Tatár Sándornak

Meghalt a Tódbéla, azt most temetjük,
de azért végül csak tavasz lesz idén is
Mennyi most az idő?, le ne maradjak…
különben őt már lekésni nem lehet,
két évvel volt csak énnálam idősebb,
hát ez se visz senkinek levelet
Gyuszinak a fia volt, bicikli hátán
töltötte el az egész életét,
hát többet járunk már, mint lakodalomba,
valahogy arra jobban lejt az út
Azt rühellem csak, hogy ugye azt mondja,
imádkozzunk testvérünkért, ki soron következik,
ez nem jött össze nekem még sehogy se,
viszket a nyakam mindig kegyetlenül,
a múltkor is nem véresre vakartam?,
Ha beborul is, mindig kiderül,
csak aki már az árokba borul be,
azt nem láttam, hogy kikerülne onnan
Micsoda részeges végül mindig az ember,
nem nézünk oda, s már egy gödörben köt ki,
most a hányáshabosan virágos ágak
keringetik a szeszes leheletet,
könyörgök, együtt ültünk iskolapadban,
egy kortyot inni rá már csak lehet?
Rendes gyerek, csak azt nem bírtam benne,
mindig lelépett idejekorán,
nem hogy izgága, dehogy, most a sírban
még kevésbé lesz az, lefogadom
Csak úgy csöndesen fogta, és odébbállt,
esküvője után árokparton találtuk,
kiszedte a fehér rózsát a gomblyukából,
azzal terelgette a bogarakat
Na, megyek, szomszédasszony,
a végét még elérem, mikor a föld döngeti a kaput,
bedörömböl öklével a koporsón,
s bár nem kap határozott választ odabentről,
előbb-utóbb azért mindenképpen bejut