[Látó, 2010. április]

(Részlet a Lepkeháló c. regényből)

Fél négykor egy-két jógagyakorlat után kilépett a csatakos hajnalba.
Most már átkozta a hiúságát. Hiszen úgy hozta a sors, hogy világos színű ruhában kell majd végigosonnia a sétányon. Micsoda botrány! A Fahrienhescburgenbung vezérigazgatója, amint hajnalban egy zárfésűvel és zseblámpával a zsebében egy bezárt villa körül ólálkodik! De már nem volt mit tenni. Lena végiglopakodott az úton, megtalálta a kilátó felé mutató táblát, és körbekerülte Horváth Péter villáját.
Az erdő felőli részen, mintha még ez a kis hajnali derengés is elbátortalanodott volna. Lena átküzdötte magát a bokrokon, megmászta a régimódi kerítést, aztán a vizes fűben, amit a harmat vagy a derengés mintha elektromossággal töltött volna fel, átvágott a házat hátul körbeölelő szederbokrokon, hogy feszegetni kezdhesse a hátsó ajtót. A filmekben minden mennyivel, de mennyivel könnyebb, sóhajtott, de a zár gyenge volt, a fésű megadóan rásimult, és az ajtó egy-két perces küszködés után megadóan kitárult.
Talán a betörők is ezt a torokba szoruló izgalmat érzik, mikor besurrannak másvalaki életébe, mikor megpillantják a be nem kapcsolt, vakon vigyorgó riasztót, és végre megkönnyebbülnek. De itt az előszobában olyan erős volt valamilyen rumos-vaníliás aromájú cigaretta illata, hogy Lena visszarettent. Hogy megnyugodjon, kinyitotta az erdő felőli spalettákat, és óvatosan, lassan körbejárta a szobákat. De a félelem, mint a cigarettaszag, ott maradt a nyomában, sőt mindenhova követte.
Végül is mi történne, ha meginna egy kávét a konyhában? Lebeszélte erről magát, aztán a lépésről lépésre oszladozó sötétben kezdte feltérképezni a tárgyakat. Mint a megnyúzott nyulak, felaggatott teakeverékek lógtak a konyhapultról – lám-lám, ámbátor dohányzik, de azért ad az egészségére ez a Péter!
Először a festőnövendékek szobácskájába lépett be. Amíg a villa Herczegh Ferencé volt, és nem egy magányos rajzoló búvóhelye, ez a kis lyuk a cselédszoba lehetett. Most vigyorgó mackók a polcokon, meseposzter a falon, összegyűrt tinimagazin a szőnyegen, a hajdani cselédlány ágya helyén borvörös pléddel borított franciaágy. Lena elképzelte, ahogy tavasszal Horváth rázárja a tiniszagra az ajtót, és merő szentimentalizmusból nem rak rendet a vendégei után. Betette az ajtót, aztán továbbsétált, és felfedezte a mutatós, de nem túl értékes tálalószekrényeket az ebédlőben.
Mondd, Péter, ma hány vendéget vársz?
Már régóta töprengett, hogy a pedofilok többsége miért gyűjt porcelánokat. Talán mert annyira finomak és áttetszőek, és mert minden porcelán néhány vétkes ujjra vár, dúdolta Lena. Horváth igazi gyűjtő volt, jó ízlésű, ha nem is túl pénzes. Lena anyja régi útmutatása nyomán felismerte a majd’ százéves, melegsárga fényű cseh porcelánokat. Ilyesmiket jó ízlésű, de nem túlságosan gazdag úriemberek gyűjtenek, és már csak ezért is biztos volt benne, hogy nem Horváth, a nemzetközi hírű festőművész a hálózat feje.
Festményeknek amúgy nyomát sem látta, ahogy könyveknek vagy rajzeszközöknek sem. Ám a villa falainak így is volt valami édesen könnyű, túlfinomult sugárzása. Becsukta az ebédlő ajtaját, és belépett a babákkal, nippecskékkel, türelemjátékokkal díszített hálószobába. Mielőtt a holmikba beletúrt volna, próbálta megfogalmazni magának, kire vagy mire emlékezteti a ház. Semmiképp sem egy pedofil fenevad rejtekhelyére, hanem egy idős, a tárgyait ide-oda rakosgató, szentimentális úrinő villájára, aki neveletlen lányunokáinak is fenntart a házában egy szobácskát.
Hátra volt még a dolgozószoba a tóra nyíló hatalmas ablakokkal.
A fonyódi Hugh Hefner álomvilága, titkos birodalma csak itt tárulkozott fel. Ebben a szobában nem volt cigarettaszag, és Lena biztos volt benne, hogy a ház gazdája ide csak bizonyos időközökben, szertartásos magányban lép be. Tapintható volt a sötétség, hiszen Lena nem nyithatta ki a zsalukat.
Ahogy téblábolt az ajtóban, majd elbotlott két padlón gubbasztó szörnyben, egy drága filmfelvevőgépben és egy berakásos íróasztalban. Hogy lásson valamit, kinyitotta a nappali ajtaját, de a sötétség ide-oda bujkált, ragacsos volt, álnokul megfoghatatlan. Lena felkattintotta a zseblámpáját, és csodálkozva látta, itt már képek is vannak a falon: Velazquez csinibaba-hercegnője és egy jó másolat az Avignoni kisasszonyokról.
Ez a szoba volt a lakás szíve.
A zárfésűvel kikattintotta az íróasztal zárját, és hálát adott a sorsnak, hogy Horváth afféle régimódi, óvatos gyűjtő, aki a kincseit nem bízza elektronikus adathordozókra. Annyi mappája volt, hogy a Thumberlina-honlap lelepleződése után nem is tudta volna az egészet bőröndökkel elszállítani. Horváth a fotókat napló módjára rendezte el, mégpedig kihívó büszkeséggel: lássátok csak, ez az én igazi történetem. A dossziék az 1988-as évtől kezdődtek, szegényes kis válogatással, tinédzserújságból kitépett lapokkal, szégyenlős pillanatfelvételekkel.
A fényképek akármilyen szégyenlősek voltak, mégis vibráltak az életörömtől. Horváth rossz mesekönyv-illusztrátor volt, de nagy szenvedéllyel és odaadással fényképezett. Lena ezért hökkent meg a „Tavaszév 91” feliratos dossziéban talált amatőr felvételeken: matrózblúzos lányok verset mondanak az iskolai ünnepségeken, vagy tinisztárokat utánozva bájolognak műtermi felvételeken. Talán azért annyira esetlenek ezek a képek, mert nem is Horváth csinálta ezeket! Pedig a lányok mind milyen helyesek! Lena csak most vette észre, hogy a képek hátulján ceruzával firkált kódok rejtőznek: Veszprém IV, Óbuda II, Nagyatád I, Miskolc III, Szentes V, és utána lánynevek: Kitti, Zsuzsa, Nikolett, Anna, Brigi.
Nahát! Ezeket a fotókat a lepke-hálózat védőnői gyűjtötték össze, vagy maguk a lányok küldték el, mikor megvallották, hogy színésznőknek készülnek. Ezért ilyen mulatságosan primadonnásak a képek! Mivel nagy szüksége lett volna egy Dér Krisztáról készült fotóra, így hát átlapozta a „Nyárév 92” feliratos dosszié összes borítékját, de az őrskúti lányokról egyetlen fotót sem talált. Hihetetlen, boszszankodott, hiszen mindvégig ugyanaz a tizenkét helységnév ismétlődik: Veszprém, Szeged, Óbuda, Csepel, Nagyatád, Miskolc, Szentes, Nagybátony, Győr, Kaposvár, Balatonfüred. Lám-lám, többnyire kisvárosokból verbuválták a magyar lepkéket. De hol vannak az őrskútiak? Horváth magával vitte volna ezeket a képeket?
Mielőtt a mobiljával lefényképezte volna az íróasztalt és a mappákat, feljegyezte a noteszébe a város- és keresztneveket. Közben percekig bámulta egy rókaképű kislány, az „a Csepel, III, Helga” fény felé fordított, reménykedő arcát. A butuska Helga és az ukrán kislányok! Pedig a gyerekvédelem élharcosai milyen szívesen látnak a pedofilok áldozataiban aranyfürtös angyalkákat! Ám egy lánynak, töprengett Lena, ha tíz-tizenkét évesen bekerül egy hálózatba, négy-öt éve van hátra. Úgy menekülhet meg a darálóból, ha maga is segít forgatni a kerekeket. „Csepel, III, Helga” élt és igyekezett.
Lena egy pillanatra olyan fáradtságot érzett, amit nem is tudott volna szavakba foglalni. Már csak találomra húzogatta ide-oda a mappákat. A fiókok mélyéről előkereste a behálózott védőnők névsorát, aztán a mélyből előráncigált egy „Túl a hegyeken” feliratos, relikviákkal teli dossziét, és látta, hogy itt találhatók a művészileg kiteljesedő Horváth műtermi felvételei. A bőröndökkel menekülő Horváth ezt a dossziét felejtette volna el kitakarítani?
Minden felvétel egy-egy pisztolylövés. Zokogó kislányok kutyákkal. Zokogó kislányok nyakörvvel. Zokogó kislányok szétfeszített lábakkal. Kábítószertől tágra nyílt szemű lány a megmentőjéhez, egy korbácsot tartó férfihoz simul. Hálásan és mámorosan, mint aki most szabadult meg a legnagyobb életveszélyből. És minden kép közül a legrettenetesebb: két gyereklány ragasztót ken egy harmadik szemébe, akit megerőszakol egy Micky egér-jelmezes férfi.
Hány hétig tartottak Luganóban ezek a tivornyák? A felvételeken Lena felismerte az ágyra kötözött Dohák Évát, a pezsgőfürdőben nevetgélő Hajdú Ritát. Ám Ms. Pavese unokahúgát, Dér Krisztinát egyik képen sem látta, vagy csak nem ismerte fel az arcát. Vagy nem azt mesélte róla Helga, hogy ő volt az egyetlen, aki Luganóban összevissza hányt? Aki már akkor visított, ha a hajához hozzáértek, vagy le akarták vetkőztetni? Lena három fotót belesüllyesztett a táskájába, aztán a fürdőszobába ment, hogy bevizezze a homlokát.
Milyen puritánul berendezett fürdőszoba! Lenát elfogta az émelygés Horváth fogkrémtubusától, amit a gazdája gondosan karikába tekert, hogy ne vesszen egyetlen cseppje sem kárba. Lena visszatámolygott a dolgozószobába.
A nap fenyegetően a fák fölé emelkedett, de ő csak kutatott tovább. A dossziék láttán már biztos volt benne: kilencvenkettőben Horváth számára lezárult az önkiteljesedés nagy korszaka. Valami jóvátehetetlen történt: a babagyár felrobbant – a lepkék kirepültek, nem kerültek új gyerekek a hálózatba. Horváthnak nem maradt más hátra, mint hogy öreg bélyeggyűjtő módjára a gyűjteményét rendezgesse. Vajon a lányok előtt vagy a lányok után kapott rá Horváth a porcelángyűjtésre? A későbbi dossziék már mind vékonyabbak voltak. Mivel Horváth az internetről nem mert képeket letölteni, meg kellett elégednie a villába fogadott gyereklányokkal, a szomszédasszony kertben futkározó gyerekeivel, a strandon, fürdőlepedő mögött ügyetlenkedő lányokkal. Na meg a neten vágott kukucskálóablakkal, a Thumberlina-honlappal.
Lena eldöntötte, ha tonnányi DNS-nyom marad utána, akkor is megiszik egy kávét a mosogató mellett. Vagy ha kávé nincs, legalább egy teát, az isten szerelmére! A konyhában idegesen végigkutatta a fiókokat: talált is külföldről hozatott jam-gyökeret, füveket, ilyen-olyan gyógynövényeket, különös állagú, beszáradt lekvárokat, biokrumplit, barnarizst, halkonzervet, kredenc mélyére hajított telefontöltőt, de se neszkávét, se filteres teát.
Micsoda sunyi gazember ez, kutatott tovább Lena dühödten, és míg a zacskók között kotorászott, megint beléhasított, vajon miért tűntek el az őrskúti lányokról készült képek. Honnan tudta Horváth, hogy Igazszívű, aki a Thumberlina-játékban üzent, épp Dér Krisztinát keresi? Jellemző az óvatosságára, hogy „Igazszívű” üzenete után rögtön kocsiba szállt és elmenekült. Na de egy férfi, aki internetről sem mer képeket letölteni, fel merné-e telefonon hívni a titokzatos Arlette élettársát, Szabó Helgát?
Ha pedig nem hívta fel Helgát, akkor honnan tudhatná… Idegesen matatott tovább, míg az egyik kupifiók mélyén, egy régiség-katalógus alatt talált egy pecsétes mappát, és abban Horváth iratait. No nem az útlevelét, csak a számlakivonatait és a lejárt személyigazolványát. Egy vérbeli gyűjtő persze nem dob ki semmit, legszívesebben a tojáshéjat is felcímkézné és félrerakná. Ámde micsoda öngyűlölő lehet ez a Horváth, aki az iratait dugóhúzók, üvegtetők, szalvétagyűrűk és efféle limlomok közé száműzi.
Csinált egy felvételt a lejárt személyigazolványról, szemébe nézett Savanyú úrnak, a durcásan mosolygó Horváth Péternek, aztán a konyhapultra aggatott gizgaz-csomók fölött átnézte a számlakivonatokat. Horváth negyedévente jutott hozzá egy alig több mint félmillió forintos jövedelemhez. Részvény vagy állampapír lehet? Ez az összeg arra épp elég, tűnődött Lena, hogy kifizesse a ház rezsijét, fenntartson egy kocsit, telenként vendégül lásson néhány lánykát, és külföldről első osztályú jamgyökereket rendeljen. Meg persze, hogy finanszírozzon néhány félénk kis kiruccanást az ócskapiacon.
Az óvatos emberek beosztóak, a gyűjtők különösen, és Lena Horváthnál sem talált hiteltúllépésre utaló adatokat. De ami különös, gyerektartásra utalókat sem. Mért menekíti el egy feleség az apja orra elől a kicsiket? Mért mond le a pénzről, ami törvényesen jár nekik? Lena úgy vélte, egy olyanféle gyűjtemény, mint amit ő talált meg Horváth íróasztalában, nyomós ok lehetett.
Még bekukkantott a takarítószekrénybe, aztán hirtelen felegyenesedett. Egy fényes tárgyat látott megvillanni a hegytetőn. Pontosabban akkor látta megvillanni, amikor fel sem egyenesedett – az elméje látta meg, nem a szeme. De nem engedte meg, hogy összerezzenjen, merev, mozdulatlanul arccal figyelte, ahogy a messzelátó egy pillanatra eltűnik.
Akárki volt a leskelődő, egy pillanatra zavarba jött.
Valaki már az éjszaka átkutatta a fiókokat, hasított Lenába. Micsoda hülyeség is volt kihagynom a török kilátót, legalább azt tudnám, honnan figyelnek. De mit is keresett ez az illető, ha védőnők névsorát és a dossziékat a helyükön hagyta? 
Kicsit szégyenkezve megint végigjárta a szobákat, noha tudta, nemcsak detektív-, hanem vénasszony-szokás örökké azon aggódni, nem hagytunk-e ott valamit. Míg járkált, és a spalettákat csukogatta, elfogta megint valami feszengő érzés: nincs olyan tárgy, sarok, beugró, ami ne jelentene valamit. A ház, ez a megbecstelenített Herczegh-villa, mintha a saját szépségétől ragyogna. Mielőtt bezárta volna az ajtót, még egy utolsó pillantást vetett a Horváth Péter hálószobájára. Búcsút intett a komódra dobált zenélő dobozkáknak, képecskéknek, balerináknak, az egész vidám összevisszaságnak.
De miféle vidám összevisszaságnak? Csak most tűnt fel neki, mintha a kis figurák valami öntörvényű, furcsa rend szerint helyezkednének el, és úgy viselkednek, mintha beszélgetnének. Horváth úgy rendezte el őket, mintha egy ismeretlen mese szereplői lennének, vagy jelek, rövidítések valamelyik titokzatos nyelven, aminek csak ő ismeri az értelmét.
Egy meséé, amely az évek során maga alá temetett egy grafikust, egy többgyerekes apát, egy jól menő gyerekkönyvkiadót, míg a helyükön egyetlen figyelő tekintet maradt: a Thumberlina-játék moderátoráé.
Megállíthatatlanul közeledett a hét óra, és minthogy a laptopot Horváth magával vitte, nem is volt mit kutatni tovább. Lena lehúzta az ujjairól a gumikesztyűt, betette a hátsó ajtót, és tenyerével takarva a kosztümkabátján a foltokat, a kocsijához sietett.
Magasan ragyogott a nap, de csak az egyik szélső villában látott mozgást. Egy kócos fiatal lány „milyen szar az élet”-pillantással kihajtotta a mandzárdszoba ablakait, és megvetően ásított egyet.