[BukarestLátó – 2009. április]
Jártatok-e mostanában valamelyik bukaresti mallban (mindegy, melyikben, annyi van manapság, hogy mindegyik lakónegyedre jut), bevásárolni vagy egyszerűen csak egy-egy mozifilm kedvéért? Nehogy azt mondjátok, hogy elsiklott a figyelmetek azok fölött a fiatalemberek fölött, akik előszeretettel viselnek mélyen kigombolt inget, hogy hasítéka látni engedje a diszkrétebb vagy hivalkodóbb nyakláncot, rajta kereszttel, de mellszőrzetet nem, ez már history, amióta az illetők is csatlakoztak a szőrtelenítési mozgalomhoz. A bőségesen zselézett hajú és Bulgari Acqua parfümmel befújt fiatalurak elengedhetetlen kiegészítőt tartanak kezük ügyében – egy (szőke vagy barna) hölgyikét, sütővassal egyengetett hajú, szédítő magasságú tűsarkakon egyensúlyozva, nem mintha szüksége lenne ezekre, egyrészt mert egy bevásárlóközpontban vagyunk, illetve mozi bejáratánál, nem valami zártkörű luxuspartin, másrészt pedig olyan hosszúak a lábai, hogy ha egy kicsit összehúznám magam, simán átsurranhatnék közöttük (vigyorogjatok csak, de 1,50 vagyok!).
A fentiekben a piperkőc első típusát ismertettük. Mellette rögtön ott található a dandy-k egyik alfaja: a nagymenő. Tréning- vagy farmernadrágba öltözik, felsőtestén feszülő trikót visel, amelyen kötelezően ott díszeleg valamelyik kereskedelmi márka logója (ez a ruhadarab legtöbbször olasz és hamisítvány, a „csávóktól” vásárolta tulajdonosa). Két kiegészítővel mutatkozik: egyik kezében autója kulcsait zörgeti, a másikban ugyancsak egy hölgyike, aki azonban sokkal hiányosabb öltözetű, sminkje pedig a látványostól a rikítóig terjed.
Az előbbiekben jelzett két kategória tagjai azért mennek a mallba, hogy láthatóak legyenek, nem azért, hogy egymás jelenlétének örüljenek, miközben elropogtatnak egy tasak popcorn-t, egy-egy jó film megnézése közben. Így, ha a mallban lévő mozik valamelyikét keresik fel, egy órával korábban érkeznek, hogy jól láthatóan elhelyezkedhessenek valamelyik vendéglő teraszán (nem gyorsétkezdét választanak, mert azt méltóságukon alulinak tartják), ahol elmélázva szürcsölhetik frappé kávéjukat, miközben a körülöttük és alattuk nyüzsgő tömegen legeltetik szemüket.
A háborúk közti időszak külvárosai
A két világháború közti külvárosoknak is megvoltak a maguk „nagymenői”, akiket – olyan regényeknek köszönhetően, mint a Maidanul cu dragoste (kb.: Grund szerelemmel, George Mihail Zamfirescu munkája – ford. megj.) vagy a Groapa (A gödör, Eugen Barbu műve – ford. megj.) – ma elemezgethetünk is. A Maidanul cu dragoste oldalain szereplő hordár, Gore, akit megcsal a felesége, hasonlít némelyest a Caragialénál jelen lévő felszarvazottakhoz, csordultig nevetséges, és árad belőle az a fajta jóhiszeműség, amelyet képtelenség besorolni (veleszületett avagy megjátszott?). Figurája emlékezetessé válik abban a jelenetben, amelyben felesége szeretőjével találkozik (felszarvazott a felszarvazóval!), és utóbbi a férj vallomása nyomán rádöbben arra, hogy őt is megcsalta a nő, meghökkenésének pedig így ad hangot: „Hogyaszongya, bátyó, hát mindkettőnk pofáját leégette vala ez a lotyó?” Mindkét férfi úgy érzi, belegázoltak a becsületébe.
Gore esetében előrelátható volt a feleség hűtlensége által okozott sokkhatás. Nagyon sokra tartja az imidzsét, folyamatosan áldoz rá, és a felesége is játszik némi szerepet az arculatépítésben. Gore állandóan arra törekszik, hogy különbözzön a többiektől, és erre utal az a portré is, amelyet a narrátor a regény elején felvázol róla: „Előkelő foglalkozású ember volt, munkahellyel, a vasútnál dolgozott és csillogó bádogszámot viselt a mellén, a szíve közelében! Egy egész sereg névtelen forgatagában, akik ugyanolyan mocskosak és görnyedtek voltak, mint ő, Gore egy szám volt, az Északi Pályaudvar peronjainak világában egyedi 9-es. Vasárnap keménygallért öltött, gyűrűt húzott az ujjára, kézbe vette szarvasagancsos, göcsörtös sétabotját, és belebújt gumiszalagos, nyikorgó cipőjébe. Kemény szálú haját bőségesen ellátta zsírral, hogy simuljon formába, és így sétált fel-alá az udvaron, egyik karját a derekához szorítva hátul, a másik kezének két ujjával pedig összecsippentve a zsebóra vastag nikkelláncát, amely bal mellényzsebéből tekeredett elő.” Van néhány kiegészítő, amit igen büszkén tesz közszemlére, peckesen menetelve vasárnaponként, hiszen kiépített magának egy társadalmi pozíciót, erről meg van győződve. Gore ad a látszatra, a külsőségekre. Életmódja a polgári osztályét utánozza, annak korai korszakában. Szereti, ha látják, amint bort iszik az asztalnál, s hogy láthassák, odakint eszik az udvaron. Számára nagyon fontos, hogy megerősítést kapjon kívülről ez a társadalmi pozíció. Ha ez megtörténik, azt jelenti, „jól megy a sora”, és így „az ellenségek a saját szemükkel láthatják, és megpukkadhatnak az irigységtől”. Szombatonként vendéget hív meg az asztalához, iszik, gavallérosan veszít kártyázás közben, felidegeskedik, lármázni kezd, dühösen a földre a szórja a pénzt, bombasztikus szónoklatokat tart, nem sajnál „öt garast” sem, széles gesztusokkal kíséri mondandóját, belenyúl a zsebébe, előhúz onnan egy maréknyi lóvét, és az egészet a falhoz vágja: „Kibaszott kártya!”
Költekezések, mulatságok, nők
Amikor úgy érzi, a pozícióját fenyegetik azok a pletykák, amelyeket kollégái terjesztenek felesége félrelépéseiről, nem azon töpreng, hogy miképpen deríthetné ki az igazságot, hanem irigységet próbál kelteni a többiekben, mintha a róla alkotott kép érinthetetlen volna még egy ilyen szennyáradattal szemben is: „Hogy felbőszítse ellenségeit, az állomás épületével szembeni kiskocsmában ebédelt, drága fogásokat rendelt, és – miután komótosan hátradőlt a széken, böfögve a jóllakottságtól – borral, kávéval, darabonként öt garasért árult szivarokkal kényeztette magát.” Mindezek a próbálkozások energiát adnak ennek a szereplőnek, de mindez az ő esetében nem stílus, nem életmód, hanem kicsinyes utánzásvágy, a hamisított önazonosság iránti sóvárgás. Ily módon Gore végül csupán a nagymenő halvány, elnagyolt lenyomataként mutatkozik meg előttünk. Nem hiteles. Ugyanez viszont másképp van Bozoncea és Titi Aripă esetében (l. Groapa).
Mindketten abból élnek, ahogyan kinéznek, két színben pompázó, lakkozott bőrből készült „májer cipőt” viselnek, szórják a pénzüket a kocsmában, nőket tartanak el, vagy azok tartják el őket, éjt nappallá téve mulatnak, nem „tökkelütöttek”. A róluk kirajzolódó kép hiteles, nem kivágásokból mesterségesen összeálló. Ők valóban elkülönülnek a külvárost elözönlő munkások egyöntetű tömegétől. Mindketten e világ dandy-jei.
Lássuk előbb Titi Aripă-t. Ő a szívtipró mintapéldánya. „Tisztességesen viselkedett, a szerelése állati klassz volt, mintha skatulyából húzták volna ki. Frissen mosott fehérnemű, vasalt zakó, nadrág, csikorgó talpú cipő, sétapálca. Tavasszal, mint a fehérnépek, agyonparfümözött, fehér selyemsálat tekert a nyaka köré – a borbélymunkát pedig ne is említsük, hiszen az arca olyan volt, mint a csecsemő segge! Szájában csupa aranyfog villogott, s ha nevetett, a cigánylányok odavoltak érte, állt el a lélegzetük. Tudott előkelőbb dalokat is, s azt suttogták, hogy pénzes nagyságákkal él, az ujjai tele vannak gyűrűkkel. Vastag, kecses, drágaköves karikákkal – csupa arany; egy egész negyedet megvásárolhatna értük, emberestül, mindenestül.”* A dandy mindig rendkívüli figyelmet szentel a kinézetének, Titi Aripă pedig folyton ápolt megjelenésével tűnik ki, ügyelve a legapróbb részletekre is. Szüntelenül keresi a különbözés módját. A virág pedig, amelyet mindig ott visel a gallérja hajtókáján, azt jelzi, hogy szükségesnek érzi megteremteni saját eredetiségét a megszokott, köznapi kereteken belül. Szüksége van a visszaigazolásra, a szereplésre, épp ezért sétálgat peckesen a külváros utcáin. Titi Aripă ténylegesen ebből a róla alkotott képből él, amely a fennmaradását biztosítja. Igazi szívkirály, a nők elcsábítása az életcélja; mindig eléri azt, amit akar, szenvtelenül, egykedvűen, „hidegvérű” stratégiákat alkalmazva. Úgy tűnik, a narrátor maga is elfogadja ezt a képet, és engedi, hogy őt is elragadja a „svédcsavaros” bemutatkozás:
„Nem volt válogatós. Ha megtetszett neki valaki, megállította az utcán:
– Kezit csókolom! – mondta ilyenkor, kalapot emelve, mivelhogy kalapot is viselt.
S ha a nő hátat fordított neki, hogy valaki meg ne lássa, akkor tovább stírölte. Olyan kékesszürke szeme volt, mint a farkasnak, szinte izzott.
– Titi Aripă vagyok, a smár és a pia bajnoka! – csupán ennyit mondott még.
Úgy szálltak rá a nők, mint légy a cukorra. S mennyi balhét csinált már, hányat szöktetett meg! Erről regényt lehetne írni. Mikor már egy vasa sem maradt italra, zaciba tette a zakóját, s nagyszájúan szétkiáltozta:
– Mit veszíthetek? Pucéran születtem, ami rajtam van, tiszta nyereség!”
Mindhiába pózol azonban Titi Aripă a közönyös bohém szerepében, kihasználva az élet előnyeit és a nők bájait. Éppen mert sokat ad a hibátlan öltözeti önképre, nem hanyagolhatja el azt. És amikor úgy alakul a helyzet, hogy pénz nélkül marad, nem tétovázik megdézsmálni egy vak koldus keresetét. Balszerencséjére észreveszi ezt Bozoncea, aki eligazítja a dolgokat, alázatra kényszeríti, és megbünteti a szélhámost.
Bozoncea az igazi nagymenő. A Főnök valaki az aljas söpredék világában. Amikor belép a kocsmába, felismerik, és tiszteletteljesen köszöntik. Az általa irányított tolvajbanda tagjai szorosra húzzák a gatyamadzagot, hogy le ne essen róluk szakadt nadrágjuk. Tudják a helyüket, zokszó nélkül elfogadják az alsóbbrendű pozíciót. Aztán pedig az atyamester meg is ölné bármelyiküket, ha olyan cipőt hordanának, mint ő. Igaz, ami igaz, gondjukat is viseli. Magával viszi őket Borţoasára, rendel nekik is az asztalnál. A kereskedők tartanak tőle, saját kezűleg választja ki, különleges figyelemmel, a sültnek való húst. Zavaidoc húzza a fülébe, őt aztán magával is viszi, a zenekarral együtt, Didina házába, ahol a mulatság folytatódik. Esetében szemernyi ellentét sincs lélek és ruházat közt.
Bozoncea annak az élvezetnek köszönhetően dandy, amellyel nyilvánvalóvá teszi felsőbbrendűségét, gesztusokban és viselkedésben egyaránt. Ő a Főnök, ő rendelkezik nem csupán a cselekedeteik fölött, hanem még az ételüket is ő választja meg. Kihívóan viselkedik a többiekkel szemben, azok pedig nem is feledik el ezt neki a „nagyböjt” jelenetében, amikor kénytelenek keményen elzárkózni a külvilágtól, egy elhagyatott deszkabódéba, kegyetlen hóvihar közepette, és trágyába burkolóznak, hogy meg ne fagyjanak.
Szonda Szabolcs fordítása
Georgeta Sârbu 1979-ben született Giurgiuban. A bukaresti bölcsészkaron végzett, doktorátusát Nicolae Manolescunál védte meg, címe: A mahala a XX. századi román regényben (G. M. Zamfirescutól Radu Aldulescuig). Jelenleg román nyelv és irodalom tanárnő egy felsőiskolában. Írásának címe: Ieri şi azi: Fiţosul/dandy-ul de mahala. Az Observator cultural 2008. szeptember 15-i számában jelent meg. (D. P.)