[2021. november]
Már sárgul a táj. A dombok és a folyó felől hűvös, fanyar illatot hoz a szél, és versenyt úsznak a levegőben az ökörnyálak. A lustán nyújtózó város csendjébe bele-bele kárognak a varjak, ami azt jelenti, valóban ősz van. Rakoncátlan kis szélrohamok tépázzák a hatalmas park fáit, és összeborzolják hosszú hajamat. Színes leveleket táncoltatnak zörgetve az ösvény felett, aztán hirtelen minden elcsendesedik, mozdulatlanná válik. A földön megpillantok egy ragyogó fekete anyagból készült flitteres estélyi ruhát. Meghökkentően hat ezen a hétköznapi reggelen.
Óvatosan lehajolok, és felemelem a ruhakölteményt. Ismerős parfümillat csap meg. Épp olyan, mint a Sparkling White Diamonds, amit a férjemtől kaptam karácsonyra. Én pedig csak dugdostam, szagolgattam, és csak nagyon ritka alkalmakkor tettem pár cseppet a fülem mögé vagy a nyakamra. Utoljára egy szilveszter éjszakán használtam. Kicsit zavarosan emlékszem vissza, de azt tudom, hogy épp ez után az éjszaka után tűnt el a férjem. Zaklatottan bolyongok a régi utcákon, a régi házak között, kezemben az estélyi ruhával. Kérdezősködöm ismerőstől, ismeretlentől, és a férjem fényképét mutogatom nekik, míg egy fekete kalapos úr azt mondja, hogy pár éve látta bemenni abba az ódon, magas bérházba, amely a város központi parkja mellett áll.
Végre egy követhető nyom! Egészen eufóriás állapotba kerülök. Tudom, miről beszél az ember. Nagyon is tudom.
Hamarosan már a márványlépcsőket mászom lihegve az öreg bérpalotában, ahol egykor 15 évig laktunk, és ahol szomorúan tapasztalom, hogy mostanra minden megkopott. A lift nem működik. A tetejét szemét borítja. A házmesteri lakás ajtaja be van deszkákkal szegezve. Vajon mi lett a régi házmesternével? Jól emlékszem rá. Az ötven körüli nő az épület takarítása mellett a rigolyás beteg anyját is ápolta. Aztán, amikor az öregasszonyt elvitte a halottas kocsi, a házmesterné felvette a piros selyemruháját, kifestette magát, és elment táncolni a Lord’s mulatóba.
A lépcsőház ólomberakásos ablaküvegei kitörtek. Hirtelen fázni kezdek. Most veszem észre, hogy abban a vékony estélyi ruhában vagyok, amit a parkban találtam. Még rajta van a finom illat. A lépcsőház mennyezetéről fátyolként csüngnek alá a pókhálók, és remegnek a huzattól.
A függőfolyosókról a kilátás a barátságtalan, belső udvarra nyílik, ami aknaszerű, sötét, és félelmetesen mély. Az évtizedek során sokan követtek el itt öngyilkosságot, a mélybe vetve magukat.
Nézem a két épületszárnyat összekötő teraszt, ahonnan rá lehet látni a város déli részére. Régen itt napoztunk, kártyáztunk, és esténként innen bámultuk a távoli, hunyorgó fényeket. A negyedik emeleti folyosón megtorpanok. A plafonon hatalmas lyuk tátong, ahonnan gerenda és nád kandikál ki, azzal fenyegetve, hogy menten a fejemre szakad.
Istenem – gondolom –, milyen szép volt régen ez a hely, pedig már akkor is öreg volt az épület. Sok barátunk járt hozzánk szombat esténként. Verseket olvastak fel, zenéltek, énekeltek, és a festményeiket mutatták be. Most meg csak a múlt és az enyészet jár ide kísérteni.
Nicsak! Egykori lakásunk régi bejárata helyén most új, divatos ajtó terpeszkedik, és cifra rézkilincs díszeleg rajta. Hirtelen erős szívdobogást kapok, gyengeség fog el. Leülök a küszöbre pár percre.
Nahát, a kilincs enged, és én belépek a lakásba. Csodálkozva látom, hogy a két szobánkat valakik összevonták, és nagy teremmé alakították át. Halk zene szól. A régi csillárokban gyertyák világítanak sejtelmesen, különös félhomályba burkolva az estélyi ruhás férfiakat és nőket. Mind elegáns, fekete ruhában vannak, kristálypoharakkal a kezükben. Néhányan felém fordulnak, de álarc van rajtuk. Mintha egy velencei karneválba csöppentem volna!
Hatalmas tükör csillog a jobb oldali falon. Látom benne a termet, a keringőző párokat, aztán megpillantom magamat is, tetőtől talpig. Karcsú vagyok, magas, és nagyon fiatal. A talált fekete estélyi ruha simul rajtam, ezüst és arany flitterek csillogásával. Szőke hajam kontyba tűzve ragyog. Épp elámulok a saját szépségemen, amikor hozzám lép egy lakáj, megfogja a könyökömet, és szól, hogy most átvezet egy másik terembe, mert valaki találkozni akar velem.
– Milyen jól néz ki Ági – jegyzik meg többen a hátam mögött. Aztán fél füllel azt is hallom suttogni, hogy a férjem akar találkozni velem. Ennek nagyon megörülök. Végre megtaláltam! Arra gondolok, ha meglátja, megint milyen szép és fiatal vagyok, akkor nem fog többé magamra hagyni. Az egykori hálószobánk ajtaját nyitják ki előttem, és én félénken lépek be a félsötét helyiségbe. A lakáj diszkréten bezárja az ajtót, és magamra hagy. A szívem hevesen ver. Alig kapok levegőt. Megroggyan a térdem. Le akarok ülni, de nincs sehol egy szék. Sőt, semmilyen bútort nem látok. Teljesen üres a szoba, amit megtölt a Sparkling White Diamonds parfüm illata, pedig csak pár cseppet tettem belőle a nyakamra. Ha megérzi a férjem, biztos azonnal előjön, hiszen tőle kaptam ajándékba... Telnek a percek, de nem jön elő senki, mégis mintha árnyak mozognának mindenütt. Meg-megreccsen a padló, és sóhajokat hallok. Hideg fut végig a hátamon, félek.
A súlyos, sárga selyemfüggönyt meglebbenti a szél. Ijedten kapaszkodom bele, és nagyon rossz érzésem támad.
Mit keresek én itt? Mi ez a színházi előadáshoz hasonlító jelenet? Ki írta ezt a furcsa forgatókönyvet? Micsoda szellemtanya ez?
El innen, de rögtön! Várnak rám a gyerekeim. Elhúzom a függönyt, lenézek az alattam elterülő parkra, aztán kilépek a nyitott ablakon.
A lábammal kitapogatom az ismerős tűzlépcsőt, és gyors iramban mászni kezdek lefelé. Hűvös szél fúj. A Hold éppen eltűnik a palota kupolája mögött. A harmadik és a második emeleten néhány ablakból világosság szűrődik ki. Tehát még laknak páran az épületben. Lejjebb már sötétebb van, alig látom, hova teszem a talpamat, mert hézagosak a lépcsőfokok, és érzem, hogy el is fogynak. A két karom fáj, egyre erőtlenebbé válik. Egy idő után már nem bírom tartani magam, csúszni kezdek. Ágaknak ütközöm, melyek eltörnek alattam, és én zuhanok a mélybe.
Épp jön fel a nap. A város ébredezik. Beindul a reggeli forgalom.
