Fejemben éj van, éjek éjjele,

S ez éj kisértetekkel van tele;

Agyamban egymást szűlik a gondolatok,

S egymást tépik szét, mint vadállatok.

                          (Petőfi Sándor)

Legyen két szarv. Egyetlen koponyával.

A szarvak görbüljenek a koponya felé,

majd egy apró csavarral tekintsenek ki

a világűrbe. Legyen vastag a két szarv,

bordázott, de hegyes végével sugallja 

a tapinthatatlanságot. Senki sem érintheti meg 

a szőrmét, amit soha nem viselt, 

kopasszák meg, és hámozzák le

a koponyára rakódó rétegeket 

már az első megfogalmazás során. 

Felejtsék el örökre húsát, bőrét,

ne legyen a koponya semmi több, 

mint csontkollekció,

de múzeumtárgyi hivalkodás helyett

szerzetesként őrizze 

egyértelmű vonásaival 

a szent geometriát. 

Ne a lángra várjon, 

ami nem lobbanhatott fel 

üres értelmében. Két szeme helyén 

szemgödreinek mélyedése nézzen vissza 

a sorsát kísértő romantikára. 

Körülötte nem virágozhatnak történetek,

két szarvának kell eloszlatnia

a balladai homályt. Soha nem jön el a hős,

aki trófeaként falra akaszthatná a koponyát,

hiszen a hozzá tartozó állat sem létezett soha.