nem baj, vissza, rohanás, lihegés, és jöhet újból, meg lehet ismét próbálni, megveregetik egymás vállát, megigazítják egymás trikóját, aztán lehajolnak, és megigazítják a cipőfűzőt, van, aki előbb kiköti, majd a látszatcselekvés aprólékos gondjával ismét beköti, hogy jó szoros legyen, nehogy kibogozódjon a lehető legígéretesebb pillanatban, merthogy lesz ilyen ígéretes pillanat, az szinte holtbizonyos, másképp nem volna érdemes élni sem. Ilyenkor lekopik a tanárság komoly távolságtartása, a tisztelet megvan persze, ám a tanárok a diákokat játékostársnak tekintik, felnőttként kezelik, megdicsérik őket, ha szép akció végén eltalálják a kapufát, amivel egyben azt is kifejezik, ők persze örülnek a szép megmozdulásnak, de örülnek annak is, hogy nem lett gól belőle. Mert természetesen a gól a cél, gólt rúgni, és nem kapni, tele az ellenfél kapuja, üres a mienk, ez a cél. Ligeti kihasználta, hogy ezen a pályán nincs les, ezért elbújt a vízcsap mögött, majd támadáskor előlépett, mint a süni a nyulas mesében, itt vagyok, ragyogok, és ahogy megkapja a labdát, kettőt kell lépnie, ráadásul a kissé nehézkesen mozgó Nyakast kell kicseleznie, egy elhúzós csellel menni fog, sőt, miután a tanárok már kettővel vezetnek, megpróbál egy köténycselt is, és bejön neki, amitől felhördül az udvar, de sajnos Ligeti nem tudja megtoldani egy pompás góllal, mert fölérúgja a labdát, s az megrezegteti a tanári ablakát védő vasrácsokra kifeszített dróthálót. Les volt, kiáltja valaki, de csak nevetnek, mert ezen a pályán nincs les.
Bereczki azt magyarázza Borinak, hogy a les idegen a focitól, idegen elem, felesleges szabály. Bori igenlőn bólogat, mert nemigen érti, mi a les-szabály, Miklós azonban közbeszól, ő lespárti: ha nem volna les, akkor mindenki beállna a gólvonalra, és várná a labdákat. Aki lesellenes, az játékellenes. – Éppen­hogy nem – kontráz Bereczki. – Az ellenfélnek erre is figyelnie kellene. Ha a csatár lemegy a pályáról, ne mehessen le észrevétlenül. Ez egy plusz kombinatorikai elem.
– Akkor viszont egymás megfigyelése kötné le a játékosokat, nem a játék.
– A megfigyelés hozzátartozna a játékhoz.
– De kivonná magát a csatár, és kivonná magát a védő, aki figyelné. Sze­gé­nyedne a játék. A sakk is akkor szép, ha minden figura fent marad a táblán.
– Épp azt mondom, hogy bonyolultabb volna a sakk is, ha a táblán kívül is zajlana a játszma. Például a bal kézzel előretolt figurákat nem lehetne leverni, és persze ők sem üthetnének. Vagy arra kellene figyelni, hogy hányszor állt fel a székről az ellenfél.
– Az akkor már nem sakk.
– Jó, térjünk vissza a focihoz. A labda nélküli játék esélyei nőnének meg, a mozgások felértékelődnének. – Épp ellenkezőleg – kötötte Miklós az ebet a karóhoz.
– A les misztifikációja, sőt fetisizmusa üres formalitás. Hatalmi tényező, a hatalmi tényező elmélyítésének forrása.
– Mért volna a les hatalmi tényező? Éppen hogy demokratikus szabály.
– Ugyan már, a les elbírálása a bíróra van bízva, rajta keresztül pedig számtalan, nem a focihoz tartozó elem is beszivárog a játékba. Korrupció és önös érdekek szövevénye. Kész ragály. Teljességgel jól működik a dolog akkor is, ha nincs les-szabály. Nézd meg itt is…
A kis Tempfli egészítette ki a lesről értekező párost.
– A les nem kispályás focira van kitalálva. A les a profik szabálya. Olyasmi, mint a valódi Adidas, amiből nekünk a vinilin jut.
– Így van – állt mellé Miklós –, a poros, elmecsúszott vidékeken nem fogják fel jelentőségét.
– Nem. Ellenkezőleg: magasabb rendszerben már a megítélése is képtelenség volna. Mert amennyiben a fénysebességet megközelítő értékekkel mozognának a játékosok, akkor a bíró nem tudná, hogy a labda elrúgása pillanatában mi volt a helyzet, ergó ergórum más volna az eredmény, ha a Doppler-elvet alkalmazná, más, ha figyelembe venné a Heisenberg-állandót is. Einstein speciális relativitáselmélete érvényes, netán Gamow bizonytalansági állandója lép színre?
– Ne keverjük bele Gamowot, ő teoretikusnak elég gyenge, Kájzer szerint semmit sem érnek a levezetései.
– De miért les a neve? – szólt közbe Bori.
– Hogyhogy miért les?
– Nem tetszik a neve.
– Angolul offside.
– Nem értettem, miféle szájat kiáltanak.
– A lesvonalon túl álló játékos van lesen.
– De hol a lesvonal?
– Az utolsó védő tologatja, saját testével.
– Milyen szép!
– Bordásnak partjelzőkre volna szüksége, hogy követhesse a lesvonalat – tért vissza az előbbi témára Bereczki.
– Megoldaná ő egyedül is.
– Bordást kellene bevonni – terelte a szót a kis Tempfli a hetek óta aktuális kérdésre –, nem Dezseőt. Bordás lehetne Mihály vajda. Vállalná, mérget vehetünk rá.
És mint aki nyitott kapukat dönget, a pálya mellett, körbe-körbe futótűzként terjed el a javaslata, és sokan máris Mihályként látták Bordást, szájában síppal, a legnagyobb és legfényesebb síppal, ami a szertárban található. Mihály vajda épp

meccset vezet, befújja a taccsokat, a szögleteket, meg persze, ha szabálytalanságot lát, de nem sok a szabálytalanság, ügyelnek egymásra a játékosok, ki ezért, ki azért.
Ilyenkor kiesik az emlékezetből az a gunyoros mondat, amivel Szilágyi megalázta Veltit („Most nem ér rá, felel" – szólt ki az ablakon egy lónyerítésre), elfelejtődik az összes nyakleves, inzultus, mintha az csak szükséges látszat volna. Ám ha valóban látszat, akkor melyik az érvényes világ? Hogyan lehet most egybeforrva játszani? Hogyan lehet Bordásnak elnézni a gyötrelmes órákat, a békaügetést, a gúnyolódást, hogyan a felnőttek vak szadizmusát, a szinte rutinszerűen gyakorolt szamarazást, esztelenezést, hülyézést. Miért van az, hogy elfelejtődik, mi megy itt végbe nap mint nap? Mi ez a bratyizás?
A combon felkúszó hideget le kell nyomnia, vissza kell szorítani, préseli a combját, és ettől forróság önti el, és néha kicsorog belőle is valami forró lé, amit vagy szétken a combján, vagy előre kikészíti a törülközőt, és felitatja, olyankor mozdulni sem bír, nemhogy kimenni a fürdőbe, így aztán kellemetlen az egész, sokkal kellemetlenebb, mint az élvezet, amit a forróság szerez. De erről mindig megfeledkezik, és újrakezdi. A nagy felejtés! Mintha az élet akarna felejteni, mintha szüksége volna a testének a felejtésre, meg persze a lelkének is, főképp a léleknek, hiszen a testnek nem fáj már, de a léleknek fájni fog megint. Akkor miért?
Soha ilyen udvarias nem volt Bordás, Boros vagy Szilágyi. Soha nem ennyire előzékenyek a tanárok, sem egymással, sem a diákokkal. Mintha a mézes délután tenné. Ahogy a napfény bezuhan az udvarra. Bereczki kiszámítja, mennyivel téríti el az épület a fénysugarat. Bereczki szerint mindenre, ami anyag, hat a tömegvonzás, így természetesen a fényre is, hiszen a fény fele részben anyag, fele részben energia. Épp a félidőben szólal meg a templomharang. A zúgás, amely a meleg égből szitál rájuk, a friss homokszag, a falak illata, az utca kint és az udvar bent, a biztonságot adó katlan, ebben játszanak most, ebben a vasárnapi derűben és gondtalanságban, hiszen vége az évharmadi dolgozatoknak, van, aki le is zárta az osztályt, vége az évnek, ha még akadnak is feleltetések, már csak azok felelnek, akiknek kevés a jegyük, vagy szeretnének javítani, és ilyenkor engedékenyebbek a tanárok is, ki akarna augusztusban pótvizsgázni és pótvizsgáztatni, könnyebben megadják az átmenőt. Mintha az a combján fölfelé kúszó hideg hozná magával a felejtést: felejtse el, amit ki kellett állnia, nyűgöt, bonyodalmat, szorongást, felejtse el, hogy valami mást akart, hogy ő akarta eldönteni, mi történjék a testével, ne a teste dönt­sön, vagy igen, a teste döntsön, de ne hagyja ki őt ebből a döntésből, ne akarja zsar­nokságban tartani, ne akarja, hogy megint ne aludjon rendesen, mert nyomasztja, hogy ragacsos a combja. A felfelé kúszó hideg maga a felejtés...
Mivel Lukszemburg Csabit beválasztották az iskolaválogatottba, nem volt ideje aforizmákat gyártani. Felragyogott öccse napja, legalábbis Bereczki Tomi azzal jött, hogy Szatmári Gézától több tucat fociaforizmát begyűjtött. Mindegyiket lejegyezte, és másnap kirakta a faliújságra.

Szatmári Géza 50 aforizmája (meg a zúzája)

A balra vetődő kapusból és a jobbra pattanó labdából lesz a gól szintézise.
A labda alighanem élvezi, ha rugdossák.
A leghatározottabb sípjel többnyire a legigazságtalanabb ítéletet jelzi.
A bíróról bement gól érvényes akkor is, ha a bíró lesen állt.
A megszállott kapuőrök macskaszarral kenik be a kapufát, hogy orruk is segítse őket a védésben.
Az öngólt a góltól a mez színe különbözteti meg, nem a szándék.
Ha a két csapat labda nélkül játszana, a bíró teljhatalmú önkényúr volna.
A bedobásból elért gól olyan, mint otthon megírni a romándolit.
Ha a kapu kisebb volna a labdánál, Dobos Laci akkor is gólt kapna.
A csapatot a megalázó vereség és a nagyarányú győzelem is szétbomlasztja.
A közönség többre értékeli a pályát felszántó középpályást, mint a gólerős lesi­puskást. A mágusoknak viszont elnézi, ha egész meccs alatt semmit nem csinálnak.
A megszállott edző olyan, mint az a szakács, aki elvárja, hogy a tyúk kéjesen károgjon, miközben épp fő a fazékban.
A mértéken felüli gólöröm arra szolgál, hogy gólunkat peléi magasságba emelje. Változat: a tyúk is úgy kotkodácsol, mintha kisbolygót tojt volna.
Vannak megmagyarázhatatlan gólok: létüket épp a megmagyarázhatatlanságuk igazolja. Változat: a győzelem logikus, de nem bizonyítható.
A kapus nem csupán az ellenfél középcsatárát utálja, jut belőle a sajátnak is.
Végig lehet egy meccset száguldozni, anélkül, hogy a labdához érnél? Igen, de ez annyira értelmes, mint az Ódát visszafelé olvasni.
Humortalan bíró szórja a sárgalapokat.
Szerencsés középcsatár a rossz labdalevételt is gólpassznak mondhatja.
Állástalan bírónak gyávaság fújja a sípját.
Álomcsapat falábú ellenféllel is álommeccset játszik.
Annak a jövőnek, amit a vesztes csapat álmodik, nem ez a jelen a múltja.
Az igazságtalan vereségnek is van igaz magyarázata.
Milyen az önző vagy önzetlen hátvéd? Nem tudjuk. Csak a csatárt nevezzük önzőnek vagy önzetlennek.
Mikor volna kevesebb a durva belemenés? Ha a szabálytalankodót a saját csapattársai is meglökdösnék.
A falábút, ha gólt rúg, kinevetik.
Falábú mellé nem kell mágust állítani, hogy kiderüljön, mennyit is ér; elég a labda.
A bírónak két lába van, de egy fütyölője. Fusson többet, fújjon kevesebbet.
Az ellenfél jobbszélsőjét a balhátvédünk folyton magasztalja. Az egyik legnagyobb csatár áll előttünk, mondogatja szerény arckifejezéssel.

A gólpasszban a játék szelleme lakik. A labda ívében a játék tündére. A felső kapufáról a gólvonalon túlra vágódó labda nyomán felvert porfelhőcskében lakik a játék koboldja.
A szabadrúgáshoz letett labda nyugalma olyan, mint a naplólapozás csendje feleltetés előtt.
A tizenegyest rúgó kapus a leggiccsesebb művészet a foci nyelvén.
Labdatartásból soha nem lesz bravúros győzelem.
Labdát bedobáskor kézzel érinteni, olyan öröm, mint amikor belenézhetünk a naplóba, amíg Ursula tanárnő visszamegy a tanáriba a retiküljéért.
A csapatért játszol, mondja az edző. A csapat érted játszik, mondja a jó edző.
Sorfalba nem állítják a mágust.
Az edző besúgóinak frissen vasalt a mezük.
A mágus nem vágja le a lábujját, ha nem kap cipőt a lábára. Divattá teszi a me­zítlábat.
A jobblábas balszélső egy új taktika alapköve lehet.
A potyagól senkinek sem igazi öröme.
Kishitű edzőnek lehet jó csapata, de mágusok kizárólag nagy edző csapatában játszanak.
Ha megy a játék, a középcsatár, mint az elektromágneses térben mozgatott tekercs: folyamatosan töltődik.
A mágus, aki öregségére elszerződik alsóbb osztályba, olyan, mint a hernyóvá visszafejlődő pillangó.
Vannak kapufák, amelyeket egyetlen lövés tesz halhatatlanná.
Ne rúgj okos gólt! Ne rúgj buta gólt! Ne rúgj álomgólt! Ne rúgj cseles gólt! Ne rúgj bombagólt! Ne rúgj szépet sem! A labda gömbölyű.
Annak a kapusnak, aki egyszer kirúgásból gólt rúgott, soha többé nem lesz pontos kirúgása.
A gólpassz arra példa, hogy miként ír át múltat jövő.
Az árnyékra vetődő kapus a lyukasmarkú bombasztikus megnevezése.
Kapus és kapus között két csapat a különbség.
Púpos gyerekből ritkán lesz focista, de ha mégis, mágus válik belőle.
Miért nincs női foci? Nem tudjuk, de a köténycsel azért annyira megalázó, mert a nőkre emlékeztet.
Gyertyát rúgni nem olyan nagy szégyen. Akár gól is lehetett volna belőle, ha vízszintes.
Annak valószínűsége, hogy az üres kapu felé guruló labdát egy akkor keletkező vakondtúrás megállítsa, annyi, mint ha matekrögtönzéskor az üresen beadott papírlapra, a tintásüvegből épp kievickélő légy beírná a megoldást.
– Ötven? – kérdezte Miklós.
– Minden percben mondott egyet. Szünetben hallgatott.
– Nem kellene húzni belőle?
– Cenzúrázni?
– Nem, dehogy. Csak van köztük unalmas is.
– Na és. Ott majd pihennek az olvasók.
Szatmári Géza osztálytársai egymásnak adták a kilincset. Maga Géza kísérte őket a Boriék osztályába, és büszkén álldogált a faliújság előtt, míg azok végigolvasták az aforizma-gyűjteményt. Ő úgy emlékezett, hogy csak egyet mondott, a Dobos Lacira vonatkozót, de hát a pálya szélén mi mindent össze nem fecseg az ember, hogy izgalmát és bosszúságát levezesse.
Ezt is felírjuk, mondta Csabi az öccsének, és a dolog jót tett a testvérek nem feszültségmentes viszonyának.