„meghasadnak az evidenciák”
(Pilinszky János)

Le szeretnék borulni eléd,
ahogy egykor megtanítottak,
de hiába próbálom elképzelni,
van neked lábad, és odalépsz hozzám,
és van kezed, amelyet rám teszel,
és van karod is, amellyel átölelsz,
és van szemed, hogy néha rám tekints,
és van szavad, hogy megszólíts,
valami mindig megzavar:
a sekrestyés szöszmötölése,
a kántor hamis hangja, ordítása,
a kintről jövő szirénahangok,
a gyerekzsivaj, a nyugdíjas kopogása,
a kedvesem könnye, mert megbántottam;
valami mindig összetöri bennem
a templomcsendet, és nem látok át
a festett ablakok szentjein.
Törmelékekből, vakon, a test tömlöcében
megpróbálom mégis kitalálni, vagy-e te,
ha vagy, van-e térképzeted, időérzéked,
van-e lüktetésed, hallod-e a szívritmusom,
vársz-e rám, s érdekellek-e egyáltalán.