A helyrehozhatatlanság félelme fojtogatott napok óta. Az utolsó napom volt Velencében, elutazásom délutánja – egy téglaszívet kerestem, már szinte a kétségbeesés határán. Évszázadok óta az egyik sottoportegio alatt húzta meg magát, de nekem nem sikerült megtalálnom. Úgy kerestem, szinte egy hónapja, mintha az életem függne tőle. Ha belső hang vezérel, talán megtalálhatod: bármiféle titkos jelzésekkel ellátott térkép kevés ehhez. Annak, aki a szívet megérinti, tartós lesz a szerelme, mondják, megtanul követelés nélkül szeretni. De előttem még nem fedte fel magát.

A téglaszív háttere különös történet, mint Velence megannyi legendája: volt egyszer egy halászfiú, Orino, aki hableányt szeretett, s akit így csak bizonyos feltételek mellett vehetett feleségül. De a feltételek túlnőttek az emberi természeten, ezért a halász sem tudta őket betartani. Amikor az előre valószínűsített átok a hableányt tengeri szörnnyé változtatta, a fiú természetesen nem ismer rá, és tévedésből összekaszabolta. Pedig akkor már két gyerekük is volt. Talán meg sem történt az egész, bár gyakran hallani ilyenekről, a feleségek olykor valamilyen átoknak köszönhetően egy csapásra sárkánnyá változnak. A téglaszív azonban valós, a közhiedelem szerint Orino egykori házának helyén áll. Hogy hol lehetett az a ház, nem tudom pontosan, Velence minden zugában kerestem már, a gettótól a Giudeccáig. Láttam azt a szívet egy fényképen is; igaz, nagyon sötét volt a sottoportegio alatt, és igazából nem nagyon látszott semmi, mégis reménykedtem a létezésében.

Csak az a téglaszív menthetett meg. Valójában ártatlan történet, amit el akarok itt mesélni. Velencéről nem lehet úgy beszélni, hogy az ember ne esne a tautológia csapdájába. Nem lehet újat mondani: nincsen olyan kijelentés, mely még eredetinek lenne mondható, nincsen olyan megállapítás, amely már ne hangzott volna el, sőt melynek szöges ellentéte, ezernyi árnyalata és permutációja se maradt volna kimondatlan. Az én történetem is ismerős lesz: éppen elég ehhez hasonló velencei történet kering, és hívódik elő nap mint nap az írók előtt fekvő fehér lapokon. Nem is igazi történet ez, inkább valami megmártózás mindabban, amit valaha is Velencének hívtak. Megpróbálták már elmesélni mások is, kicsit helyettem, kikapkodva kezemből a lelassult tollat, kicsit maguk helyett, mert Velencében bármi bárkivel megtörténhet, itt nincsenek kiválasztottak. De nekem kell hinnetek, az egyetlen igaz változat az enyém, én tudom ezt a történetet a legjobban – én, aki hetekig laktam a csatorna melletti málladozó szerzetes-vendégházban, aki naponta beszívtam a rothadás szagát, aki abban a hitben ringattam magam, hogy hazamegyek, amikor este nyugovóra tértem a Fondamenta della Misericordián a cellámban. Én tudom, hol van az a téglaszív.

Néhány napja másra sem tudtam gondolni, csak arra, ami a San Pantalontemplomban ért. Az egyetemről jövet tértem be ide – csupán pár méternyire volt – megcsodálni az optikailag megemelt mennyezetet, amelyet a festő, Gianantonio Fumiani huszonnégy évig festett Szent Pantalon mártíriumának és apoteózisának barokkosan részletes történetéről, s amint befejezte, át is evezett a túlsó partra, mint akinek nincs már miért élnie. A világ legnagyobb tapétája, kilencszáz négyzetméteres mintha-freskó borítja a falakat, de vásznak ezek, negyven varázslatos vászon, szépen megszerkesztve: belülről legalább háromszor magasabbnak tűnik a templom, mint amilyen valójában. Amolyan Jákob összecsukható lajtorjája, amely ha mégsem érne célba egyből, hát még kinyithatunk rajta pár létrafokot. Már vagy félórája bámultam ezt a monumentális csodát, úgy hatalmasodott el rajtam, mint valami hisztériás állapot, melyet elég közelről ismerek, és tudom, hogy olykor kivédhetetlenül dübörög felém, s hiába is szorítanám össze a fogam, semmi nem állhatja az üvöltés útját. A padon feküdtem ilyen állapotban, most nem az üvöltés kényszerével, de a látvány által két vállra fektetve. Azt hiszem, a katolikusoknál egyáltalán nem szokás az ilyenfajta kiütöttség, mert a sekrestyés már harmadszor jött oda, hogy megnézze, elaludtam-e. De sosem szólt semmit.

A bal oldali padsorban, nem sokkal előttem – úgy, hogy fekhelyemről még ráláthattam, ha a magasságok megszédítettek volna, és a szememnek kis környezetváltozásra lenne szüksége – egy fiatal fiú ült. Egy sokkal fiatalabb fiú. Nem volt olaszos ez az arc. Valami annál dühösebb: megszólított valamit a véremben. Nem is tudom, hogyan történhetett, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem a mennyezet érdekel, hanem az a napbarnított, dacos félprofil. Ritkán történik meg velem, de egyszerűen nem gondoltam semmire, csak ittam magamba annak az arcnak a részleteit. Pontosabban az én helyzetemből látható részleteit.

Azelőtt sohasem tapasztaltam ilyesmit: a lenyűgözöttség nem vált irányt ilyen hirtelen. Mint amikor a vonat átsiklik észrevétlenül egy másik vágányra, amely talán nem vezet sehová, de semmiképpen sem oda, ahova menni akartál – ez az állapot semmibe veszi az emberi akaratot. Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, arra lettem figyelmes, hogy lassan feltelnek a padsorok, kezdődik az esti mise, görcs állt a lábamba. A fiú meg sehol.

Csak a San Pantalonból kifelé jövet jutott eszembe, már azelőtt is láttam őt, szinte biztos, a pádovai vonaton. Kétségbeesetten próbáltam egy emlékhez elegendő részletet összegyűjteni. Mint amikor távol vagy a kedvesedtől, és minden apró ingert, ami felőle jön, fel kell nagyítanod ezerszeresére, hogy történtesd a saját életedet, és az ne csak gyorsan sárguló papírfecnik halmaza legyen egy szépen festett szuvenírdobozban. Nagyon ismertem a távolsági szerelem természetét. A kedvesemnek hosszabb ideig Párizsban, a szerelem másik városában akadt dolga, és én alig győztem hazavárni. Haza, a mi kis házunkba, ahol lassú az idő, és marasztalhatók az édes percek. Olykor képzeletben felépítettem egy közös napot, azt játszottam, hogy velem van, kettőnknek főztem és a kedvenc zenéjét tettem fel, és asztalt csak azért nem terítettem neki, mert azt a holtaknak szokás errefelé. De ő elevenebb volt, mint valaha, és mozgékonyabb, mint abban a pillanatban kívánatos lett volna számomra; a francia életérzés elsodorta tőlem, állandóan mozgásban volt, mint aki felfedezte önmagában a lehetetlent, a lankadatlan perpetuum mobilét. Egyre késlekedett, és a hűség meze egyre nehezebb volt rajtam.

Vitatkozhatnánk arról, mi is az igazi szerelem, arról, hogy milyen viszonyban áll az a hűséggel. Velence nem az igazi szerelem városa. A bujaság itt állandó aqua altáját éli, átléphetetlenül. A kurtizánok energiája bent rekedt a lagúnában, és mindenre rányomja bélyegét. 1509-ben 11 164 kurtizánt írnak össze Velencében: ez a tény a középkortól errefelé a legváltozatosabb formákban csapódik ki. Ott van például a Carpaccio-kép, amelynek külön termet szántak a Correr Múzeumban, s amely előtt én is igen szívesen időztem el, akár órák hosszat. A két unatkozó dáma, akikre a művészettörténészek rögvest rásütötték, hogy kurtizánok, csupán azért, mert Carpaccio velencei volt. És a kép is a lagúnára néz. Pedig az a szigorú kutya, ahogy kitekint belőle, mintegy hangsúlyozva, én vigyázok rájuk, ha ők nem tudnának magukra – egyszersmind a kötelező hűség jelképeként, hát az éppen elég bizonyíték. Nem törődtek vele, mint ahogy azzal sem, hogy a kurtizánok nem viselhettek ugyanolyan ékszereket, mint a patríciusok feleségei, viszont egyebekben sokkal szabadabbak voltak, mint a nemesek feleségei, akik ezernyi szabály béklyójában vergődtek. Mellőzték a tényt, hogy a két arcon nyoma sincs önfeledtségnek vagy akár fikarcnyi szabadságnak. Abban való túlbuzgóságukban, hogy Velencében minden nő legalábbis kurva, azt sem vették észre, hogy a téma szokatlan módon végződik: egy virág kilóg a képből, fej nélkül marad. Csak jóval később jöttek rá puritán amerikai kollégáik, hogy a festményt kettévágták, és a másik fele éppen azt a lagúnabeli jelenetet illusztrálja, amint a távol levő férjek kötelességtudóan és a világ szeme által figyelve vadkacsára vagy egyéb lehetséges nemes étkekre vadásznak: a vadászjelenetbe belelóg a liliom mint a tisztaság jelképe. A véletlen osztotta-e meg így a képet vagy valami érthetetlen szükség, nem tudni, de oly gondosan tette, hogy ezáltal is igen velencei lett, pedig eredetileg mellőzött minden erotikát.

Velence a jussát azonnal akaró vágy városa: kínzó kísértéstől jajlik minden szeglete. Nem írtam el: azoknak az írásoknak a tömkelege, amely az itt hemzsegő kísértetekről ad számot, csupán elterelő hadművelet, csupán kétségbeesett önigazolás és projekció. Az ördög művéről óbégatni is csupán bűnbakkeresés lenne. Velencének kevés az ártatlan története: a kevesek közül is a legnaivabb az a legenda, amelyben a dózsé gyermeki gesztussal aranygyűrűt hajít a habokba, hogy eljegyezze az Adriát Velence számára. Alig hihető, bár nem kizárt, hogy megtörténhetett, mert Velence a szenilis aggastyánok városa is, a Tízek Tanácsa óta. Egykor, azt mondják, ez volt az egyetlen hely, ahol nappal senki sem dolgozott, és éjszaka senki sem aludt: Velencének nem áll jól a romlatlanság. Nincsen olyan mézeshét, amelyen ne hagyna ez nyomot, nincsen olyan házassági évforduló, amelyet tanácsos lenne itt ünnepelni.

Az a fiú a pádovai pályaudvaron sokkal fiatalabb volt nálam, talán tíz évvel, de többel is. Istenem, most szakad ki belőlem a sóhajtás, kissé meg is mérgezi az emlékezést: fehér frottírzokni volt rajta és kínai strandpapucs, meg térdnadrág, biztosan tudom, éppen az esetlensége ragadott meg, ahogyan a papucsában a vonatlépcsőhöz igyekszik, slattyogva, nagy, színes reklámtáskával a vállán. Akkor arra gondoltam akaratlan, vajon milyen szaga lehet egy ilyen egész napos sétafikálásra rendszeresített nejlonpapucsnak este, amikor leteszi az ágya mellé vagy bárhová, talán fel is ébred az ember a bűzre, aztán nyugtázza, hogy a papucsának egója van, így akar tudatni magáról. Érthető, hogy ezek után gyorsan ki is röppent fejemből a kép, mintha csak a vonatablak előtt elsuhanó, érdektelen színes képcsík lett volna Pádova és Velence között.

De a tökéletlenség éppoly lenyűgöző tud olykor lenni, mint valaminek az ismereteink szerinti tökélye. A gonosz – nevezzük így – akkor munkál, amikor az ember a legédesebb álmát alussza. Akkor egészülnek ki a részletek valami illuzórikussal, a megismerhetőség ábrándjával: már nemcsak a napbarnított félprofilt látod, hanem látod őt szemből is, nevettek, mintha mindig ismertétek volna egymást. Valamilyen trükk ez, talán az unatkozó mögöttes éné, a gyarlóságok és esendőségek egyszerre olyan rendszerbe tömörülnek, amely a tökéletesség maga, színtiszta esztétika. Vagy talán a segítőkészség bizonyos megnyilvánulása, hogy segítségére sietsz a fantáziád néhány részletével, felruházod azzal, ami a képzeleted szerint a legjobb. Nem tudsz tőle szabadulni, pedig talán te alkottad, mintegy véletlenül; az sem biztos, hogy az a félprofil létezik egyáltalán. És ilyenkor úgy intéződik, hogy a legnagyobb biztonságban érezd magad, és úgy ébredj reggel, hogy ne csak a nap süssön be a zsalukon, de az igaz szerelem ígérete is.

Sokat gondolkoztam azon, lehet-e romlatlan ez a történet úgy, hogy rajtam valami szégyenletes ülepedik nap nap után. Egyszerűen megláttam azt a fiút a templomban, és elfelejtettem minden addigi gondomat, kicsit saját magamat is. Mások ezt szerelemnek hívnák, de mivel Velencében történt, nem hihetek benne: csupán kombinatorikus készségnek tűnik. Az ékszerdoboz-Velencében, ahol az összerabolt kincsekből emelt San Marco katedrálist minden este jól kifényesítik, aztán feldobnak egy teliholdat az égre, kicsit megmozgatják a loccsantógépet, hogy az ébenfa-gondolák kis teste elég kívánatosan dobálhassa magát a hullámok ölében, kevéske nyögdöső, majd elhaló harmonikaszó: tökéletes színmű az egész.

Nem hihetem el, ami itt történik. Ha nekem mesélne valaki hasonló történetet, én is azt mondanám: nem lehetett ez szerelem, nincs ilyen meglátni és megszeretni. De nekem egész szerelemrevaló emlékem van erről a fiúról. Meglestem őt a piacon, amint vörös tonhalat vásárolt, no, meg fügét és friss zsályalevelet hozzá – már majdnem elég ahhoz, hogy belehabarodhass; a fagylaltosnál a pisztáciásmentás a kedvence; láttam őt a Campo SantaMargaritán alkonyatkor spritzet szürcsölni; azt is láttam, amint elbóbiskolt a torcellói templom végtelenített Vivaldikoncertjén, Nagyboldogasszony napján. Szemlesütve találkoztam vele az egyetem szűk folyosóján, úgy mentünk el egymás mellett, ahogy ilyenkor szokás, kezünk kicsikét egymáshoz ért, mintegy véletlenül. És láttam Velence egyetlen La Perla fehérneműboltjában is, ahol végül is nem találtam melltartót az én kosárméretemben, de azért végigpróbáltattak velem jó néhányat; akkor vettem észre, a próbafülke függönyrésén keresztül, amint sietve beletúrt a kis színes bugyik fiókjába, láttam, milyen átéléssel tapogatta az áttetsző selymet.Mindenhol találkoztam vele, és mindenhol találkoztam azokkal, akik csüggtek rajta, esténként az asztalánál lesték óhaját. Már egyszerűbb lett volna bevallani, hogy ez szerelem, mint kikerülni őt. De az én kapcsolatom szépen rendben haladt, sohasem kísértett meg a változatosság délibábja. Én nem tudom, milyen hűtlennek lenni: még a carabinierikre sem merek igazán ránézni, pedig a világ legszexisebb egyenruháját hordják. A barátnőim mondják, a hűtlenség csak eleinte fájdalmas, elég könnyen meg lehet szokni. Akárcsak Velence omladozó épületeit, a csatorna szagát, azt, hogy a konyhakertben csak dísz a bazsalikombokor, mert a patkány már jól átjárta.

Egy este a Campo dei Moriról mentem hazafelé. A szerzetesháztól hárompercnyire van, ahol a legenda szerint azok a mór kereskedők merevedtek kőbálvánnyá, akik becsapták a jóhiszemű velencei polgárokat, az olcsó kelmét méregdrágán sózván el. Nem is azért szoborta őket mészkőbe az Úristen, mert túljártak mások eszén, hanem azért, mert az ő nevében jártak túl rajta, és ugyanúgy esküdöztek az igazukra, mint manapság is teszik a boltos arabok Budapesten. Ott áll a négy mór fivér a falba épülve, egyikük orrát hatalmas fémháromszögre cserélték, talán a hazudós Pinocchio történetére is emlékeztetvén egyúttal. Alig karnyújtásnyira tőlük Tintoretto egykori háza áll, az alkóvbanHerkules-szoborral. Azt rebesgetik, a boszorkányoknak üzent általa, hadd tudják, kivel húznának ujjat, miután a kislányának azt ígérték, ha kibírja, és nem veszi magához az oltári szentséget, olyan szeplőtelen lesz, mint Szűz Mária. Ez sem túl hihető történet, de ilyenekből áll össze Velence történelme, egykor is, most is, a valóságban és a könyvek lapjain egyaránt. A ház kertje nyitott, buja növényzet kúszik a falakra, bárki bemehet, de ha belépsz, kissé elfog a szorongás, és biztosan éppen kirohan egy fekete macska. Mert Velencében ilyen értelemben nincsen titok, esetleg titokzatos: minden ragyog a fénytől, éjjel-nappal. Nincsen egyetlen láthatatlan részlete sem, nincs egy zug, ahova elbújhatnál bűnös szándékkal: Velencében minden szem rajtad lehet, ha úgy akarja.

Csupán a Fondamenta della Misericordián akad egy kis homály, a boltívek alatt. Valaki megszólít. Nem is megszólít, megérint, nem is megérint, teljes testtel magához ölel, magához ragad, kitép andalító ártatlanságomból, teljes izomzattal feszül nekem, úgy érzem minden porcikáját, mintha a sajátom lenne. Egy pillanatig megrohan az iszonyat, ki lehet ez az ember, és ha nem ő az, hanem valami idegen, valami ósdi velencei szatír Velence porosodó legendáriumából? Ismeretlen szerelem-illat kúszik bele a csatornaszagú, párásan testesedő éjszakába. Megváltás ez a fájdalmas ölelés: a testem nem akar ellenkezni. Csak egy férfitest, az arcát sem látom, csak kis vibráló arcmozaikokat, melyeket végtelen számú arccá lehetne összerakni, újra és újra szétszedni. Úgy csókolom, félig hunyt szemmel, mint Prométheuszt a keselyű, ki akarok belőle ragadni, hogy mindig velem legyen, meg akarom tanulni kívülről ezt az idegen ízű nyálat.

A falhoz lökve térek magamhoz, a Misericordia épületének nyirkos oldalánál öles patkányok rebbennek szerteszét, amikor feltápászkodom. Az a fiú áll előttem, próbálja átfogni a vállamat, jó fél méterre tőlem, a kényszerű szüzességben ragadt srácok esetlenségével.Már nem dühös az arca, lehet, hogy soha nem is volt. És megint strandpapucs van rajta. És akkor eszmélek rá: alig tudom, mi történt. Kitépem magam suta öleléséből, felmarkolom kiborult táskámat, és szaladok, bele a kesernyés-sós illatú éjszakába, csak szólnom ne kelljen, csak itt ne legyek többé.

Bármi is történt – ha egyáltalán történt valami –, valaki más biztosan leírta már előttem. Hiába is igyekeznék bármi eredetit mondani, Velencéről nem lehet újat megállapítani. Azon az estén valami gyűlölet göngyölődött bennem a város iránt, egyre hatalmasabb görgeteggé vált, már-már a boldogságomat fenyegetve. Összetört bennem Velence, összes csodájával együtt, lelkiismeretem zúzta kis szilánkokra – tudtam, hogy csak az a téglaszív menthet meg.

Utolsó velencei napomon úgy indulok útnak, mintha babonának kellene eleget tennem. Azon a reggelen szokatlanul sok a turista, mintha csak azért hömpölyögne e keresetlen tömeg, hogy hátráltassa reményeimet, elleplezze előlem a zarándokutat, amely egyébként sem volt egyszerűen kibogozható. Azon a reggelen fertő a csatorna, az emberek gyűrött arccal ébrednek, piszkos galambok verdesnek a kút káváján, minden az enyészetet hirdeti. Ha nem találom meg a téglaszívet, elsüllyed Velence, emlékezetem koordináta-tengelyén végleg lecsúszik a negatív értéktartományba. Aznap más úton indulok keresésére, Cannaregióból, a jezsuiták templomától átvágok a Zanipolónál Castellóba. Ma nem számlálgatom az Ospedaletto oroszlánfejeit, egyenesen a Santa Maria Formosa irányába tartok, ahol a román muzsikusok zenélnek.Már előzőleg megismerkedtem velük, valahogy arcról felismerek minden román cigánymuzsikust, s egyből az anyanyelvükön szólok hozzájuk – ettől annyira meg szoktak lepődni, hogy azonnal eljátszanak nekem egy nótát. Soha nem ütöttem mellé a tizenegy alkalomból, amikor vándorzenészszel találkoztam: mind román volt. Ma a kútnál hűsölnek, ahogy áthaladok a téren, szőlővel kínálnak, és elhúzzák nekem a Portofelét. De nincs maradásom, a zarándoklat a vége felé közeledik. Keresztülszelem a teret, aztán a callék és a megszólalásig azonos kis hidacskák labirintusában ismét eltévedek valahogy. De újra és újra nekiindulok: tudom, hogy valahol itt, Castellóban kell lennie annak a szívnek, még mielőtt elérném az Arsenalét. Most már hallat magáról bennem a téglaszív, diktálja a tempót, úgy lüktet, mintha a saját szívverésemet hallanám. Behallatszik a Riva degli Schiavoni turistazaja is, az emberek többsége a járt utat választja, buranói legyezőt és muranói üveggyöngyöt vásárol, hogy kicsit hazahordhassa Velencét. A Campo de la Bragorán hirtelen eszembe ötlik a kérdés, talán a téglaszív osztja meg a Velencéről való emlékezést. Miért hozhatta lázba ugyanaz Byront, ami hidegen hagyta Montaigne-t, vagy elrettentette Herbert Spencert? Miért győzhette le a várost Napóleon, aki már eleve azzal a szándékkal jött ide, hogy Velence Attilája lesz, és Thomas Mann miért győzetett le általa? De nincs időm továbbgondolni, mert ott állok a San Giovanni in Bragora templomocskája előtt, és ismét nemtudom, merre induljak. Ebben a városrészben gyerekeskedett Antonio Vivaldi is. Bal kéz felé a Calle de laMorte neve túl ijesztő ahhoz, hogy ezt az irányt választanám. A hagyomány szerint egykor itt volt a titkos kivégzések helye, azoktól szabadultak meg e helyen, kiknek személye valamiért kényelmetlen volt a Tízek Tanácsára nézve. Nem lehet erre az a szív. A templom sarkánál lévő utcácskát választom, a Salizada del Pignatert. Tökéletes a csend, mintha már nem is Velencében járnék, csak a lépteim zaját sokszorozza meg a visszhang. És akkor az utca elején találok egy kis boltíves kaput, nem is kapu az, valami átjáró, Sottoportegio e calle dei Preti, ez áll a kis fekete keretes fémtáblán, le kell hajolnom, hogy mögéje láthassak, nincsen elég fény. Felnyúlok a boltív mögé, a belső falon, Istenem, kitapintható egy szív a hideg falon, az izgalomtól csak úgy kalapál a szívem, de a lüktetést immár a tenyeremben érzem, alatta a téglaszív. Még két órám van a hazautazásig, és megmentem magam a szerelemnek. Megmentem magamnak Velencét.