Az öröm évét üljük! Hát nem?! Itt van ez a csodaszép menyasszony, s ez a snájdig vőlegény, s itt vagyunk mi, mindannyian, hogy közös útjuk hivatalos elején a lakoma ősi rítusával, a közös evés-ivással, a világ egy kis darabkájának magunkénak tételével, elpusztításával áldozatot mutassunk be boldogságuk eljövendő oltárán.

Mondtam már, az öröm évét üljük! De nemcsak mi, kik itt ilyen szépen egybegyűltünk, de az egész világ! Igenis, az Úr születésének 2006-dik évében az egész világ örömünnepet ül! Vagy legalábbis az örömre emlékezik… Mert 150 évvel ezelőtt született Siegmund Freud, vagyis Öröm Zsigmond, ahogy ezeken a tájakon neveznék ezt a világünnepeltet.

Nos ennek a tisztes úrnak is volt egy lánya. Több gyereke is volt, de neki ez az Anna, Annerl volt a legfontosabb. Ja, elfelejtettem megemlíteni, de hát ezt bizonyára úgyis mindenki tudja, hogy örömzsigmondunk titokzatos lelkivilágunk egyik legnagyobb tudora volt. Vad kamaszkoromban sokat olvastam írásait, de később, amikor azt hittem, hogy valahogy már révbe jutottak, rendeződtek ösztöneim, megfeledkeztem róla.

Aztán egy szép, ősz eleji budapesti délutánon Kinga bejelentette, hogy fülig szerelmes, és szeretné bemutatni a barátját. Válogatott, illedelmes és szép szavakkal úgy kerülgettük egymást a Váci utcai Anna kávézó teraszán, mint két lánchídi oroszlánok. Az öregebbik jó erősen a fiatal hím szemébe nézett. Őszinte volt a tekintete. Az apa megnyugodott.

Aztán egy tizennégy órát tartó, fáradságos munkanap végén, dehogy a végén! hátravolt még a java!, szóval egy cigarettaszünetben, jóval éjfél után, félrevontak a szerelmesek, hogy bejelentsék? elmondják? elrebegjék?: eljegyezték egymást. Fáradt ló hátának kétszeresen fáj az ostorcsapás – nyilallt belém nagyapám mondása, de tekintettel, hogy nem tartozom eme nemes állatfajhoz, csak azt válaszoltam, hogy aludjunk erre egyet. Másnap borfesztivál volt Budapesten, mint mindig. Békésen megittuk az áldomást.

Szóval eme furcsa eljegyzés után fedeztem fel újra Siegmund Freudot, aki szerint lélektani szempontból az apa és lánya közötti kapcsolat a legbonyolultabb, legtalányosabb. Mert az apa az első férfi, akivel a lány találkozik az életében. És ennek a kapcsolatnak a minőségétől függ, hogy a lány hogyan fog viszonyulni az összes útjába akadó férfiúhoz. Hűha, Zsigmond – mondtam/mondom magamban –, te engem ezzel keményen a falhoz szorítottál!
Mit mond a fiú a lánynak? „Azért szeretlek, mert szép vagy. Nekem te vagy a legszebb. Te vagy a legszebb a világon. Nálad nincsen is szebb.”

És mit mond a lány? „Még nem találkoztam jobb emberrel. Mindenkinél jobb vagy nekem. Nekem még nem volt ilyen jó senkivel, és tudom, hogy nem is lehetne jobb.”

De hát mi minden van eme mondatok előtt/mögött/között?

„Mi az, hogy szép vagyok? És még ha szép is vagyok, mennyi más szép van, a mennyivel szebb szépek egész tengere. Hazudik? Hízeleg? Mi szüksége lenne erre? Hiszen neki én vagyok a legszebb. Ám miként tolakodott be ide ez a nekem? Szépségem hiányosságait neki is látnia kell, van szeme, mint ahogy én is látom, amit látok. Vagy azért mondaná, mert neki lennék szép? Valójában azt állítaná, hogy másoknak ugyan nem vagyok szép, de neki igen, s ha ő nem látna szépnek, akkor egyáltalán nem lennék szép?” – így a lány.

„Miként lehetnék én jó, ha egyszer ilyesmiket gondolok, ha se a szavainak nem hiszek, se a szememnek, ha méricskélem, ha elégedetlen vagyok vele és elégedetlen önmagammal? Nem veszi észre, hogy mennyi gonoszságot követek el, hiszen gondolkozom, és mennyi balfogást öntudatlanul? Nem látja az arcomon? Egyáltalában milyen jóság lenne az, ami csak neki jó és senki másnak? Minden jóságról és szépségről szóló állításommal becsapom és megcsalom? Milyen szánalomra és megvetésre méltó világ, amelyben ilyen kicsinyke jóság valakinek egyáltalán jó lehet? Vajon annak érdekében, hogy ne legyen olyan förtelmesen rossz az életünk, mást mondunk egymásnak, mint amit gondolunk? A kegyes csalások ellenére az élvezet?” – így a fiú.

Ellenkezőleg! – mondom én. A nekem jó azt jelenti, hogy ő fedezte fel benned a jót, s általa tudod elválasztani magadat a gonosztól. Igenis, jóvá tesz! Jóravalóvá tesz. Ő az egyetlen, aki nem engedi, hogy igazán rossz légy. Megmenekít az általános förtelemtől.
Bizony, Balázs, ilyen az én lányom: Kinga kislányként bennem is felfedezte a jót, és én azóta általa tudom elválasztani magamat a gonosztól. Igenis, jobbá tett! Jóravalóbbá. Ő az egyetlen, aki azóta sem engedi, hogy igazán rossz legyek. Aki révén téged is megszerettelek.

Ha azt kérdeznétek, hogy nekem most jó-e, vagy rossz, csak egy ellenkérdéssel tudnék válaszolni. Azzal, hogy kihez képest? Freudhoz képest persze nem, hisz Annerl végig apja mellett maradt. De hát minek mérném magam eme vicces lélekkufárhoz? Rokonabb a lelkem gróf Bánffy Miklóssal, aki Erdélyben bezárva, csak levélben ünnepelhette meg egyetlen lányának, Katinkájának budapesti esküvőjét: „Kedves Kató! Tehát férjhez ment! Végre van valakije, akire támaszkodhatik, és aki számára Maga az első és mindennél fontosabb személy, ahogy nekem volt idáig, mióta a világon van. Számomra most is az marad, de most már nem folyhatok be a sorsába, nem én határozok többé afelől: mit tartok jónak, hasznosnak, mert most már van más, aki elsősorban hivatott Magáról gondoskodni – a férje –, és én a háttárbe vonulok, úgyszólván rezervába, akihez vissza lehet nyúlni, ha szükség van reá. Kívánom, hogy reám szüksége többé ne legyen…”

Sapienti sat!

Éljen az ifjú pár!

Éljenek az új rokonok!