Annak az embernek a szülőháza előtt állunk, akinek a tevékenysége nélkül nem ünnepelhetnénk együttesünk megalakulásának ötvenedik évfordulóját, a Harag György szülőháza előtt.
Innen járt iskolába, itt nevelkedett, innen vitték Dachauba. Apja, anyja és kisebb lánytestvére maradt a koncentrációs lágerben. Titkokat hordozó ember volt, erről sem beszélt soha. Egy-két véletlen történet-foszlányt hallhattunk csak rendezői utasításai közben. Azokat is elharapta, mint aki megbánta az elszólást. Magában hordta az egészet. Nem beszélt gyűlölködve, nem emlegette az elviselhetetlen megalázást, szenvedést, sem az embertelen pusztítást. Az emberi szolidaritás szükségességét hozta haza a pokolból is, s azt hirdette, nem szavakban, hanem életével, tevékenységével. Mindezt korai halála tudatosította bennem. Az örök Häftling mérhetetlen magányától való szabadulás munkált abban, ahogy közösséget tudott teremteni olyan fiatalok között is, akiknek foglalkozásukkal járó ártalom a néha-napi önzés, szakmai féltékenység s a nemcsak színpadi magamutogatás. Hallatlan szervezőkészséggel alakította maga köré a közösséget, hogy annak alom-melegénél ő se érezze annyira magányát. Ő nevelte az együttesbe a szakmai igényességet, az értéktudatot, a nyíltságot a vélemény-nyilvánításban és az egymással szembeni türelmet. Ezt, a közösség érdekében, önmagának is fölösen kellett gyakorolnia.
Ennek ellenére az alapos megfigyelő számára észrevehető volt benne valami belső nyugtalanság. Mintha nem bízott volna az állandóságban, mintha félt volna, hogy minden időleges, átmeneti állapot. Nyugtalansága, elégedetlensége fokozódott a háromhónapos moszkvai tanulmányútja után 1954-ben. Leveleit, amelyeket fel kellett olvasnom az együttesnek, nekem küldte. Az ott látott előadások tudatosították benne, hogy másképpen is lehet és kell színházat csinálni. Akkor fogalmazódott meg benne a színházszerű színház kialakítása, a színház reteatralizálásának a gondolata, annak a megteremtése.
1960-ban elhagyta színházunkat, ami teljesen érthetetlen volt számunkra. Kolozsvár, Ploieşti, Marosvásárhely és ismét Kolozsvár következett pályája során. Jó pár esztendő tevékenysége után értettem meg távozása okát. Szatmáron sínre tette a magateremtette együttest, és szeretett volna egy egész színház gondjának viselése helyett csak a maga előadásaival foglalkozni. Ez esetben nem az állandóságtól való félelem űzte tovább, hanem a maga színháza keresése. Vásárhelyen születtek meg aztán azok az előadások, amelyeket már a színháztörténet is Harag György színházaként emleget: Barta Lajos Szerelem, Nagy István Özönvíz előtt, Az ember tragédiája, hogy csak egypárat említsek. Következett a kolozsvári Sütő-sorozat, az Éjjeli menedékhely, a győri, a szabadkai, újvidéki, budapesti, bukaresti rendezések sora, amelyeket már egy európai hírű rendező alkotásaiként tart számon a színháztörténet. És végül a hattyúdal, a vásárhelyi román tagozaton rendezett megrendítő Cseresznyéskert.
Harag György nem úgy volt modern rendező, hogy az írott szöveget nem respektálta, hanem a szöveg szellemét tisztelve színpadra álmodta a darabot. Ezekben az átálmodásokban egy poklokat járt ember ezúttal feltárta titkait emberről, emberi kapcsolatokról s az ezeket fenyegető veszedelmekről. Mindenik előadása arra figyelmeztetett, amit 1945-ben a pokolból hozott haza: az emberi szolidaritás szükségességére.
* Elhangzott Tasnádon, a Harag György-házban, a nagybányai–szatmári színházalapítás 50 éves évfordulójára rendezett ünnepségek keretében, 2003. október 18-án, du. 4 után (KAF).