Ezek a rémes, hosszú téli éjek,
csillagtalan, vigasztalan sötét,
melyben a lélek önmagába mélyed,
s fojtón feszül föléje füstös ég,

sovány, vén pók strázsál elnyűtt fonálon,
kint álmatlan kutya nyüszít s morog,
égő, tikkadt szememre sem jön álom,
mit sem segítnek ízetlen porok,

ágyam köré lopakodik a nemlét
bugyrából sok vádló, keserves emlék,
holt szeretők virrasztanak velem…

Mire felbukkan újra a komor Nap,
és hangtalan jajjal köddé omolnak,
egy hajszállal fehérebb lett fejem.