[BukarestLátó – 2009. április]

(Întâmplări în irrealitatea imediată)

A Weber-ház emelete Edda megjelenése után árnyékkal és hűvösséggel telten ragyogott fel, ahogy a mélyerdei tisztások világosodnak ki a lombon átszűrt zöld fényben.
Edda először is függönyöket akasztott az ablakokra, puha szőnyeggel borította a padlót, amelyben elhaltak az emelet puszta visszhangjai.

Minden reggel fent voltam az erkélyen, hogy leltárba vegyem a vitrinekből előbújó csorba, giccses tárgyakat.
Ozyval együtt gondosan megtörölgettük, majd egy dobozban a szemétre dobtuk őket.
Edda kék pongyolában jött-ment az erkélyen, papucsának sarka kopogott minden lépésnél. Néha nekidőlt a korlátnak, félig lehunyt szemmel nézte a ragyogó eget.

Az emelet megnevezhetetlen illattal telt meg, amelynek tartalma úgy változott, mint egy alkoholos itallal kevert erős esszencia.
Minden esemény arra ítéltetett tehát, hogy hirtelen, szaggatottan tűnjön fel az életemben, megértés nélkül, körvonalaitól, múltjától elszakítva. Edda újabb tárgy lett, egyszerű tárgy, melynek léte megkínzott, bosszantott, mint egy végtelen hosszan ismételgetett szó, amely annál érthetetlenebbé válik, minél kétségbeesettebb szükségünk van rá.

A világ tökéletessége kész volt feltűnni valahonnan, mint egy rügy, amelynek már csak az utolsó héjon kell áthatolnia, hogy megérezze a friss levegőt.
Az emeleti erkélyen töltött nyári reggeleken történt valami, és egész testem arra törekedett, hogy megértse, mi az.
Keserűséggel, a kaland minden megaláztatásával és nevetségességével felfegyverkezve készen álltam arra, hogy Eddával találkozzam.

A szobák közt megtartották a gyöngyfüggönyt. Az üvegvitrinek mögé nagy, színes szalagokkal díszített fehérneműk kerültek, és a Weber-ház teljesen megváltozott. Edda körül elkezdődött a négyszereplős pantomim: Paul komor lett és hűséges, az öreg Weber új sapkát vett és aranykeretes pápaszemet, Ozy izgalomtól zihálva várta, hogy Edda felhívja az emeletre, én pedig ott álltam, semmibe vesző vizes tekintettel az erkélyen.
Minden szombat délután összegyűltünk az első szobában, ahol a gramofon keleti áriákat zengett a Kismetből, Edda pedig mézzel és mandulával készített, kesernyés-édes süteménnyel kínált. Egy gyümölcsöstálon mogyoró volt, amiből főleg Weber Sámuel vett, ritkásan, erősen nyeldekelve, hogy ádámcsutkája úgy ugrált, mint a gumilabda.

Egymáson keresztbe tett lábakkal üldögélt, ez a pihenő testhelyzet teljesen független volt a gabona és az üzlet világától, színpadias mozdulat volt, beszéd közben beharapta az ajkait, hogy ne látszódjanak az aranyfogai.
Félt megfogni a tárgyakat, amikor átlépett a gyöngyfüggönyön, visszafordult és óvatosan visszahajtotta a függöny két szárnyát, nehogy megcsendüljenek.

Ozynak, amikor figyelt valamire, minden formátlansága hangsúlyossá vált, kikerekedett. Golyvája mintha még jobban előremeredt volna, mintha az is Edda szavait lesné, hogy egy pillanattal hamarabb kapja el őket.
Egyedül Paul lépkedett nyugodtan, magabiztosan a szőnyegeken. Telt mozdulatai voltak, sem hozzájuk tenni, sem elvenni nem lehetett belőlük semmit, amikor karjaiba zárta Eddát, mi hárman végső soron elégedettek voltunk, hogy bármelyikünknél jobban öleli.
Ami pedig engem illet, nemigen tudom, mi történt azokban a napokban.

Egyik ilyen délután a fotel mélyén ülve erősen belenyomtam arcom a plüsshuzatba. A kárpit apró tüskéi beleszúrtak az arcomba, ami élénk fájdalmat okozott. Egy pillanat alatt nevetséges és magasztos vágy támadt bennem a hősiességre, ahogy csak szombat délután, a gramofon zenéjére unatkozva törhetnek fel a legváltozatosabb, legabszurdabb gondolatok.
Egyre jobban belenyomtam a fejem a huzatba, és ahogy a fájdalom vadabbá vált, úgy erősödött a fájdalom elviselésének vágya is.

Talán a szervesen kívül másfajta éhség, másfajta szomjúság is létezik, és valaminek bennem arra volt szüksége, hogy egyszerű, erős fájdalomban oldódjon fel. Mélyebbre, mind mélyebbre fúrtam az arcomat, hozzádörzsöltem a kemény szőrhöz, egyre hasogatóbb fájdalommal kínoztam magamat.

Egyszer csak Edda, kezében gramofonlemezzel, megdöbbentem rám bámult. Körülöttem mérhetetlenül kínos csend támadt. Vajon mitől lett? – töprengett Edda. Én is tükörbe néztem. Nevetséges voltam, a lehető legnevetségesebb, az arcomon lévő lilás foltból itt-ott vércsepp szivárgott.
Tágra nyílt szemekkel, vérző arccal néztem magam a tükörben, mégis észre kellett vennem, hogy mennyire hasonlítok a népszerű ponyvaregény címlapján a merénylet után véres, kezét állkapcsára szorító orosz cárra.

Arcom fájdalmánál most jobban kínozott hősiességem nyomorult sorsa, amely arra ítéltetett, hogy hús-vér formában előadjak egy jelenetet a „Szentpétervári udvar rejtélyei"-ből.

Edda szeszbe mártott egy zsebkendőt és megtörölte az arcomat. Annyira csípett, hogy lehunytam a szemem. Forró lett a bőröm, égetett, mint a tűz lángja.
Szédülten jöttem le a lépcsőn, a mohó utcák porába és monotóniájába.
A nyár kaotikusra duzzasztotta a parkot, a fákat, a levegőt, mint egy őrült rajzán.
Forró, gazdag lelke kövér, mindent elöntő, szörnyű zölddé nőtte ki magát.
A park lávaként tört ki, lángoltak a kövek, kezeim vörösek lettek, és elnehezültek.

A puha, meleg pusztaságban néha megsokszorozva sétáltattam Edda alakját, tíz, száz, ezer Edda, egyik a másik mellett a nyári forróságban – szoborszerűek, egyformák, őrjítőek.
Mindebben volt valami kegyetlen és józan kétségbeesés, amely átterjedt mindenre, amit láttam vagy éreztem. Elemi, egyszerű életemmel párhuzamosan másfajta, meleg, szeretett és titkos intimitás nőtt bennem, mint valami fantasztikus, belső lepra.
A legaprólékosabb pontossággal építettem fel a képzeletbeli jeleneteket. Hotelszobákban láttam magam, Edda elnyúlva hevert mellettem, miközben az alkony fénye vastag függönyön át szűrődött a szobába, árnyékuk sejtszerűen rajzolódott ki alvó arcán. Láttam az ágy melletti szőnyeg mintáját, rajta a cipőit, félig nyílt retiküljét az asztalkán, amelyből kikandikált egy zsebkendő csücske. A tükrös szekrényt, amely az ágy egy sarkát mutatta és a falakra festett virágdíszeket…
Mindebből keserű íz maradt csupán…

Ismeretlen nőket követtem a parkban, lépésről lépésre, amíg haza nem értek, aztán ottmaradtam a bezárt ajtók előtt összetörten, kétségbeesetten.
Egy este a lakása küszöbéig kísértem egy nőt.
A ház előtti kertecskét gyenge fényű villanykörte világította meg.
Váratlan, magam által sem sejtett lendülettel kinyitottam a kaput, és a nő után lopóztam az udvarra. Időközben ő bement a házba, anélkül, hogy engem észrevett volna, én pedig ott maradtam a kerti út közepén. Fura gondolatom támadt…
A kertecskében kerek virágágyás volt, egy pillanat alatt a közepén termettem, és kezemet lemeztelenített mellemre szorítva, imádkozó helyzetbe letérdeltem. Ezt akartam: ott maradni sokáig, mozdulatlanul, megkövülten a virágágy közepén. Régóta kínzott a vágy, hogy egy idegen helyen valami abszurd dolgot kövessek el, úgy tört rám most spontán módon, erőfeszítés nélkül, szinte, mint a boldogság. Az este melegen zümmögött körülöttem, első pillanatban végtelen elismerést éreztem önmagammal szemben, amiért volt bátorságom meghozni ezt a döntést.

Úgy határoztam, meg sem moccanok másnap reggelig, még ha nem is kerget el senki. Lassanként kezem-lábam megmerevedett, testtartásomban végtelen nyugalommal és mozdulatlansággal teli belső héj nőtt.
Meddig maradtam így? Hirtelen hangokat hallottam a házból, és a kinti fény kialudt.
A sötétben jobban éreztem az éjjeli szél zúgását és magányomat egy idegen ház kertjében.
Pár perc múlva ismét felgyúlt a villany, majd megint elaludt. Valaki gyújtogatta, oltogatta, hogy lássa, hogyan hat rám mindez.
Mozdulatlan maradtam, készen arra, hogy a fénnyel való játszadozásnál komolyabb tapasztalatokkal is megbirkózzam. Tovább térdeltem szívemre szorított kézzel.
Nyílt az ajtó, valaki kijött a kertbe, miközben bentről egy vastag hang utána kiáltott: „Hagyd csak, hagyd békén, majd elmegy magától." A nő, akit követtem, mellém lépett. Most pongyolában volt, kibontott hajjal, papucsban. Szemembe nézett, és nem szólt semmit. Egy ideig mindketten hallgattunk. Végül a vállamra tette a kezét, és szelíden így szólt: „Gyere… most már vége", mintha tudatni akarta volna velem, hogy megértette, amit tettem, és azért hallgatott egy kicsit, hogy a maga módján hagyja kiteljesedni.
Ez a spontán megértés lefegyverezett. Felálltam és leporoltam a nadrágomat.
– Nem fáj a lábad? – kérdezte… – Én nem tudnék ennyi ideig mozdulatlan maradni.
Szerettem volna mondani valamit, de csak annyit tudtam mormolni, hogy „jóestét", és elsiettem.
Minden elkeseredésem újra felüvöltött fájdalmasan.

*

Kacatokat, melankóliával átitatott tárgyakat egy másik, elhagyott padláson, nagyapám házában is találtam. Itt furcsa képek lógtak a falon vastag, aranyozott fakeretben, vagy vékonyabb, piros, plüssborítású rámában. Aztán voltak még ott apró kagylókból készült keretek, a kagylókat olyan minuciózus pontossággal illesztették egymáshoz, hogy órákon át tudtam nézni őket. Ki ragasztotta össze a kagylókat? Melyek voltak azok az apró, élő gesztusok, amelyek összefogták őket? Az ilyen rég halott dolgokból hirtelen egész életek születtek újra, melyek addig úgy merültek az idők ködébe, mint két, egymással szemben álló tükör álomszerű, zöldes mélységbe vesző képei.

Egy sarokban felfordult tölcsérrel hevert a gramofon, szép sárga és rózsaszín szeletekre volt festve, mint egy hatalmas adag rózsa és vaníliafagylalt, az asztalon pedig különféle metszetek álltak, az egyiken I. Károly király, egy másikon pedig Erzsébet királynő portréja.

Ezek a képek sokáig izgattak. Úgy tűnt, a festő nagyon tehetséges volt, pontosan és finoman kidolgozta a vonásokat, de nem értettem, miért használt ilyen szürkés, elmosódott vízfestéket, mintha a papír sokáig ázott volna a vízben.
Egy napon döbbenetes felfedezést tettem: amit elmosódott színnek véltem, voltaképpen apró, csupán nagyítóval látható betűk halmaza volt.

Az egész rajzon nem volt egyetlen ceruza vagy ecsetvonás, az egész a király és a királyné életét elbeszélő szavakból állt össze.

Döbbenetem hirtelen semlegesítette azt az értetlenséget, amellyel addig szemléltem a képeket. A rajzoló művészetébe vetett bizalmatlanságom helyére határtalan csodálat lépett.
Elkeserített, hogy nem vettem észre korábban a kép elemi minőségét, ugyanakkor nőttön-nőtt bennem a bizonytalanság mindennel szemben, amit láttam: ha annyi évig merengtem a rajzok felett anélkül, hogy észrevettem volna magát az anyagot, amelyből készültek, nem lehetséges-e, hogy hasonló rövidlátással elsiklok a körülöttem levő tárgyak értelme felett, amely talán éppoly világosan beléjük van vésve, mint amilyen jól kivehetőek a képekké összeálló betűk?
A világ felszínei hirtelen furcsán felragyogtak, függönyök bizonytalan homálya áradt belőlük, amely áttetszővé válik, és hirtelen teljes mélységében megmutatja a szobát, mihelyst a függöny mögött kigyúl a fény.

A tárgyak mögött azonban sosem gyúlt ki semmilyen fény, tovább lebegtek az őket hermetikusan bezáró formákban, melyek olykor vékonyodni látszottak, hogy áttűnjön rajtuk a tárgyak valódi értelme.
A padlásnak más, saját furcsaságai is voltak. Mint például az utca látványa, ha az ember az első ablakokból szemlélte.
Mivel a ház falai nagyon vastagok voltak, az üreges, mélyen ülő ablakok párkányán kényelmesen lehetett üldögélni.
Elhelyezkedtem az egyiken, mint egy üvegszobácskában, és kinyitottam az utca felőli ablakot.
Az üreg intimitása, és az a gyönyörűség, hogy kényelmesen szemlélhetem a szobát, járműre emlékeztetett, heverni való puha párnákkal, kis ablakokkal, melyeken keresztül különböző városokat, ismeretlen tájakat bámulhatok, miközben a jármű átvág a világon.
Egyszer, amikor apám gyerekkori emlékekről mesélt, megkérdeztem, mi volt a legtitkosabb, legnagyobb vágya, és azt felelte, hogy főleg egy csodamasinára vágyott, amelyikben feküdni lehet, és amelyikkel bejárhatja a világot.
Tudtam, hogy gyermekkorában az utcára néző, emeleti szobában lakott, és megkérdeztem, szeretett-e heverni az ablakmélyedésekben és onnan nézelődni lefelé.

Csodálkozva felelte, hogy tényleg, minden este, miután felment aludni, beült egy-egy ilyen mélyedésbe, és órákon át ott maradt, sokszor addig, amíg az álom el nem nyomta. A csodamasináról szőtt álma valószínűleg ugyanott, ugyanolyan körülmények közt született, mint az enyém.
Tehát nemcsak elátkozott, örvényt és ájulást kiváltó helyek voltak a világon, hanem jóindulatú terek is, ahol kellemes, szép képek csorogtak a falakról.
Az ablakmélyedés falai a világjáró masina álmát lehelték, aki ott lefeküdt, azt lassan úgy átitatta ez a gondolat, mint a hasis szédítő füstje…

Az emelet két padlásfeljáróval egészült ki, az egyik oldalon egy kis ablakon át a tetőre lehetett jutni. Felmásztam oda, a ház fölé. Szürkén és formátlanul az egész város kitárulkozott előttem, egészen a messzi mezőkig, ahol miniatűr vonatok haladtak át törékeny játékhidakon.
Főként arra vágytam, hogy ne szédüljek, hogy ugyanolyan egyensúlyban érezzem magam, mint lent a földön. Szerettem volna a tetőn élni „normális életemet", félelem nélkül mozogni a magasság éles, szubtilis levegőjében, anélkül, hogy a mélység vonzana. Arra gondoltam, ha ez sikerül, testem rugalmasabbnak, párásabbnak érzi majd a súlyokat, s így teljesen átalakulok, madáremberré változom.

Biztos voltam benne, hogy csak a figyelem, hogy le ne zuhanjak, képezett súlyt bennem, a gondolat, hogy nagyon magasan vagyok, úgy járt át, mint egy fájdalom, amelyet szerettem volna gyökerestől kitépni magamból.
Hogy semmi se tűnjön különlegesnek, a magasban minden alkalommal arra kényszerítettem magam, hogy valami hétköznapi, egyszerű dolgot tegyek: olvassak, egyek, aludjak.
Fogtam a nagyapámtól kapott meggyet és kenyeret, és felmásztam velük a tetőre. Minden meggyszemet negyedekre osztottam, és egymás után eszegettem őket, hogy „megszokott" tevékenységem minél tovább tartson. Amikor végeztem eggyel, önmagam gyötörve igyekeztem ledobni a magot az utcára, a bolt elé kitett katlanba. Ahogy lemásztam, rögtön odaszaladtam ellenőrizni, hány maggal találtam bele. Mindig volt benne három-négy szem. Módfelett elkeserített viszont, hogy az üst körül sem találtam három-négy magnál többet. Alig pár szem meggyet ettem tehát, miközben úgy tűnt, órákat ültem a tetőn. Nagyapám szobájában az óra zöld fajansz számlapján ugyancsak azzal szembesültem, hogy csupán pár perc telt el azóta, hogy felmentem. Talán minél magasabban töltöttem az időt, az annál sűrűbbé vált. Hiába próbáltam megnyújtani, és mind tovább ülni a háztetőn. Amikor leértem, mindig be kellett látnom, hogy sokkal kevesebb idő telt el, mint ahogy én képzeltem. Ez lent, a földön megerősítette bennem a furcsa, határozatlan, befejezetlen érzést… Itt lent ritkásabb volt az idő, mint a valóságban, kevesebb anyagot tartalmazott, mint a magasban, s ezáltal maga is hozzájárult a dolgok törékenységéhez, amelyek olyan sűrűnek tűntek körülöttem, mégis olyan illékonyak voltak, bármely pillanatban elhagyhatták tulajdon jelentésüket, alkalmi vonásaikat, hogy magukra öltsék pontos létük alakját…

Nagyapám halála után az emelet darabonként mállott szét, egyik tárgy a másik után. Abban a nyirkos, jelentéktelen, udvari szobácskában halt meg, amelyet agg korának menedékéül választott, s amelyet csak akkor hagyott el, amikor utolsó útjára indult.
Halála előtt ott látogattam meg minden nap, részt vettem a haldoklók imáján, amelyet reszketeg, érzelemmentes hangon ő maga mondott el, miután új, fehér inget vett, hogy az ima ünnepélyesebb legyen.
Pár nap múlva abban a szobácskában láttam holtan, utolsó mosdatásra várva, kiterítve egy bádogasztalon. Nagyapámnak volt egy nála pár évvel fiatalabb öccse, aki döbbenetesen hasonlított hozzá: mindkettőjüknek fényes, fehér hajjal borított, tökéletesen kerek feje volt, mint egy kis gömb, ugyanaz az élénk, vesékbe látó tekintet, ugyanaz a ritkás szakáll, mint egy buborékokkal teli hab.

Ez a nagybácsi kérte a családtól a halottmosás tisztjét, s noha öreg volt és gyengécske, nagy lendülettel fogott hozzá.
Egész teste reszketett, amíg vízzel teli vedreket hordott be az udvari csaptól, hogy aztán a konyhában felmelegítsék. Amikor a víz megmelegedett, bevitte a szobába, és mosószappannal meg szalmacsutakokkal mosni kezdte a holttestet.
Amíg dörgölte, el-elmorzsolt egy-egy könnycseppet, és – mintha nagyapa hallotta volna – suttogva beszélt hozzá, és keservesen sóhajtozott:
– Jaj, micsoda napot értem… jaj, milyen sötét napra virradtam… halott vagy, és én mosdatlak… jaj nekem, ilyen sokat kellett élnem…, hogy megérjem ezt a szomorú percet…
Ruhaujjával törölgette könny és veríték áztatta arcát és szakállát, és még lendületesebben dolgozott.
Hátborzongató látvány volt a két, egymáshoz döbbenetesen hasonlító öreg: egy halott és egy élő. A temetkezési vállalat emberei, akik általában a hullamosást végzik, és ezért borravalót kapnak a családtól, most egy sarokban álldogáltak, és rosszallóan bámulták a betolakodót, aki elvette a kenyerüket. Egymás közt sutyorogtak, cigarettáztak és teleköpködték a padlót. Úgy egy óra elteltével nagyapám öccse befejezte a munkát.
A hulla arccal lefele ki volt nyújtóztatva az asztalon.
– Végeztél? – kérdezte az ujjait pattogtatva valaki a csoportból, egy rosszindulatú, vörös kecskeszakállas emberke.
– Végeztem – felelte a halott testvére. – Gyertek, öltöztessük fel…
– Aha! Aszongya végeztél… – ismételte gúnyosan az emberke. Azt hiszed, készen vagy? Azt hiszed, így kell földbe tenni egy embert? Ilyen mocskosan?
Szegény öreg egy szalmacsutakkal a kezében döbbenten állt a szoba közepén, ránk, szobában állókra nézett, tekintete némán könyörgött pártfogásért. Jól tudta, hogy nagy gonddal mosdatta a halottat, nem érdemelte meg a sértést.

– Na, akkor most megmutatom, hogy nem szabad más dolgába ütni az orrát… – folytatta a szemtelen emberke, kitépte az öreg kezéből a szalmacsutakot, az asztalhoz sietett, gyors mozdulattal bedugta a halott fenekébe, és egy vastag szardarabot rántott ki rajta…
– Látod, hogy még csak nem is konyítasz a halottmosáshoz? – mondta. Hagytad volna, hogy így temessék el, mocskosan?
Nagyapám öccse összerázkódott, és vad zokogásban tört ki…
A temetés egy forró nyári napon volt: semmi sem szomorúbb és lenyűgözőbb, mint egy temetés a legnagyobb melegben, napfényben, amikor a hőség párájában emberek és dolgok mind kissé nagyobbnak látszanak, mintha nagyítón keresztül néznénk őket.
Mi mást tehettek volna az emberek ezen a napon? Eltemették a halottaikat.

A forró, nyomasztó levegőben évszázadosnak tűnő mozdulatokkal dolgoztak, ugyanazok a gesztusok régen, ma, örökké. A nedves gödör saját hűvösébe és sötétjébe szippantotta a holtat, minden bizonnyal annak legnagyobb örömére. A göröngyök súlyosan hullottak a deszkára, miközben a poros ruhájú, izzadt és fáradt emberek tovább élték a földön dicsőséges életüket.

*

Néhány nappal nagyapám temetése után Paul Weber megnősült.
Kissé fáradt volt az esküvőn, de a mosolya változatlan maradt, kezdődő rajongásról árulkodó, szomorkás, erőltetett mosoly.
Furcsán mozgott az elöl nyitott keménygallérban, meztelen, piros nyakkal, a nadrágja a szokottnál is hosszabbnak és vékonyabbnak tűnt, a frakk szárnyai nevetségesen fityegtek, mint egy bohócon. Paul magába sűrítette a szertartás minden súlyos nevetségességét. Bennem gyűlt össze a titokzatosabb, bensőségesebb humora. Én voltam a kicsi, pillantásra sem méltatott bohóc.

A sötét terem mélyén, egy emelvényre állított fotelben ülve várakozott a menyasszony. Arcát fehér fátyol borította, amikor a baldachin alól visszatért, hátravetette a fátylát, ekkor láttam meg Eddát először…

Az udvaron egyetlen sorban, fehéren nyúltak el a meghívottaknak terített asztalok, a kapuban ott tolongott a város összes csavargója, az ég bizonytalan, agyagsárga volt, kék és rózsaszín ruhás, sápadt koszorúslányok ezüstös cukorkákat osztogattak. Lakodalom volt. A zenekar régi, szomorú keringőt nyekergett, ritmusa időnként feldagadt, erősödött, úgy tűnt, felvidul, aztán a dallam ismét egyre vékonyodott, végül csupán egy magányos fuvola fémes hangja maradt belőle.
Iszonyatosan hosszú nap, túl hosszú egy esküvőhöz. Senki sem járt az udvar végében, ahol a vendéglő ólai voltak, és egy kis földhalom, onnan néztem a meszszeséget, míg körülöttem néhány tyúk kapirgált a fű közt elhullajtott magok után, az udvar felől áramló bánatos keringő dallama összefonódott az ólak friss, nedves szénaillatával.

Onnan láttam, ahogy Paul valami egészen különöset tett: Ozyval beszélgetett, valami vicceset mondhatott, talán egy anekdotát, mert a nyomorék nevetni kezdett, ellilult, szinte megfulladt kidagadó keményített ingmelle alatt.
Végül leszállt az éj. Az udvar néhány fája sötétbe merült, titokzatos, láthatatlan parkot vésve a feketeségbe.
A rosszul megvilágított teremben a menyasszony mindvégig az emelvényen álldogált, Paul mellett, odahajtotta a fejét, amikor az halkan súgott neki valamit, miközben puha karját cirógatta a fehér kesztyű mentén.

Néhány tortát hoztak be. Volt köztük egy monumentális, mint egy rózsaszín krémbástyákkal erődített, lőrésekkel csipkézett kastély. A tortát borító cukorvirágok szirmai olajos, matt fényben csillogtak. A kés a közepére mélyedt, éle alatt finoman megcsikordult egy rózsa, és szilánkokra hullott, mint az üveg. Öreg hölgyek fenségesen járkáltak fel-alá bársonyruháikban, mellükön, ujjaikon számtalan ékszerrel, lassan és magasztosan mozogtak, mint megannyi apró, agyondíszített templomi oltár.
Lassan-lassan a terem elhomályosult, minden elmosódottá, abszurddá vált… Vörös, forró kezeimet bámulva aludtam el.
Savanyú füstszag volt a szobában, ahol felébredtem. Az ablakból tökéletes, kék selyemnégyzetként a velem szemközti tükörbe vetült a hajnal fénye. Feldúlt, párnákkal tele ágyban hevertem. Halk nesz zúgott a fülemben, mint egy kagyló mélyén, a szobában még rétegekben gomolygott a finom füst.
Próbáltam felkelni, a kezem becsúszott az ágy cirádái közé, egy részük megtöltötte a tenyeremet, mások ezernyi csipkévé, mélyedéssé, üreggé, penészes csipkézetté alakulva mintha távolodtak volna az ágytól, egyre nőttek a szoba elmosódott fényében. A szoba hirtelen anyagtalan csigavonalakkal telt meg, azokat félrehajtva kellett utat vágnom az ajtóig. Zúgott a fejem, mintha a levegő minden egyes ürege ezt a morgást ismételte volna. A folyosón fehér fény mosta hidegen az arcomat, ettől magamhoz tértem. Szembementem egy hosszú hálóinget viselő urasággal, aki szigorúan nézett rám, mintha nehezményezte volna, hogy ilyen korán reggel már fel vagyok öltözve.

Odább senki sem volt. Lent az udvaron a fenyődeszkákig csupaszítva ottmaradtak az asztalok. Szomorú, hideg hajnal volt. A kihalt udvaron színes cukorkás papírokat fújt a szél. Hogy is tartotta fejét a menyasszony? És hogy hajtotta Paul vállára? Egyes panoptikumokban a viasznőbe olyan szerkezetet helyeztek, amelylyel oldalra tudta hajtani a fejét, és le tudta hunyni a szemét.
A város utcái értelmüket veszítették, a hideg behatolt a ruhám alá, álmos voltam és fáztam. Ha lehunytam a szemem, a szél jeges arcot simított az arcomhoz, szemhéjam alatt olyannak éreztem, mint egy álarcot, a saját vonásaimmal, amely mögött sötét volt és hideg, mint egy vasálarc mögött. Melyik utamba eső háznak kellett volna felrobbannia? Vajon melyik oszlopnak kellett volna gumibotként meghajolnia, hogy szamárfület mutasson nekem? A világban sehol, semmilyen körülmények között nem történt soha semmi.

Amikor kiértem a piactérre, éppen húst szállítottak a mészárszékeknek. Az emberek a karjukban cipelték a vöröses-lila fél borjakat, még nedvesek voltak a vértől, magasak, csodálatosak, mint valami halott hercegkisasszonyok. A levegőben meleg vér és húgyszag terjengett, a mészárosok fejjel lefele, sötét golyószemükkel a padló felé fordítva sorra aggatták fel a borjakat. Úgy sorakoztak most a fehér porcelánfalon, mint holmi változatos és finom anyagból kivésett, a selyem vizes, irizáló fényét és a zselatin zavaros tisztaságát idéző piros szobrok. A nyitott hasüreg szélén lógott az izmok csipkéje, a zsír nehéz gyöngysorai. A mészárosok bedugták vörös kezüket és kiszedegették, majd asztalra tették a drága bensőséget: kerek, lapos, rugalmas és meleg vér- és hús-tárgyakat.
A friss hús olyan bársonyosan fénylett, mint holmi szörnyű, elburjánzott rózsa szirmai. A hajnal kék lett, mint az acél, a hideg reggel mély, orgonahangon zenélt.

A konflislovak örökké párás szemükkel bámulták az embereket, egy kanca forró sugárban húgyozta le a kövezetet. A helyenként habos, máshol tiszta tócsában mélyen, feketén tükröződött az ég.
Minden távoli lett és szomorú. Reggel volt, az emberek húst rakodtak, a szél befújt a ruhám alá, reszkettem a hidegtől és a kialvatlanságtól, miféle világban élek?
Őrült rohanásba kezdtem végig az utcákon. A nap ismét megjelent pirosan a háztetők peremén. A magas házakkal szegélyezett utcácskákon még sötétség uralkodott, csak az utcakereszteződéseknél tört fel ragyogva a fény, mintha elhagyott folyosókra nyíló ajtók tárultak volna fel.
Elhaladtam a Weber-ház mögött, a nehéz emeleti zsalugáterek be voltak vonva, minden puszta volt és szomorú, a lakodalom véget ért.

*

Magas, csenevész, sápadt fiú voltam, sovány nyakamon lötyögött a gallér. Hosszú karjaim úgy lógtak ki a ruha ujjából, mint valami frissen nyúzott állatok. A zsebeim papírtól, különféle tárgyaktól duzzadtak. Nehezen találtam meg alattuk a zsebkendőt, hogy a „központi" utcákba érve letörölgessem poros bakancsomat.
Körülöttem formálódtak az élet egyszerű, elemi dolgai. Egy disznó dörgölőzött a kerítéshez, én megálltam, és percekig néztem. Semmi sem lehetett tökéletesebb, mint a deszkához dörzsölődő kemény sörték hersenése, volt benne valami végtelenül kielégítő és megnyugtató bizonyosság arról, hogy a világ továbbra is létezik…
Az egyik külvárosi utcában volt egy népi faragásokat készítő műhely, itt is sokáig bámészkodtam.
A gyaluból lehulló kacskaringós forgácsok közepén, melyek kemény, gyantaillatú habbal töltötték meg a szobát, ezernyi fehér és sima tárgy hevert.
Az eszköz alatt simább, sápadtabb lett a fadarab, mint női bőr alatt, úgy vált kivehetőbbé az erezet.

Arrébb, egy asztalon fagolyók hevertek, nyugodt, nehéz golyók, az egész tenyeremet betöltötték sima, kimondhatatlan súllyal.
Voltak ott még friss, fapác illatú sakkfigurák, és egy egész falat betöltöttek a virágok és angyalok.
Így aztán néha csipkésen gennyező, festett vagy faragott, nagyszerű kiütések türemkedtek ki az anyagból.
Telente jégcsapok ütöttek ki, a súlyossá vált víz esztergályozott formái, nyaranta pedig ezer apró robbanásként, piros, kék, narancs sziromlánggal törtek fel a virágok.
Az egyik oldalon üveg nélküli szemüveget viselő mester egész évben füstgolyókat, indián nyilakat, kagylókat, páfrányokat, pávatollat és emberi füleket vésett a fába.

Hiába követtem figyelemmel a lassú munkát, hogy elkaphassam azt a pillanatot, amelyben a bogos, nedves fadarab átlényegül rózsává.
Hiába próbálkoztam azzal, hogy magam hozzam létre a csodát. Persze hántolatlan, bogos, kemény fenyő volt a kezemben, és íme, a gyalu alól valami csúszós jött elő, mint egy ájulás.
Ki gyaníthatta volna, hol vagyok? Ez volt a város legmagányosabb helye, békés örömmel töltött el a gondolat, hogy ott lehetek.
Lehet, hogy amikor siratni kezdtem a deszkát, mély álomba merültem, és tapogatózva hihetetlen erő csapott ki a levegőből, és a fába hatolva létrehozta a változást.
Lehet, hogy az egész világ megállt ezekben a pillanatokban, és senki sem tudott az elmúló időről. Nyilván a mester is mély álomban alkotta meg a falakon levő liliomokat, a csiganyakú hegedűket.
Mikor felébredtem, a deszkadarab úgy mutatta meg évgyűrűit, mint kinyújtott tenyér a sorsvonalakat.

Egyenként vettem kézbe a tárgyakat, változatosságuk szédített. Hiába vettem reszelőt a kezembe, lassan csúsztattam rajta az ujjaimat, megforgattam, elengedtem, hadd forogjon. Hiába… hiába… semminek nem volt értelme.
Minden oldalról körülvett a durva, mozdulatlan anyag – itt golyók és faragások formájában – az utcán fák, házak, kövek alakjában, hatalmas, hiábavaló, tetőtől talpig magába zárt. Bármire gondolhattam, a ruháimtól kezdve a hideg erdei forrásokig, körülvett az anyag, keresztülhatolt a falakon, fákon, köveken, üvegen…
Az anyag lávája minden sarokban feltört a földből, megmerevedett az üres levegőben, ablakos házak alakjában, vagy mint a semmit karcolni törekvő ágakat emelő fák, az űr apró gübbenőit puhán, színesen kitöltő virágok, templomok, melyek kupolája egyre emelkedik a torony tetején elhelyezett vékony keresztig, ahol a tovább kapaszkodni nem tudó tehetetlen anyag feladta ezt a felfele folyást.
Mindenhol megfertőzte a levegőt, belőle tört ki, megtöltötte a kövek betokosodott fekélyeivel, a fák sebzett odúival…
Megőrjítettek a dolgok, amelyeket láttam, amelyektől sorsom szerint nem szabadulhattam.
Néha mégis találtam egy-egy eldugott helyet, ahol a fejem szabadon pihenhetett. Ahol egy pillanatra minden örvény megszűnt, és jobban éreztem magam.
Egyszer a város legfurcsább, legkevésbé gyanított helyén leltem ilyen menedékre.

Annyira bizarr hely volt, hogy még én sem számítottam rá, milyen egyedülálló és csodálatos barlang lesz belőle.
Azt hiszem, csak az égő szomjúság, hogy bárhol, bármilyen módon kitöltsem napjaim ürességét, csak ez hajszolt bele ebbe az új kalandba.
Egy napon a városi varieté mellett mentem el, összeszedtem minden bátorságom, és beléptem.

Nyugodt, fényes délután volt. Átmentem egy lépcsőhöz vezető, piszkos udvaron, számos zárt ajtó szegélyezte, az udvar végében egyet nyitva találtam.
Az előszobában egy nő ruhát mosott. A folyosó dögszagtól bűzlött. Elindultam felfele a lépcsőkön, a nő eleinte nem szólt semmit, majd mikor a lépcső feléig jutottam, felém fordult, és azt mormolta, jobbára magának: „Aha, hát megjöttél!" Nyilván összetévesztett valakivel.
Amikor jóval az eset után felidéztem ezt a részletet, a nő szavai már nem tűntek éppen olyan semmitmondónak: talán a mosónő szájából a vonaglásaimat irányító végzet nyilatkozott meg, ezek jelezték, hogy kalandjaim helyszínei előre ki vannak jelölve, s az a sorsom, hogy beléjük sétáljak, mint valami jól felállított csapdákba. „Aha, hát megjöttél – szólalt meg a végzet hangja –, jöttél, mert jönnöd kellett, nem menekülhettél…"
Egy hosszú, az udvar felőli ablakokon besütő nap fénye által jól felmelegített folyosóra jutottam.
A szobaajtók zárva voltak, sehonnan nem hallatszott neszezés. Egy vízcsap csepegett szakadatlan az egyik sarokban. Meleg és elhagyatott volt a folyosó, a lefolyó torka pedig lassan nyelte a vízcseppeket, mintha túl hideg italt kortyolgatna.
A folyosó végén egy ajtó vezetett a padlásra, ahol kötelekre terített ruhákat találtam. Átmentem a padláson, és egy kis hallba jutottam, ahonnan, tiszta, frissen meszelt szobácskák nyíltak. Mindegyikben volt egy láda és egy tükör, a varietéművészek öltözői lehettek.
Az egyik oldalon lépcső vezetett lefele, azon lejutottam a színpadra.
Hirtelen az üres színpadon találtam magam, szemben a kihalt nézőtérrel. Lépteim furcsán visszhangoztak. A székeket és az asztalokat mind gondosan elrendezték, mintha előadáshoz készültek volna. Egyedül álltam velük szemben a színpadon, egy erdőt ábrázoló díszlet előtt.

Meg akartam szólalni, éreztem, hogy hangosan ki kellene mondanom valamit, de a csend elnémított.
Hirtelen megláttam a súgólyukat. Lehajoltam, bekukucskáltam.
Első pillanatban semmit nem tudtam kivenni, lassan-lassan azonban felfedeztem a törött székekkel és ócska kellékekkel teli színpad alatti teret.
Óvatos mozdulatokkal leereszkedtem a súgólyukba.
Mindent vastagon belepett a por. Az egyik sarokban aranyozott papírból kivágott csillagok és koronák hevertek, nyilván valami varázslatos jelenethez szolgáltak. Egy másik sarokban rokokó bútor, asztal, néhány törött lábú szék. Középen egy királyi trónhoz hasonló pompázatos karosszék.
Kimerülten süppedtem bele. Végre semleges helyen voltam, ahol senki sem ismerhetett. A karosszék aranyozott karfájára támaszkodtam, és hagytam, hogy kedvére elringasson a legkellemesebb magány.
Körülöttem oszladozott kissé a sötét, a nappal fénye néhány dupla ablakon át szűrődött be piszkosan, porosan. Messze voltam a világtól, messze a kétségbeejtő, forró utcáktól, egy hűvös, titkos cellában, a föld mélyén. Régi, penészes csend lebegett a levegőben.
Ki gyaníthatta volna, hol vagyok? Ez volt a legelhagyatottabb hely a városban, nyugodt öröm járt át arra a gondolatra, hogy ott lehetek.
Körülöttem bicegő karosszékek, poros gerendák, elhagyott tárgyak hevertek: ez volt a közös helyszíne minden álmomnak.
Itt maradtam tehát nyugodtan, pár órás tökéletes boldogságban.
Végül aztán elhagytam búvóhelyemet, s visszafele indultam ugyanazon az úton, amelyen jöttem. Meglepő módon most sem találkoztam senkivel.

A folyosó szinte lángolt a lenyugvó nap sugaraiban. A lefolyó apró, ritmikus kortyokban nyelte továbbra is a vizet.
Az utcán egy pillanatig az volt az érzésem, hogy mindez meg sem történt. A nadrágom azonban csupa por volt, nem töröltem meg, úgy hagytam, mintegy a színpad alatt hagyott távoli és csodálatos intimitás kézzelfogható bizonyítékát.
Másnap, ugyanabban a délutáni órában hirtelen rám tört a világtól elzárt alagsor utáni sóvárgás.
Szinte biztosra vettem, hogy ezúttal találkozni fogok valakivel, vagy a folyosón, vagy a teremben. Egy ideig megpróbáltam ellenállni a kísértésnek, hogy újra odamenjek. De túl fáradt voltam, túlságosan felhevült ahhoz, hogy a kockázat elrémítsen. Történjen bármi, vissza kellett térnem a színpad alá.
Beléptem ugyanazon az ajtón, felmentem ugyanazon a lépcsőn. A folyosó ugyanolyan kihalt volt, sem a padláson, sem lent, a teremben nem volt senki.
Pár perc alatt ismét a helyemen voltam, a színpadi fotelben, elragadó magányomban. Hangosan vert a szívem, kalandom nagyszerű sikere módfelett megrázott.
Eksztatikusan simogatni kezdtem a fotel karfáit. Azt szerettem volna, hogy helyzetem minél mélyebben átjárjon, minél nagyobb súlyt képviseljen bennem, átjárja testem