[Látó, 2010. november]

FEKETE ZSOLT: AZ IDŐ FÉNYKÉPE. ORBÁN BALÁZS ÉS VERESS FERENC NYOMÁN. MÉRY RATIO KIADÓ, DEBRECEN, 2010.

Nemrég ezernél is több fotóból álló gyűjtemény rendszerezésében voltam benne nyakig, szülőfalum régi fényképeit gyűjtjük össze, digitalizáljuk és helyezzük el egy internetes felületen, és már rögtön az első képek feltöltése után hozzászólásokat lehetett olvasni munkánkkal kapcsolatban, köztük az egyik felhasználó lelkesen és egyben lesajnálóan a ma élőkkel szemben azt írta az egyik családi fotó alá, hogy mennyire tiszteletreméltó emberek a képen szereplők, és hogy akkor még volt tartása az embereknek. Szerettem volna azt hinni, hogy senki sem fog majd morális tartalmakat hozzáadni a képekhez, de ez természetesen elképzelhetetlen ebben a szituációban, hiszen az illető hozzászóló végső soron talán éppen a rokonairól, de mindenképp falustársairól jegyezte meg azt, amit, és nem utolsósorban úgy gondolja, a mai világ érték nélküli, kiüresedett, az emberek gerinctelenek, vagyis nincs tartásuk. De mégiscsak furcsa, hogy egy fénykép ilyesmire készteti. Akkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy önmagában, a szemlélő mindenféle érzékenységének a kizárásával, rendelkezik-e egy fotó morális tartalommal, és régi meggyőződésemet érvényesítve azt mondtam, nem, nem rendelkezik, viszont felhalmozódhat bizonyos körülmények által.
Ilyen felhalmozott morális tartalmakkal rendelkező fotóknak éreztem például Orbán Balázs képeit. Az egykor még jobb sorsra érdemes Európai Idő kiadásában kezdték szüleim gyűjteni a A Székelyföld leírását, visszhangzik a fülemben, hogy Orbán Balázs meg a Székelyföld leírása, holott nem is éltünk a Székelyföldön, de szüleim rajongása a sorozat után, ami talán havonként jött, füzetenként, meggyő­zött arról, hogy ez egy komoly dolog, valamint része magyarságunknak, amit ugyan nem tudok megmagyarázni, de legyen, és később, amikor olvasni kezdtem, a kü­lönböző helyekhez köthető regék és legendák levettek a lábamról.
Szóval, Orbán Balázs meg az ő fotói, vadregényes tájak, várromok, házak, emberek, valami nagyon régről, a fotózás hajnalából, érték, ami ránk maradt, szent és egyben sérthetetlen képei a történelemnek, nem is képek, hanem ikonok, amilyeneket templomokban látni. Templomokba járni, áhítat után kajtatni.
Akkor fordult meg bennem az Orbán Balázs képeihez való viszonyom, amikor megismertem Fekete Zsolt munkáit. Fekete Zsolt ugyanis az utóbbi években újrafotózta az Orbán Balázs és Veress Ferenc által fényképezett helyeket, lehető­leg ugyanabból a pontból lőve, ahonnan az elődeik is, vagyis ugyanazt a teret kezdte el használni.
Töprengtem, hogy ha valamiféle hozzászólást kellene írni Orbán Balázshoz, írná-e valaki azt, hogy igen, azokban az időkben még más volt, akkor volt ez, volt az, az emberek olyanok és nem ilyenek voltak, hogy minden megváltozott, valami elveszett?
Lehetséges, hogy az én megnyilvánulásaim is hasonlóak volnának, ha Fekete Zsolt újrafotózott Orbán Balázsait nem láttam volna, ha nem jelent volna meg Fekete Zsoltnak ez az albuma, Az idő fényképe.
Mondom, nem felelnék magamért, ha nem léteznének Fekete Zsolt fényképei, ha nem létezne ez az album. Azt érzem ugyanis, hogy mindazon morális tartalmakat, amelyek több emberöltő alatt felhalmozódtak, összegyűltek, és akár emocionális összetevőkkel is gazdagították ezeket a régi fotókat, Fekete Zsolt egyszeriben leépítette, átalakította, tehermentesítette, emberközelivé tette. Azt érzem, hogy Fekete Zsolt bebizonyította, hogy ezek a terek, ezek a helyek léteznek, hogy továbbra is fotózhatóak, hogy nem vesztek el, hogy kamerájával megmosta, letisztította ezeket a helyeket. Ugyanakkor szorosan össze is fűzte a régieket a saját képeivel, olyannyira, hogy aki külön nézi, az továbbra sem láthat semmit, az továbbra is azt látja, amit én látnék Fekete Zsolt fotóinak ismerete előtt. Azt gondolom, ezeknek az embereknek könnyebb, ezek nyugodtabban alszanak, ők azok, akik a régi képeket nem az újakkal, hanem magával a tájjal vetik egybe. Aki csak azért veszi kézbe a könyvet, hogy Orbán és Veress fotóit lássa, rosszul jár el ugyan, de legalább továbbra is nyugodtan alhat, hogy megvannak még azok a helyek.
Megvannak, de Az idő fényképe esetében és fényében immár csak helyek, pontosabban egy műalkotás részei, egy barátom szavával élve, egy kőkemény pontossággal felmért és kipontozott hely szülte üzenet, ami nem hordoz morális tartalmat, ellenkezőleg, utalva vetkőzi le azokat. Nem tagadom, hogy egyfajta ürességet érzek Fekete Zsolt könyvének lapozása után, de azt sem, hogy ez az űr számomra termékeny, legalábbis felszabadító érzést kelt, megerősít, ihletet ad, és hogy az ítéletmentesség egyben az alkotói jelenlét biztos tünete.
Tudom, mennyire nehéz úgy írni Fekete Zsolt fényképeiről ebben az esetben, hogy megfeledkezzek Orbán Balázsról, de már utaltam rá, hogy a kettő mennyire össze van fonódva, és végső soron nem is kell megfeledkezni róla. Alig is látszik, hogy vannak egyfelől az Orbán-képek, vannak a Fekete-képek, és van az a valami, ami a kettő találkozásából születik, ami összehasonlításokon, találgatásokon, a szemlélődés különböző stációin alapul, és legvégül létezik, és ezt tartom a legér­tékesebbnek, a Gesztus, ami talán maradandóbb minden korábban felsoroltaktól. Az a mozzanat, amit akár Fekete Zsolt személyes gesztusának nevezhetünk, amikor tudását és ihletettségét felhasználva keresi térben (és az ismétlés szándéka által: időben is) a helyet, ahonnan rámutathat a senki másnak nem létező, de neki ott és akkor megmutatkozó pillanatra, jelezvén, hogy mintegy százötven évvel ezelőtt is pusztán emberi gesztusok uralták a látást. Persze, ennél szebbet nem is mutathatna nekünk.