[2010. június]

(ELBESZÉLÉS)

Hárman voltak jó barátok: a költő, a dramaturg és az irodalomkritikus.
„Dar domnule parinte (atyám), nekünk semmi rosszat nem tett a református tiszteletes. Ráadásul nyolc gyermeke van! Ilyesmit ne tessék tőlünk követelni! A jóisten is megverne bennünket, ha egy ártatlan embert megölnénk” – ekként há­borodott fel egy ortodox román hívő, akit arra buzdított az esperese a második világégést követő zavaros időkben, hogy társaival együtt ölje meg a község református papját.
És ebben a faluban nem is történtek atrocitások, sem a magyarok 1940-es bejövetele idején és után, sem az 1944. októberi hatalomváltáskor, amikor be- és átvonult a szovjet hadsereg. Ráadásul a vasgárdisták figyelmét is elkerülte e hegyközi település. Az is igaz, hogy ebben a faluban a magyar is nagyon megfogyatkozott. A száz éve még színmagyar község lakóinak több mint fele már román volt. Nagy szerencséjükre, a magyarok nem gyilkoltak le egy románt sem magyar időben, és közöttük kevés volt a sértően „himnuszkodó”, talpra-magyarkodó, lobogórázó szélsőséges. Ugyanúgy a románok sem ragadtatták magukat megbocsáthatatlan cselekedetekre. A fenti idézet egy valóságos eseményre emlékeztet: az egyszerű ember tisztánlátása és bölcsessége megmentett egy sokgyermekes családfőt, rosszabb esetben egy egész családot egy vérfürdőtől, amire az Úr egyik teljesen méltatlan, de hivatalában lévő, szolgája uszította híveit. Döme szüleinek, a református lelkész házaspárnak mondták el ezt a sajnálatos esetet jóérzésű románok.
Ami igaz, igaz, a tiszteletes-páros is örömkönnyek között dobálta a virágot az 1940-ben bevonuló magyar katonákra, amikor a Trianon óta eltelt húsz év minden keserűsége, szorongása, bánata robbanásszerűen oldódott számukra a bécsi döntéssel. Mindez a románok számára épp olyan fájdalom, reményvesztettség ideje volt, mint a négy év múlva bekövetkező magyar gyász, amikor a magyar hadsereg, hatóság, életüket féltő erdélyi magyarok Nyugat felé menekültek. Persze, a románok öröme sem volt kisebb ebben az esetben.
A történelem úgy hozta, hogy Erdélyben a soros hatalmon levő, fennen hirdette a legyőzötteknek, hogy a tragédia számukra (magyarok számára) is örömteli esemény. Így volt ez kissé később is, 1959-ben, a Bolyai-egyetem megszüntetésével, amikor a románok Kádár Jánosa, Gheorghe Gheorghiu-Dej Kolozsvárra küldött három „magyar érdekeket védő” ifjú politikust 1958-ban (Ceauşescut és Iliescut, az UTM, a román KISz vezetősége részéről, és Atanase Joját, aki az akkori román tanügyi miniszter volt. Ők hárman vezették le az egyetemföloszlató gyűlést). Az erdélyi magyarságnak tudomásul kellett vennie, hogy jobb neki, ha nem kell bajlódnia a saját egyetem gondjaival-bajaival…
Elemi iskola, egyetem elvégzése után, a papgyerek, tehetséges költő, Döme, megundorodván egyrészt az erdélyi kisebbségi élet gyötrelmeitől, másrészt a szülői diktátúrától, s mint ötven év múltán kiderült, a Szekuritáté fojtogatásától is, szabadulni igyekezett. Így hát levonult élni – lakni – alkotni a balkáni Bukarestbe, ahol a nacionalizmusnak nem volt annyira megrögzött hagyománya, mint Erdély­ben. A szülők pedig megfelelő távolságra voltak ahhoz, hogy ne tudjanak beleszólni mindennapjaiba.
Költőnk megnősült, gyermeke lett, elvált, újranősült. Második felesége egyhamar rájött, hogy „költőt fogott”: túl érzékeny, túl álmatlan, túlhajszolt, altatót al­ko­hollal kombináló, önkiütésekre gyakran hajló lényt, aki minden jó tulajdonsága ellenére (dolgos, elég jól kereső, udvarias, kedves, közös lebegéseket, fennen szálldogálásokat, boldog perceket okozni tudó, normális óráiban bármi hasznos tevékenységre használható), gyakran a használhatatlanság, sőt önéletveszély állapotába került. Az asszony előbb megpróbált saját erőből segíteni költő férjén, de sikertelenül. Aztán az író – költő – művész ismerőskört hívta segítségül. Sajnos, egyhamar megtapasztalta a szomorú valóságot. „… Tehetsége mértékétől függetlenül min­den író-ember ismerősöm beteg, ezért hozzájuk nem fordulhatok segítségért. Elég nekik a maguk keresztje. Nem is azért írom ezt le, mintha valakitől is segítséget várnék, csupán a magam megnyugtatására közlöm, hogy én elkövettem, ami tőlem tellett, hogy javítsak férjem idegállapotán. Aztán az orvosok vagy nem tudják meg tőle, vagy nem akarják megtudni, hogy mi is a bajainak fő okozója. Arról még so­hasem beszélt a pszichiáternek, hogy beszed tíz altatót, és iszik rá bort vagy bármilyen „alkoholtartalmú szeszt”, ahogy ő mondja. S akkor teljesen kiborul: szörnyű szorongás gyötri, nem tud dolgozni, aludni, hogy más képtelenségről ne is beszéljek. Az orvosnak fölsorolja a tüneteit, elpanaszolja, hogy tőle szinte semmit sem közöl a sajtó, mert a cenzor (és persze a főszerkesztő, aki már előre reszket, hogy kiért-miért fogja a párt leteremteni) mindent megcsonkít, sokszor a lényeget vágja ki írásaiból, nevetséges indoklással. Ő pedig ilyen kiherélt művet nem hajlandó megjelentetni. Az általános és nemzeti elnyomásról nem is beszélve. És ezért iszik. De arról soha egy szó sem esik, hogy a dili-bogyókat egyre nagyobb dózisban nyakalja, és ezt tetézi meg alkohollal” – írja a feleség anyósának, a költő anyjának. Végül meggyőzte Dömét, hogy vonuljon be a marosvásárhelyi ideg-elme klinikára, ahol már ismerik; az orvosprofesszor és családja pedig barátilag kezelte az előző hasonló alkalmakkor is. Egyedül viszont rémesen rühellte a hányingerkeltő szagú és kinézetű elmeosztályt. Így azon gondolkodott, hogy jó lenne meggyőznie vagy két író-költő barátot, akire szintén ráférne egy lelki-testi nagyjavítás. Így ugrott be elsőnek Andris neve.

Simon Andris kisiskolás koráig nem tudta, mi az a többlet-teher, amit a szórványban élő magyarnak cipelnie kell. Ötödikes koráig nem sok román szót hallott odahaza, a székely faluban, mert a milicistán kívül mindenki magyarul beszélt. Jött egyszer egy, csak románul beszélő asszisztensnő a körorvos mellé, de hiába próbált románul értekezni a helybeliekkel, mert rá kellett jönnie, hogy a falusi nénikék és bácsikák nem akarnak megszólalni általuk nem beszélt nyelven. Nem rátartiságból, hanem egyszerűen nem beszélnek mást a székely-magyaron kívül. Így aztán kénytelen volt megtanulni magyarul.
Aztán a Simon család áttelepült a Székelyföldről a Partiumba, Szatmárné­me­tibe. Ahhoz képest, hogy az ezernyolcszázas évek közepén egyetlen román nemzetiségű lakója volt a városnak, száz év múlva már fele-fele arányban éltek itt magyarok és románok, ma már túlsúlyba kerültek a románok. Románul jól megtanulni létkérdés volt mindenkinek Szatmáron is, mint Romániában általában.
Új lakhelyén Andris, bár magyar tannyelvű iskolába járt, tökéletesen elsajátította a román köznyelvet is, a tájszavakat, káromkodást, zsargont, tolvajnyelvet a sok román szomszéd gyerektől. Csupán mongoloid, mandulavágású szeme és vak­merősége, verekedésbeli kitartása utalt arra, hogy ez a gyermek góbé. Aki még nem kapott gyomrost vagy balegyenest az orrába székely fiútól, járulékos fogalma sem lehet arról, hogy milyen hagyománya van mind a mai napig a székely székekben az önvédelemnek. Apáról fiúra száll az „én vagyok a legerősebb, legjobb harcos” tudata. A testedzés, a tűrőképesség fejlesztése olyannyira magától értetődik náluk, hogy amint egy kis szabadidejük van, rögtön kakaskodnak, ügyeskednek, vagy megfeszítik bicepszüket, mellizmukat, hasizmukat, egyszóval izometriás izomgyakorlatokat végeznek.
A székely kutyául életrevaló népcsoport, s ha elegen maradnak szülőföldjükön, nem kell félteni őket a porladástól, bár himnuszuk erről szól. A román politikában kitapasztalták a túlélés, sőt fejlődés technikáját, s még a saját belső ellenzékük is javukra válik az önállósulásért folyó küzdelemben. A mi Simon Andrásunkat is székely fából faragták. Kinézetre is ősmagyar; Gellért Sándor bátyánk azt mondta volna a suttyó fiúra, amit saját fiáról írt évekkel ennek előtte: „Gyulu fiam, te kis betyár, te kis csillagszemű tatár!”
Első találkozása a blokklakások közti játéktéren nem a legbiztatóbban indult. Habár a gyermekek közt egy magyar is akadt, akit Écsinek szólítottak (hamarosan rájött, hogy az tulajdonképpen Öcsi). De Écsi hiába próbálta magyarul felvenni a kapcsolatot Andrissal, mert a többi gyermek szinte kórusban kiáltozta, hogy „vorbeşte româneşte măi, noi nu ştim bozgoreşte!” (Beszélj románul, mert mi nem tudunk bozgorul!)
A gyerekek, a kezdeti rangsorolási kakaskodások után, miután belátták, hogy Andrist kénytelenek a vezéregyéniségek között a második helyre sorolni (mert első csak nem lehet magyar! Mégis mit gondol a világ?! Idejönnek, aztán rögtön főnö­kök akarnak lenni!). A tömbház-csemeték napról napra közelebbi barátságba kerültek a nagyon jó humorú, jó mozgású, jól bunyózó fiúval. Néhány nap elteltével, már kiabáltak föl a harmadik emeleten lakó Andrisnak, hogy Ááándris, mai Áándris, hai jos in curte! (Hé, Andris, gyere le az udvarba!)
A román gyermekek szülei általában kedvesen beszéltek Andrissal. Volt viszont egy (ki tudja, milyen indíttatású) apa, aki eleinte csak nem fogadta el Andris és Öcsi köszönését, majd egy alkalommal, amikor a gyermekek között parázs vita kerekedett, lerohant az udvarba, és durván cibálni kezdte Öcsi és Andris fülét. Köz­ben szidta nagy szájjal a magyarokat. Andris apja, hallván a gyermekkiáltozást, épp akkor nézett ki az ablakon, amikor a közbeavatkozó apa az ő Andris fiacskájának és Öcsinek tépte a fülét. A lépcsőket hatosával átugorva, pillanatok alatt lent termett a helyszínen, épp akkor, amikor a bősz, tettleg bántalmazó apa eleresztette a két fiú vörösre dagadt fülét.
Idősb Andris nem tombolt, nem kiabált, csak annyit sziszegett a fogai között, hogy ha még egyszer ráteszi a kezét a fiára, az élete utolsó pillanata lesz. Mondta pedig mindezt olyan székely harcos tekintettel, hogy a fültépő atya villámgyors visszavonulást fújt, és többé soha nem nyúlt a gyerekekhez.
Andris középiskolai tanulmányait magyar líceumban folytatta. Akkor még nem jött divatba az álszent nemzetiségi koedukáció, ami néhány év múlva Erdély-szerte gyakorlatilag megszüntette a független, csak magyar osztályokból álló iskolákat.
Igazi őstehetség volt, intelligencia-szintje valahol a zsenialitás közelében döngette a plafont. Otthon szinte soha nem kellett tanulnia. Iskolai fogalmazásait ma­gyartanára gyakran fölolvastatta vele az osztály előtt, mert mindig volt valami egyéni észrevétele, rendkívüli képzettársítása, sajátos humoros megjegyzése. Otthon hamar elvégezte házi feladatait, és rögtön kedvenc könyvei közé húzódott, ahonnan csak nagy ritkán lehetett rávenni a kikapcsolódásra. Apja egy könyvkiadónál dolgozott, annak idején magyar tanítóképzőt végzett a Székelyföldön, majd újságíró lett. Szókimondó természete hamarosan újságírói pályafutásának derékba töréséhez vezetett. Összeköttetései révén egy könyvkiadónál kapott korrektori beosztást, ahol kénytelen volt nyugdíjba vonulásáig meghúznia magát.
Fiát – nem sok sikerrel – próbálta alkalmazkodóbbá nevelni. Andris középiskolás korában megpróbált verselgetni, de annyira fejlett volt önértékelése, hogy még az irodalmi körön sem merte fölolvasni Balassi-versszakos vagy József Attila stílusában írott zsengéit. Rájött viszont arra, hogy apjától átvett szarkasztikus humorát, nagyszerű szépérzékét jól tudja kamatoztatni könyvismertetők, irodalmi kritikák írásával.
Érettségi vizsgája jelesre sikerült, az egyetem magyar nyelv- és irodalom szakára könnyen bejutott. Másodéves korától már jelentek meg írásai a romániai ma­gyar irodalmi folyóiratokban. Ekkor még lenyelte, ha a cenzor alaposan kibelezte írásait, nevetséges és infantilis ürügyekkel (a diktatúra tehetségtipró, fásultságig visszautasító alapállását volt szerencsétlensége pályakezdőként megismernie).
Az egyetemet kitűnő eredménnyel végezte, még államvizsga-dolgozatának iro­dalomkritikával kapcsolatos témáját is ki tudja harcolni saját elgondolása szerint kedvenc oktatójánál, bár a nagy öreg eredetileg neki is (évfolyamtársaihoz hasonlóan) párt-kedvenc témát szánt, mint például a szocialista realizmus jegyei X. Y. író műveiben, a „felszabadulás” utáni hazai magyar irodalomban.
Andris dolgozata olyan jól sikerült, hogy híre ment az írói, szerkesztőségbeli körökben. Így nem meglepő, hogy az egyetemi tanulmányai elvégzését követően rögtön fölvették az irodalmi hetilap szerkesztőségébe.
Pedig igazán nem pedálózott olyan módszerekkel, mint mások, akik között az áhított állás megszerzéséért folyó küzdelemben, bizony besúgó vagy gátlástalan Bólintó János is akadt. Az csak hagyján, hogy néha ő is kénytelen volt színt vallani a párt és kormány mellett, mert ugyebár senkinek sem adják ingyért a „kényelmes szerkesztői széket”. Andrist megnyugtatta az is, hogy az általa sokra tartott, legigényesebb, legtehetségesebb költők is írtak egy-egy kommunizmust, a pártot vagy Lenint dicsőítő verset.
De amit a minap vele elkövetett „Kökényeszi eltárs” (mióta a pártbizottságtól így szólította őt egy szinte analfabéta, de kulturális ügyekkel felelő titkár, a szerkesztők és az írók is így említették egymás között a cenzort), azt már nem vette be a gyomra Andrisnak. Kökényeszi eredetileg, természetesen Kökényesi volt, de anyakönyvi kivonatának kiállításakor, a magyarul egyáltalán nem tudó (tudni sem akaró) tisztviselő így írta be a nevét, amit „eltársunk” apja nem mert szóvá tenni.
Kökényeszi, az Andris egyik irodalomkritikai írásából ki akart golyózni egy lényeges részt, amely szerinte nagyon is félreérthető, politikailag elfogadhatatlan. Andris hiába próbálta menteni írásának lényegét, a cenzor nem volt hajlandó alkudni. Fiatal kritikus barátunk, dühében széttépte írását, és Kökényeszi eltárs papírkosarába dobta a cafatokat.
– Simon elvtárs, azt hiszem, magának idegorvosra van szüksége! – kiáltotta Andris után a cenzor.
Andris dühében kirohant a szerkesztőségből, idegesen kotorászni kezdett zsebeiben, majd bekapott három nyugtatót. Betért az első kocsmába, és fölhajtott rá egy deci konyakot. Mire a trolival a lakónegyedébe ért, kezdte lazábbnak érezni magát, csak éppen egy kicsit ingott lába alatt a talaj. Néhány sikertelen kísérlet után, kinyitotta lakása ajtaját, de a nappali szobába már tántorogva dőlt be. Felesége elkezdte a „Már megint” kezdetű monológot, amelyben benne foglaltattak eddigi szakmai és szexuális kudarcai, és ennek – Katalin szerint – egyedüli oka a dilibogyóra ivott alkohol.
Aznap, e jelenet után, a városban Katalin összefutott Andris bálványával, Dömé­vel, az egyik legtehetségesebbnek elismert költővel, akiről már messziről látta, hogy valami nincs rendben nála sem. Arcizmai feszültek voltak, szeme rángott, kissé tántorgott. Látszott, hogy volt benne némi alkohol is. Tudta róla, hogy ő is a nyugtatókkal és altatókkal kezdte valamikor, és amikor szervezete kezdte megszokni e bogyókat, „kénytelen volt” besegíteni egy kis alkohollal. Már ott tartott, hogy (mivel a nyugtatókat rendületlenül tovább szedte) elég volt egy korty tömény ital, és ki is ütötte magát. Most azonban éppen hozzáférhető állapotban volt, sőt, messziről megismerte Katalint, és még rá is mosolygott.
– Köszönöm, nem egészen tűröm magam – válaszolta költőnk, Katalin érdeklődésére. – Épp meg akartalak kérdezni, hogy elengeded-e Andrist Maros­vá­sár­helyre, Hargitay profék klinikájára, vagy két-három hétre. Bár jó ideje nem találkoztam vele, föltételezem, hogy ráférne egy kis tébolydai nagyjavítás, legalább nem lennénk egyedül Graszek barátunkkal. Mert ő is szintén, sőt! Épp panaszkodott, hogy lelkivilága mélypont alatt, még fekete verset sem képes írni.
– Te tudsz valamit! – mondja gyanakodva Katalin. – Ámbár Andrisnál sem ez az első kiborulás. Menjetek akkor hát hármasban, és dalljatok is közben, ha kissé helyrepofoztak.
– Végre egy normális feleség. Ámbár nekem is pont az asszony ajánlotta a kies tébolydát. Bár, normális ember nincs is e sárgolyóbis hátán.
– Szerintem meg is egyeztünk – örült meg Katalin –, a további lépések rátok tartoznak. Csak egy kikötésem van: ne kérjetek eltáv-engedélyt a városba, mert annak nem lesz jó vége.
– Igazán elválhatnál a férjedtől, hogy legyen egy olyan feleségem is, aki éberen tartaná bennem az élet utáni állandó vágyat (ez esetben Életkémnek neveznélek).
– Te egészen reménytelen beteg vagy, Döme. Egyelőre egyezzünk ki abban, hogy hétfőn bevonultok a klinikára – zárta le a társalgást Katalin.
És eljött a hétfő, a három dalnok útra kelt a Hargitay professzor és fia által vezetett marosvásárhelyi ideg-elme klinikára.
– Barátaim, mi már találkoztunk valahol! – harsogta ifjabb dr. Hargitay Kelemen, majd megölelte sorban a három beteg, de rendkívül tehetséges irodalmárt.
– Uram, ön összetéveszt valakivel – vette a lapot Döme –, ugyanis, amikor utoljára volt szerencsénk egymáshoz mint munkaképes, némileg aktív, tehát hasznos állampolgár hagytam el e kies katakombát, s most egy roncsovics, haszontalan alak kopog bebocsáttatásért, neurohormonális és fizikai állapotának feljavításáért esedezve. Nem haragszol, ugye, hogy magammal hoztam két kísértetemet, állítólag patológiai indokkal. Habár Graszek csupán egy megrögzött hipochonder, állítólag e kór is vezethet munkaképtelenséghez.
– Jóemberek, érezzétek magatokat otthon. Milike, a pszichológánk már feni rátok a fogát. Remélem, nem utasítjátok vissza. Az ágyatok elkészítve, tegnap rúgtam ki három olyan beteget, akik már csak rontották itt a levegőt. Itt értük nem tudtam többet tenni, családjuk pedig vagyon, tehát élvezzétek egymás szeretetét. Holnap a főviziten találkozunk, apám is tiszteletét teszi ugyanott.
A klinika igazgatója, idősb professzor Dr. Hargitay Kelemen, nemzetközi hírű elmegyógyász, nemrég érkezett vissza Belgiumból, Milikével együtt, ahol személyesen találkoztak Szondi Lipóttal. Az öreg tudós megajándékozta Milikét az általa kidolgozott és róla elnevezett Szondi-teszttel. Csak egy bökkenő volt, hogy a könyvet németül adták ki. Milike pedig németül, hát hogy is mondjam, mutogatás-szinten be tudott vásárolni. Költő és kritikus barátaink pedig, ez ideig mindhárman fordítottak németből. Igaz, irodalmi műveket. Egyedül Döme magyarított már németből Milikének, sőt, nem egy kétségbeejtő stílusú pszichológiai-orvosi zsargontól hemzsegő (magyar?) szöveget átírt, például a világhírű Rorschach-tesztet is, a klinikán eltöltött előző egy hónap alatt. Olyannyira sikeresen, hogy a professzor nagyon megdicsérte. Milike vérszemet kapott, és célját úgy gondolta megvalósítani, hogy rendelőjét fölajánlja Dömének, ugyanis a klinikán hetente csak néhány órát dolgozott. Írógépét is nagylelkűen átadta.
Az igazság az, hogy Döme bámulatra méltó gyorsasággal lépett a fölépülés útjára. Néhány erősítő perfúzió, B1-, B6-, B12- és C-vitaminnal, kalciummal fű­szerezve, glukóz-oldat alapon, egy-két könnyebb, újabb altató és nyugtató megtette a hatását: már az első éjjelt is átaludta, amire hetek óta nem volt példa. Három nap után már vidáman verte a Milike írógépét. A pszichológus szobájában fogadta barátait, köztük a régebbről ismert idült tébolyultakat, mint például egyik idősebb író barátjának fiát, aki súlyos szkizofrén beteg volt, akibe úgy járt üvölteni a lélek, mint másba a hányinger. Palika, a szkizós, befordult a szobába, leült egy székre. Ott ücsörgött tíz percig, horkantott kettőt-hármat vaddisznó módjára, majd se szó, se beszéd, kirohant. Később Döme észrevette, hogy Pali elvitte a málnaszörpjét, máskor a tollát, elvett egy-két cigarettát az asztalról, majd kint jól elverte az első útjába akadt első nőt. De minden esetben csak nőt. Ilyenkor lefogták az ápolók, és belenyomtak egy nyugtatót, de előfordult, hogy az sem segített. Ekkor ráhúzták a kényszerzubbonyt, míg megnyugodott. Esténként a három irodalmár jóbarát összeült, és néhány nap elteltével, amikor eléggé kibeszélték magukat, eldöntötték, hogy irodalmi lapot szerkesztenek, amelyet kifüggesztenek a folyosón levő hirdetőre. Kis tanakodás után meg is született a lap címe: The Boly (Erdély minden tébolyultjának lapja). Megjelenik rohamonként. Ára: 1 elektrosokk elviselése. Fő­szer­kesztő: 24617 sz. beteg, költő, műfordító, nyugdíjművész. Összes rovat szerkesztője: 24618 sz. beteg, ön- és heterokritikus, fűzfapoéták kiutálója. Cenzor, párttitkár, maszek filozófus és dramaturg, költő: 24619 sz. hipochonder, sorsüldözött.
A lap állandó jeligéje:

„Tudat alatt egy kis házban
Sír az ösztön talpig gyászban…” (Karinthy Frigyes)

Amikor Hargitay főorvos és az apja, a prof megérkeztek az elmeosztály területére, első számú feladatuknak tartották, hogy elolvassák a The Boly-t, amelyből tájékozódni tudtak a három irodalmár pillanatnyi lelkiállapotáról, tüneteik sú­lyos­ságáról. Egyik reggel Dömétől ezt olvasták:

Erős lettem, mint a cujk
a s lila, mint a fagyott pulyk
a. Tudatomat meglékelem,
benne ezer rémség terem.
Nem kér abból Szkizós Pál is,
(ki gyakorta ödipális), –
elég neki az ő baja,
meg a frissen lopott kaja.

Vitaminnal töltik nagyan
állandóan őrlő agyam.
Tudat alá betekintek,
a kígyókra rálegyintek.

Hargitay professzor úr ebből a néhány versszakból számos értékes adatot tudott meg. Először is azt, hogy költőnk jobban érzi magát, erősödik. Aztán azt, hogy vannak rémséges gondolatai, de a tudata mélyén ágaskodó kígyókra rálegyint. Első lépésnek már ez is valami. Aztán újabb hír: a szkizofrén beteg Pali újra lopkodja a betegek élelmét. Nővérkék, tessék jobban odafigyelni! Költőnk megkapta az első vitamin-bomba kezelést, meg, amiről ő sem tud, a szép égszínkék és rózsaszín, hangzatos nevű placebókat.
Akkor lássuk a következő dalnokunkat. Ő szonettbe vetítette (legyünk tudományosak: projiciálta) aktuális kínjait-vágyait, önvigasztalását, ami szintén jó jel. Már ilyen rövid idő alatt humoránál lett! Határozottan reménykeltő. Mit tesz a csoportos egymás-támogatása! Nem is volt rossz Döme ötlete, amikor magával bolondította két dalnok barátját. Íme a szonett első és utolsó versszaka:

Betegszobám tágas, derűs, kies,
s akkor miért részem iszony-álom?!
Az éjjel is szörny ragadott vállon…
Ha még élve akarsz látni, siess!

Lesz-e napom vajon néhány ezer?
Egyelőre csak az asszony hiány,
de ellene professzorom kezel.*

A kép világos: depresszió, pozitív hozzáállással. Anxietás, impotenciától való fóbia – mormolja magánban a prof. Lehet, hogy neki is inkább placebót kellett volna fölírnom… Hiányzik neki a felesége. Majd elhívjuk két hét múlva.
Harmadik csalogányunk? A drága jó hipochonder dramaturg! Vajon most éppen milyen halálos fertőzést kapott el? Ebolát-e, spanyolnáthát? Vagy csak egypár go­noszmókust szedett fel a vécé ülőkéjéről? Mindez már a múlté, biztosan vannak újabb leleményei. A verséből részlet:

Vérnyomás önt el, fergeteg,
Agyam szinte robban.
Belemben kukac-rengeteg,
Szívem ritmusa megremeg,
Valami bent koppan.
S miért görcsöl e kerge segg?!
Ha így megy tovább, elveszek,
Odalent leszek jobban.

Úgy látom, ez sem másodosztályú költő. Én is szeretem Kosztolányit. Na lássuk csak… Most éppen agyvérzéstől, infarktustól, végbélráktól fél. Persze, beleiben aszkárisz-gomolyag. És a halálba menekülne. Tipikus képzelt beteg. Jó, hogy nem túlságosan komplikált ügy, ámbár rájuk szabadítom a pszichológát, finomítsa a diagnózist. Egy kis Rorschach, Lüscher, Szondi még szórakoztatni is fogja őelméjüket.
Milike kezelésbe is vette mindhármukat, ámbár könnyebb dolga csak Dömével volt, mert neki nagyon kellett a pszichológiai rendelő, az írógéppel, viszonylagos zavartalanságával. Viszonylagos bizony, mert az egyik paranoiás éjjel kezd el üvöltözni, hogy meg akarják ölni. Amíg az ápolók kidörzsölik a szemüket, a bömbölés az egész kórházat fölverte. Avagy, ami két napja történt, az is ínyencség. A Homály nevű súlyos tudathasadásos, éjnek idején kikaparta egyik (saját) szemét, s a teáskanállal odavitte az éjszakás nővérhez. Aki riasztotta az ügyeletes szemészt. A szemorvos megállapította, hogy a beteg oly tökéletes munkát végzett, hogy nem maradt semmi tennivalója.
Milike boldog volt, mert Döme nem kérette túl soká magát, és belement a pszichológiai tesztelésbe. De jól számított: a másik két társa sokkal nehezebben állott kötélnek; türelmetlenül várták Döme értékelését, mert még nem vettek részt ha­sonló vizsgálaton, és nagyon is viszolyogtak attól, hogy a legmélyebb érzelmeik és gondolataik közt vájkáljon valaki. Bárki. És egyáltalán, jogos-e az ilyesmi?! No, majd meglátjuk az első szenvedő alany véleményét.
Döme nem árulta el Milikének, hogy ő már töviről-hegyire ismeri mind a há­rom próbát, sőt, pszichiáter unokatestvérével hosszasan elmagyaráztatta e tesztek lényegét, annak idején. Habár tisztában volt saját intelligencia-szintjével, igyekezett a tintapacákon alapuló Rorschach-teszt alatt legyőzni viszolygását, a vizsgálati helyzettel szembeni ellenszenvét. Alapállása hasonló körülmények között az elzárkózás vagy a méla undor kinyilvánítása lett volna, de ez esetben nem akarta megsérteni Milikét, aki olyan kedves volt, hogy átadta neki a rendelőjét hosszú órákra-napokra. A tintafoltok kicsi részleteire vonatkozó válaszra például, a pszichológus Do-jelet írt volna a jegyzőkönyvbe, aminek jelentése oligofrén részlet, en­nek gyakori előfordulása nem biztos, hogy jó benyomást keltett volna róla. Ezt pedig nem szerette volna. Hasonlóképpen gondolt arra, hogy egy kicsit eljátszadozik a pszichológiával, tudván, hogy a tűz vagy a vér mint asszociáció, gyakori a szkizofrén betegek válaszadásaiban. Aztán meggondolta magát, és megelégedett a normalitás határát súroló eszmetársítások megköltésével. A Szondi-tesztről az volt a Döme magánvéleménye, hogy az egy „tudományos mezbe öltöztetett planéta”. Az első alkalommal még nem sejtette, hogy összesen tíz alkalommal végezteti el vele Milike ezt a tesztet, ugyanis így ajánlotta Szondi-atya az ő szakkönyvében. Természetesen ez már tortúra-számba menő kínzás-sorozat volt költőnk számára. Ehhez képest, a Lüscher szín-teszt már üdítőként hatott, mert ennek föl­vétele öt perc alatt megvolt. Ezt a próbát is alaposan kitanulmányozta Döme az előzőekben, és tudta, hogy a szürke és fekete színeket csupán az első alkalmakkor szabad legkedveltebb színeiként választania, mert ha például a negyedik alkalommal is ezt teszi, súlyos depresszióra utaló jelként értelmezik, állandóan zaklatni fogják azzal, hogy mitől vannak ilyen sötét, valószínűleg öngyilkossággal kapcsolatos gondolatai. Ami (mármint az önpusztító gondolat) a valóságban mindig is ott bujkált tudatközelben. Néha mélyre húzódott, máskor fölbukkant, s a tudat és ősköd határán várt ugrásra készen, megint máskor költőnk természetes életérzésként, sőt csúfondároskodása célpontjaként kezelte.
A tesztvizsgálaton szerzett tapasztalatai ellenére, barátait nem beszélte le a pszi­chológiai vizsgálatról, sőt, igyekezett azt szórakoztató időtöltésnek föltüntetni.
Bár eddig általában, a baráti körben elszenvedett elmeosztályi kezelést, a há­rom költői lélek sokkal tűrhetőbben viselte el, mintha egyedül lettek volna, igyekeztek úgy viselkedni, hogy minél hamarabb kikerüljenek a „tébolyda kies berkeiből”. Állapotuk viszont tényleg kétségbeejtő volt, amikor bejelentkeztek a „nagyjavításra”. Munka- és életképességük visszanyerésére legalább egyhavi kezelésre volt szükség. Egy költő, íróember számára ez nagyon nagy idő. Minden valamirevaló alkotó embernek legalább egy, de gyakran két évre előre megvan az elképelése, jobbnál jobb ötlete, egyre magasabb színvonalú művek megírására.
Idejük minél hasznosabb és kellemesebb kitöltése érdekében, a három jó barát egymást ostromolta újdonsült irodalmi lapuk soron következő témáival. Egyelőre kiegyeztek abban, hogy a következő tárgykör a minél bugyutább műdal vagy versike legyen. Mondanom se kell, hogy a költőknek mindig akad csőre töltve öt-hat ilyen töltényük.
Lássunk Dömétől néhányat. Az első egy dalszöveg, írója ismeretlen:

Addig verem, nagysád, amíg hű lesz,
Amíg hozzám csupa báj és bű,
Úgy elverem, hogy a teste kék lesz,
Avagy pedig zöld, miként a fű.

Egy délvidéki útja alkalmával fölszedett egy rigmust, amit gyakran szavalgatott:

Rákóczi Ferenc, ugye csókos, csókos a te szád,
Rákóczi Ferenc, a te hazád Novi Sad.
Vagy, amit egyik versébe is beleszőtt:

Máma is, mint régen,
Csüng a hold az égen,
Ó, csudásan nagy dolog,
Hogy magára gondolok…

A másik két mesterdalnok is hasonló csemegével szolgált a lap giccs-számába. Döme, előző tébolydai ott tartózkodása idején, bevett szokásával ellentétben, ez alkalommal nem kért eltávozási engedélyt az orvosoktól, mert nagyon jól haladt egy fölvállalt munkával. Sokkal jobb állapotban hagyta el most a klinikát, mint ez­előtti kezelései után. Orvosaival már réges-régen összebarátkozott. Ők is ugyanúgy szenvedtek a személyiségük kiteljesedését akadályozó és tönkretevő politikai és nemzeti elnyomástól, akárcsak költőink. Segédeszközként az orvosok is ugyanúgy nyúltak szorongásoldó vegyi módszerekhez (nyugtatók, altatók, alkohol). Így az előző időkben előfordult, hogy meghívták Dömét magukhoz, haza vagy a rendelőjükbe, majd mindannyian ájultra itták magukat. Döme fölvállalta egy könyvkiadónak, hogy rövidesen le fog adni egy hosszabb lélegzetű munkát, amelyre a meg­rendelő meghatározta, hogy hány soros lehet. A diliházból, grafikus barátját is mozgósította, hogy az illusztrálja a frissen született alkotást.
Mint minden alkalommal, amikor beutaltatta magát, most is lelkifurdalása volt amiatt, hogy feleségét magára hagyta a gyermekekkel. Belátta azonban, hogy olyan fizikai és lelki állapotban, amikor csont-bőrre fogyott, napok óta semmit nem volt képes lenyelni, hetekig nem aludt, és ráadásul dolgozni sem volt képes, nem volt más megoldás, csak a kórházi kezelés. Kezelését inzulin-glukóz, vitaminok, kalcium adagolásával kezdték, amit a későbbiekben otthon is elvégzett önkezűleg, amikor hasonló állapotba került. Mert a munkamánia annyira életformája volt (száz évvel később biztosan génjeiből is kimutatták volna: ez öröklött tulajdonsága), hogy energiatartalékait teljesen kiszipolyozta. Otthon, a lakásán, beadagolta magamagának az inzulint (amelynek dó­zisát még a kórházból tudta), de egy alkalommal elfelejtette, hogy egy óra elteltével ennie kell bőven szénhidráttartalmú élelmiszert, és kómába esett. Szerencséjére a családja észrevette, és rögtön hívták a mentőket. Az orvosnál viszont nem volt el­lenszer (glükóz-ampulla). Döme egy pillanatra ma­­gához tért, épp akkor, amikor az orvos közölte, hogy a vérnyomása vészesen le­süllyedt. Szegény Magdolna, a feleség tördelte a kezét, hogy most hagyja őt özve­gyen élete párja, aki ennyit érkezett közölni:
– Hát akkor én már nem is élek… – aztán visszazuhant mély, kómás álmába. Ezt sem könnyű élve megúszni, de Dömének ekkor eszébe sem volt, hogy itt hagyja „ezt a kurva világot”, így aztán néhány napi kórházi kezelés után hazaengedték.
Ezután élete, úgy tűnt, jó irányba tér. Saját gyermekét sikerült új családjába befogadtatnia, új értelmet nyert az általa megénekelt viszonylagos boldogság. A gyermekeknek magyar- és világirodalmi órákat tart, angolra tanítja őket. Egészen hasznosnak érezte magát. És akkor, volt felesége súlyos elme-háborodottságában, nem volt képes fölmérni, hogy közös fiuk most van a legjobb kezekben. Kiemelte őt új családjából, és sikerült a tapasztalatlan gyermeket meggyőznie, hogy vele, az anyjával sokkal szabadabb, megszorításoktól mentes lesz az élete.
A gyermek, anyjával szimbiózisban élve, az évek hosszú során át magába szívott, teljes szabadon hagyás stílusával kecsegtető életformát választotta…
Költőnk ettől kezdve nem volt képes megküzdeni ezzel a nagy veszteséggel, és egyetlen lehetséges kiútnak az önmegsemmisítést tartotta. Rá jellemző módon, öniróniával búcsúzott a világtól.
Székely stílusú kopjafa-versparafrázisa így szól:

Itt nyugszik nagy költőnk, Döme,
Rázuhant az élet zöme.
Mire észrevették vóna,
Hóttan mászott ki alóla.

Komárom, 2008.