[Látó, 2006. február]

Annyiszor elmondtam már azt, ami a határátkelőtől pár kilométernyire megesett velem, jobban mondva addig keresgéltem a megfelelő szavakat hozzá, s addig hajlítgattam mesélhetővé a mondatokat, hogy végül kerek történetté állt össze az, aminek a legfontosabb mozzanatáról valójában nem tudok semmi bizonyosat sem.

Mesélés közben mintegy eltávolodok önmagamtól, s kívülről szemlélve már-már elviselhetővé szelídülnek a történtek. Puszta szavakká, amelyek megfelelő összefűzésével a józan ésszel fölfoghatatlan dolgokat is megpróbálhatja elmondani az ember. Mintha holmi vattaburok képződne ilyenkor körülöttem, mely tompítja a külső hangok élességét, és mérsékeli a zuhanás okozta megrázkódtatást. Mert gyarló emberekként hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az érthetetlen és rettenetes dolgok mindig csak mással történnek meg. Pontosabban: mindig a másikkal. Annak a kettéharapott, reggeli ébredéskor érzett narancsnak a semmi mással össze nem téveszthető íze azonban összezavar mindent.
Egy pár napos külföldi továbbképzésről tértem éppen haza. Amióta az Alapítványnál dolgozom, ez volt az első alkalom, hogy részt vehettem egy ilyen rendezvényen. A mindennapos irodai robot után jól jött ez a nem remélt kikapcsolódás. Szervezői a Találd föl magad szorult helyzetben hangzatos címet adták neki. Amolyan felnőttek számára tervezett cserkésztábor-szerűségről volt szó. Logikai feladványokat oldottunk meg, tájékozódási versenyeken vettünk részt, túlélési technikákat tanítottak nekünk. A legjobb a kötélmászás volt. Perceken keresztül röhögtük egymást, amint extraméretű pocakjainkkal egy légkondicionált tornateremben lengedeztünk, cirka másfél méternyi magasságban a földtől. Ebből is látszik, hogy valamennyien vettük a lapot, és nagyon helyesen játékként fogtuk fel ezt az egészet. Az uniós felkészülésnek vannak derűs oldalai is.

A búcsúvacsorán az egyik oktató, egy tömzsi, csupa izom idegenlégiós veterán, akit hosszú, nehezen kiejthető neve miatt egymás között csak Mister X-nek szólítottunk, arról beszélt, hogy a leghétköznapibb tárgy is használható gyilkos fegyverként. Miközben egyik sört a másik után gurítottuk le a torkunkon, a keze ügyébe eső műanyag evőeszközökkel, fogpiszkálóval, sótartóval, telefonkártyával, s a jó ég tudja, még mivel illusztrálta kreatív önvédelemről szóló, programon kívüli előadását, legalább fél tucat láthatatlan ellenfelet küldve át néhány másodperc alatt a másvilágra.

– Ezzel a pecsétgyűrűvel például, amit az ujjadon viselsz –, fordult felém kivörösödött arccal – egyetlen jól irányzott mozdulattal be lehet zúzni a támadó halántékát.
Mielőtt azonban megmutathatta volna nekem a gyilkos trükköt, valaki elhívta az asztalunktól, s amikor később viszontláttam a kantin előtti parkolóban, már a légynek sem tudott volna ártani. Csak ült magába roskadva fekete terepjárója hágcsóján, s amikor elköszöntem tőle, homályos tekintetét rám emelve, akadozó nyelvvel kérdezte meg, hogy kihez is van szerencséje, majd hátradőlt, és minden átmenet nélkül horkolni kezdett.

Másnap reggel rosszkedvűen ébredtem, sajgott minden porcikám, mintha harci kiképzésen vettem volna részt az éjszaka folyamán. Reggeli után elbúcsúztam a többiektől, leadtam a portán a szobakulcsot, s a panzióból egyenesen a pályaudvarra mentem. A buszon alig voltunk egypáran. Ilyenkor hét közben igazán kényelmesen utazhat az ember. Lehúztam a cipőmet, elfészkelődtem a hátsó ülésen, s egy ideig a lehangolóan egyhangú alföldi tájat bámultam. Meg mertem volna esküdni, hogy mindig ugyanaz a tanya, gémeskút és birkanyáj tűnik föl a messzeségben, mint egy harmadosztályú turisztikai reklámfilmen. Később elnyomott az álom. Már sötétedett, amikor felriadtam. A láthatáron apró fények pislákoltak, arcom elmosódottan tükröződött az ablaküvegen.

Este kilenc körül érkeztünk a határra.

Talán a szokásosnál is nagyobb szorongással néztem ki a földszintes épületsor felé, mintha valami meghatározhatatlan veszély leselkedett volna rám a tavaszi este reflektorfényekkel átszőtt homályában, ám az is lehet, hogy az elkövetkező események hatására utólag magyarázom mindezt bele. Határpániknak hívom ezt az érzést, és nem csak én vagyok így vele. Rendszerváltás ide, rendszerváltás oda, mi, régi vágású kelet-európaiak, ahányszor csak a határállomásra érkezünk, leleplezés előtt álló, pitiáner bűnözőknek érezzük magunkat, s túlságosan is megkönnyebbülünk az ellenőrzés után, mint akiknek valóban van rejtegetnivalójuk a hatóság előtt.

Ezúttal is ez volt az ábra. Valamennyien fegyelmezetten vártunk sorunkra, csak egy idősebb, lompos, őszülő bajuszú férfi röhögte el magát idegesen, mintha hirtelen kiesett volna a szerepéből. Néhány perc múlva megérkezett a határőr, bólogatva ellenőrizte az útleveleket, majd nagyvonalúan intett, hogy mehetünk tovább.

– Gyorsasági rekord – csettintett valaki elismerően a sötétben. – Még soha nem jutottam ilyen hirtelen túl rajta. Mintha csak az asszonnyal bújtam volna az ágyba, hogy teljesítsem a hétvégi kankötelességemet.

– Ismerek egy jó kis lebújt – szólt hátra vigyorogva a sofőr, s lelkes közfelkiáltással, mindannyian beleegyeztünk, hogy az utat megszakítva, lazítsunk egy kicsit.

A fogadó a hegygerinc alatti első kanyarban lapult, szemben a Tranzit nevet viselő szállóval. Lerobbant, emeletes épület volt, foghíjas, rozoga falépcsőkkel, hosszú, szűk ivóval. Jöttünkre a pult mögül kelletlenül bújt elő egy nagydarab pincérnő. Lehetett vagy száztíz kiló élősúlyban. A gyér világításban zsírosan fénylett a haja. Lomhán himbálózva jött az asztalunkhoz, s mint felszolgálásra váró menüt, szakértő szemekkel sorra felleltározott minket.

Az a két férfi pár perccel később lépett be az ajtón. A szomszédos asztalnál telepedtek le, karnyújtásnyira tőlem. Mivel a hátam mögött ültek, csak futólag láthattam őket, amikor a pult felé fordulva hangosan méltatlankodtam, hogy miért nem hozzák már a vacsorámat. Várakozás közben közhelyekről beszélgettünk, amint az a rövid időre önhibájukon kívül egy társaságba került idegenek esetében illendő. Az autóbuszvezető a valutacsempészekről mesélt, a többiek a külföldi munkavállalási engedélyek beszerzésének nehézségeit ecsetelték, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illetve a kisemberek életét megkeserítő hatóságokat. Egyszóval, igazi határ menti csendélet volt, némi langyos sörrel felhígítva. Nagy sokára aztán megérkezett a pincérnő is, hurkás karján egyensúlyozva a tányérokat. Buja keleti táncosnőként kétértelműen mosolyogva forgolódott asztalunk körül, mintha csak csábító titkait fedné fel előttünk sorra.

A sajtos szalmakrumplinak nevezett maroknyi, barnára égett keverék bűzétől fölkavarodott a gyomrom. Ellöktem magam elől a tányért, és kimentem a friss levegőre.
Lehet, hogy akkor történt ez az egész. Mondtam már, fogalmam sincs róla. Csak azt tudom, hogy néhány percig tartózkodtam a fogadón kívül.

Az út túlsó oldalán a Tranzit Szálló cégére hívogatóan fénylett a sötétben.
Mire visszamentem, a többiek végeztek már az evéssel. Látszott rajtuk, hogy őket is megviselte a menü. Leültem a helyemre, s maradék türelmemet összeszedve, feszengve várakoztam. Aztán megmozdult végre a sofőr, és a számlát kérte. Megkönnyebbülten nyúltam én is a kabátom zsebéhez, ám pénztárcám helyett csak ürességet markoltam. Ahelyett azonban, hogy a helyzetnek megfelelően stílusosan felordítottam volna: a kurva életbe, megloptak, emberek! Meglepően nyugodt mozdulatokkal még egyszer jó alaposan körbetapogattam a semmit, majd a kérdőn felém forduló tekintetek kereszttüzében valami olyasmit motyogtam, hogy biztosan a buszon hagytam a pénzem. Alaposan végigkutattuk a kocsi belsejét. A vámosképző főiskolán is taníthatnák azt a szakszerűséget, ahogyan centiről centire átfésültük a terepet, a pénztárcám azonban nem került elő.

– Biztosan az a két pasi lopta el – csicseregte a vörös parókás tünemény, aki a jobb oldalamon ült az asztalnál, és salátát evett olajbogyóval. – A női ösztönöm többször is jelezte, hogy az intim zónám határán matatnak a mancsukkal – szívta meg tűnődve a cigarettáját. – Én mindig megérzem az ilyesmit. Szakmai ártalom, vagy túlérzékenység, a fene tudja…
– Csakis ők lehettek – kántálták együttérzőn a többiek, mint antik görög tragédiában a végzet kiszámíthatatlan útját kommentáló kórus.

Kiderült, hogy engem kivéve mindenikük észlelt valami gyanúsat a két ismeretlennel kapcsolatban. Hát nem vetted észre, hogy csak pár percig tartózkodtak a kocsmában, a sörüket is otthagyták, olyan hirtelen távoztak? A szemük sem állt jól, kiköpött maffiózók voltak, fáradt utasokra szakosodott sötét alakok, sorolták buzgón megfigyeléseiket. Mit gondolsz, miért ültek le a közvetlen közelünkben, mikor rajtunk kívül senki sem volt a helyiségben, tették fel végül diadalmasan a költői kérdést.

Az út hátralevő részében a pincérnő is bejött a képbe.
– Az a debla fehérnép százas, hogy a cinkosuk volt – bizonygatták, mintha csak vigasztalni akartak volna. – Addig sündörgött körülötted, amíg azzal a hájas, puha lábával kifordította a kabátodat. A többi már gyerekjáték volt azoknak a profi zsebtolvajoknak.

Így hát lassan minden a helyére került, kivéve a lopás mozzanatát. Azt senki sem látta.
A hazaérkezésem után – mintegy a megnyugtatásomra – kezdtem el mesélni a történteket. Lassan az egész ismeretségi köröm tudomást szerzett az esetről.

Azon a hétfői napon a rendőrségre is elmentem bejelenteni a lopást, azonban már a kapunál váratlan akadályba ütköztem.
– Abban a körzetben kell jelentenie az esetet, ahová a vendégfogadó tartozik – oktatott ki a szolgálatos altiszt, egy nyeszlett, csapott vállú őrmester. – Ez a szabály. Mi itt nem tehetünk semmit sem magáért.
Leforrázva álltam az egyenruhás alak előtt. Hirtelen úgy éreztem, mintha valamiféle képtelen helycsere történt volna. Még a végén engem fognak előállítani az ellopott pénzem és irataim miatt, lobbant föl bennem az indulat, és a kijárat felé néztem, hogy az őrmester ne lássa a szégyen és bosszúság futótüzét szétterjedni az arcomon. 

Élénken élt még bennem annak a kiismerhetetlen, kormos téli napnak az emléke, amikor a feldühödött tömeg s a közéje keveredett besúgók felgyújtották ezt az épületet. Az előbbiek, hogy a forradalom íratlan szabálya szerint megsemmisítsék a hatalom gyűlöletes székhelyét, az utóbbiak pedig azért, hogy szekus dossziéik elégetésével megszabadulhassanak piszkos múltjuktól. Én meg csak álltam ott a kiégett autóroncsoktól pár lépésnyire, a rendőrség füstölgő épülete előtt, s kívülállóként mintha magamat is figyeltem volna a leírhatatlan zűrzavarban.
Most már tudom, megbocsáthatatlanul naivak voltunk valamennyien, amikor azt hittük, hogy ilyen egyszerűen működik a világ.
– Köszönöm az útbaigazítást – préseltem ki magamból a szavakat, s faképnél hagytam a pisztolytáskájával babráló fickót, hátha a tenyerében sül el a fegyvere.

Egész délelőtt nem találtam a helyemet. Ahányszor csak a telefon megszólalt az irodában, összerezdültem, mintha valami velem kapcsolatos rossz hír érkezésére számítottam volna. Kapkodtam, összevissza beszéltem, hibát hibára halmoztam, egyszóval nem voltam ura önmagamnak.

Munka után, hazafelé menet összefutottam az alapítvány jogtanácsosával.
– Miért lógatod úgy az orrodat, cimbora? – vigyorgott rám, s vigasztalásképpen meghívott egy pofa sörre A vak kaméleonhoz címzett, sznob intellektuelek által látogatott kiskocsmába.
– Látszik, hogy nem ismered a törvényeket – göcögött nikotintól rekedtes hangján, miután elhadartam neki a rajtam esett sérelmeket. – Rendőrségi nyomozás ide vagy oda, a pénzt úgysem kapod már vissza, rég elköltötték már azok a szemetek. Hanem az irataid rendezését illetően, szigorúan baráti alapon gyakorlatiasabb módszert ajánlok neked. Elmész szépen a lakossági nyilvántartó osztályra, s azt mondod, hogy elveszítetted azokat. Semmi többet. Fizetsz ugyan némi büntetést, s illetéket – magyarázta cinkosan vigyorogva –, de legalább megspórolod a rendőrség bevonásával járó hercehurcát.

A lopás óta először éreztem némi megnyugvást. Lám, a bűnügyi rendőrség nélkül is megoldható a probléma.
Akkor éjjel mégis sokáig forgolódtam álmatlanul az ágyamban. Bármennyire is igyekeztem, félórányit alhattam összesen, legalábbis az éjjeliszekrényen álló digitális óra kijelzője szerint. Végül megunva a céltalan vergődést ébrenlét és álom ingoványos partjai között, dühösen kikászálódtam az összecsavarodott, verejtéktől tapadó lepedők közül, és bekapcsoltam a tévét. A legtöbb csatornán már csak reklámműsorokat sugároztak, csak az egyiken ment valami bűnügyi film. Káprázó szemmel néztem a tetthelyen sürgölődő egyenruhás és civil nyomozókat, az éjszakai autós üldözést, a lopakodó árnyalakot egy elhanyagolt szálló gyengén megvilágított folyosóján, a krimik megannyi, unalomig ismert kliséjét, anélkül, hogy tudtam volna, miről is van szó tulajdonképpen.

Másnap aztán nekivágtam a bürokrácia útvesztőjének. Balszerencsémre a keresztlevelem is ott volt a pénztárcámban, így a leghátrányosabb pozícióból rajtoltam. Legelőször is le kellett perkálnom egy bizonyos összeget a kincstári banknál, majd az ott kapott nyugtával együtt egy nyilatkozatot adtam a lakossági nyilvántartó osztályon, amiben arra kértem az illetékeseket, hogy állítsanak ki számomra egy bizonyítványt a keresztlevelem, a személyazonossági kártyám és az útlevelem elvesztéséről. Néhány nap múlva e papír birtokában hirdetést adtam föl a Hivatalos Közlönyben, ország és világ tudomására hozva, hogy elveszítettem a kilétemet igazoló papírokat, s érvényteleneknek tekintem azokat. A hirdetés három hét múlva jelent meg, egy pénteki napon.
Éppen indulni készültem az irodából, amikor telefonon értesítettek, hogy a következő hét elején beadhatom az új személyazonossági dokumentumokat igénylő kérésemet.

– Amíg elkészülnek, kap tőlünk egy ideiglenes személyazonossági igazolványt, hogy adott esetben igazolhassa magát – búgta a telefonáló hölgy epekedő gerlehangon.
Pár nap múlva ismét számontartható állampolgár leszel, mondtam magamban a helyzethez passzoló öniróniával, s a kivételes alkalmat megünnepelendő, betértem egy italra A vak kaméleonhoz címzett kultúrkocsmába. Az egy italból természetesen több lett, s én egyre lazábban éreztem magamat. Csak ültem ott a sarokasztalnál, a mályvaszínűre mázolt fal tövében, s nem akarózott sehová sem mennem.

Boldog lebegésemből egy gyűrött arcú és ruhájú alak rántott le a földre.
– Mérnök úr, hát nem ismer meg? – nyújtotta felém bárgyún vigyorogva a kezét.
– Elnézést, azt hiszem, összetéveszt valakivel – motyogtam zavartan. Mintha rothadt haltetemet csúsztatott volna a kezembe, tenyerének puha, nyálkás érintésétől úgy éreztem, menten elhányom magam.
– A mérnök úr padtársa voltam negyedikben – emelte rám zavaros tekintetét. – A bajban sohasem ismerik meg az embert.
– Ennyi elég lesz? – dobtam az asztalra egy zöld bankót, s mielőtt megszólalhatott volna, faképnél hagytam.
A jó hangulat végleg elillant belőlem. Dühösen mentem hazafelé. Már későre járt, csak a központban lézengett néhány gyanús alak. Az Ismeretlen Katona Emlékműve előtt egy középkorú pasas szendergett békésen a virágágyásban.  Átvágtam a Szivárvány-negyeden, s közben igyekeztem semmire sem gondolni. A lakásom közelében aztán már nem bírtam tovább féken tartani a dühömet, és olyant tettem, amit még soha előző életemben: felkaptam egy jókora kődarabot a földről, s a lépcsőház előtt parkoló kocsi szélvédőjéhez vágtam.

Az autóriasztó fülsiketítő hangjára a környező tömbházak ablakai sorra kivilágosodtak. Pizsamás, hálóinges alakok jelentek meg az erkélyeken, s egymást túlkiabálva szidták a vandál csendháborítót. Én meg csak álltam dermedten, mintha a fénysugarak a földhöz szegeztek volna, s végeérhetetlennek tűnő perceknek kellett eltelniük, míg rájöttem, hogy az utcát fürkésző, rendőrért kiáltó emberek nem vesznek tudomást rólam. Képtelenség, nyilallt belém, de már azt is tudtam, hogyan bizonyosodhatom meg a legegyszerűbben az igazságról. Lassú, kimért mozdulatokkal megragadtam egy másik kődarabot, s minden erőmet összeszedve a kocsi megrepedt szélvédőjéhez csaptam. Az üvegszilánkok a földre záporoztak. Miközben a szomszédok még hangosabban óbégatva átnéztek rajtam, hirtelen kihunyt bennem a feszültség, s egyszerűen elsétáltam előttük. 

Hazatérésem után egyenesen a fürdőszobába mentem, és sokáig nézegettem az arcomat a tükörben. Utoljára talán kamaszkoromban vizsgálgattam ilyen kritikusan magamat. Még a tükör keretére szerelt kis lámpákat is felgyújtottam, hogy egyetlen részlet se kerülhesse el a figyelmemet. Vénülő, ráncokkal rovátkolt arc tükröződött a fénylő felületen. Ez az arc pár nappal ezelőtt még bizonyíthatóan az enyém volt. Adott esetben elég volt elővennem a személyazonossági kártyámat vagy az útlevelemet, még csak meg sem kellett szólalnom a beazonosításhoz. Egy bárgyú vigyor, esetleg a semmibe meredő tekintet, s máris átléphettem a személyemre vonatkozó ellenőrzés küszöbén. A fénykép, a személyi adatok, ezek a legmodernebb technológiával készített, biztonsági jelekkel, betű- és számkombinációkkal ellátott papírok bizonyították a világ előtt, hogy én én vagyok. Úgy is mondhatnám, általuk léteztem. A Hivatalos Közlönyben megjelent hirdetéssel azonban lemondtam a személyem létezését igazoló dokumentumokról. Bármennyire is képtelennek tűnt, egyetlen ésszerű magyarázat létezett tehát a történtekre: az ellopott irataim hatályon kívül helyezésével egy időben ideiglenesen a személyem is érvényét veszítette.

Három napig azt tehetsz, amit csak akarsz, anélkül, hogy bárki is felelősségre vonhatna, nyilallt belém a felismerés. Siess, mondtam magamnak, vagy legalábbis annak a tükörbeli, megnevezhetetlen arcnak. A tények tisztázása érdekében egy dolognak feltétlenül utána kellene nézned.
Most már úgy sincs miért tagadnom: valójában a bosszúra gondoltam akkor. Mindig is az motoszkált a fejemben, amióta az a gyalázat megesett rajtam, de a gyerekkorom óta belém rögzült gyávaság miatt még magam előtt sem mertem egyértelműen megfogalmazni addig.

Másnap az első buszjárattal visszatértem a lopás helyszínére. Félnapi utazás után, aminek nagy részét békésen átaludtam a hátsó ülésen, alkonyattájt érkeztem meg. Nyugaton az égbolt frissen nyúzott bőrként, hártyásan fénylett a havas hegytetők fölött, körülöttem motelek és kocsmák színes fényei lüktettek a félhomályban. Szemben velem, az út túlsó oldalán a vendégfogadó még lepusztultabbnak látszott abban az egymásra csúszó, átmeneti megvilágításban.
Keresztülvágtam a széles betonsávon, és felmentem a rozoga falépcsőn. A deszka ismerősen recsegett a lábam alatt. Bent az ivóban a dagi pincérnő éppen végzett a takarítással, a székeket tologatta a helyükre. Ahhoz az asztalhoz ültem, a széles üvegablakkal szemben, ahol előző héten az a két jómadár foglalt helyet. Kabátomat, akárcsak a múlt alkalommal, a szék karfájára helyeztem, majd kényelmesen hátradőltem. Egyetlen vendég sem tartózkodott rajtam kívül a helyiségben, mégis jó negyedórát kellett várakoznom, míg a mosdóból visszatérő pincérnő végre figyelemre méltatott. Hájas teste, mint alaktalan mélytengeri szörnyetegé, lágyan ringatózott felém az asztalok között. Haja ezúttal is fénylett a zsírtól.

– Mivel szolgálhatok? – lökte elém kelletlenül a szavakat. Tekintete fürgén végigsiklott az arcomon, majd lennebb csúszott, és elidőzött a kabátomon.
Szokásomtól eltérően egy deci konyakot rendeltem. A felénél tartottam, amikor nyílt az ajtó. Két görnyedt hátú alak lépett be rajta. A bejárati lámpa fénye egyenesen az arcukra esett. Ők voltak azok, semmi kétség. Akkor tűnt csak fel, hogy mennyire hasonlítanak egymáshoz. Körülnéztek, a magasabbik férfi intett a pultnál könyöklő pincérnőnek, majd lassan elindultak az asztalom irányába.
Izgatottság, félelem vagy bosszúvágy helyett valami furcsa, addig soha nem tapasztalt ürességet éreztem magamban. Mintha kívülről, megközelíthetetlen magasságból szemléltem volna ezt az egész szánalmas és nevetséges jelenetet. Bármi is történik, az csak rajtam kívül történhet, gondoltam hidegen, s végighúztam az ujjam hegyét a kicsorbult konyakospohár peremén.

Azok közben karnyújtásnyira tőlem, a hátam mögötti asztalhoz ültek. Ázott gyapjú- és dohányszagot éreztem. Biztosan a rejtekhelyükről jönnek, valahonnan a hegyekből, tippeltem magamban. Lassan előrehajoltam, éppen csak annyira, hogy felkeltsem az érdeklődésüket a karfára tett csali iránt. A két férfi csendben, mozdulatlanul várakozott, aztán az egyikük alatt megnyikordult a szék. Ekkor indult el, tálcáján két söröskancsót egyensúlyozva, a pincérnő.
Miközben himbálózva közeledett felénk, a szemem sarkából láttam, amint a hozzám közelebb ülő férfi cigarettára gyújt, majd komótosan kifújja a füstöt, s úgy süllyeszti vissza az öngyújtót a zsebébe, hogy közben, mintha csak véletlenül, hozzáér a kabátomhoz. Ekkorra már ott volt a pincérnő is. Felszolgálás közben lomhán körültáncolta a két férfi asztalát, térdével finoman kifordította a kabátom belsejét, hogy hozzáférhetővé tegye a belső zsebet, s már indult is vissza a pult irányába. Úgy tettem, mintha semmit sem vettem volna észre. Azok ott a hátam mögött a sörükbe kortyoltak.

Kint már sötét volt. A tükörként fénylő ablaküvegen minden mozdulatukat jól láthattam. Egy-két perc telhetett el a pincérnő távozása után, amikor az alacsonyabbik férfi keze elindult újra, mintha megint az öngyújtója után nyúlna, ám ezúttal az én zsebem volt a célpont. Inkább kitaláltam, mintsem éreztem, amint mesteri módon elhúzza a villámzárat rajta. Nem vártam tovább, hirtelen feléje fordultam. A férfi felkiáltott, és visszarántotta a kezét. A pénztárcám a földre esett, én pedig már talpon is voltam. Tökéletesebb in flagrantit kívánni sem lehetett volna. Ekkor azonban káromkodva ugrott föl a másik. Kezében széles pengéjű vadászkés villant. Csak egyféleképpen védekezhettem, mert jogos önvédelemről volt szó, semmi kétség. Bal kézzel hirtelen hátranyúltam, és mintha egész életemben ezt gyakoroltam volna, a kicsorbult peremű pohárral egyetlen, villámgyors mozdulattal elvágtam a támadóm torkát. Meleg vér fröcskölt az arcomra és az ingemre. A férfi hátratántorodott, és a földre roskadt. Teste rándult még néhányat, majd furcsán kificamodva mozdulatlanná dermedt. Társa rémülten üvöltözve menekült ki a sötétbe. Valószerűtlenül gyorsan, néhány pillanat alatt történt mindez. A pincérnő szája elé emelt kézzel, magánkívül meredt a halottra.

A mosdóban lemostam arcomról a vért, az ingemet pedig egy újságpapírba csomagoltam, és a fogadó mögötti szemetes gödörbe dobtam. Szerencsére a pólóm tisztán maradt alatta. Céltudatosan és nyugodtan cselekedtem, büszkék lehettek volna rám a túlélési tanfolyam vezetői. Amikor a végén felvettem a kabátom, és a kanyaron túl kiálltam az út szélére autóstoppolni, senki sem mondhatta volna rám, hogy rövid idővel előbb hidegvérrel a másvilágra küldtem egy embert.
Minden a kezemre játszott azon az estén. Néhány perc múlva már egy ütött-kopott teherautó kabinjában ültem, és miközben sorra eltünedeztek mögöttünk a kocsmák és szállodák fényei, kíváncsiságot színlelve néztem, mint száguld el mellettünk ellenkező irányban egy szirénázó rendőrkocsi.
Vasárnap hajnalban érkeztem haza, s a következő héten megkaptam az új személyazonossági irataimat. 

A gyilkosságról a Figyelő csütörtöki számában olvastam. A főnök titkárnője hívta föl rá a figyelmem.
– Ott történt, ahol ellopták a pénztárcádat – nyomta kezembe az újságot. – Veszélyes vidék. A múltkor is eltettek valakit láb alól azon a környéken. Lehet, hogy most éppen a te emberedről van szó – kavargatta tűnődve a capuccinóját.
A riporter Testvérgyilkosság az alvilágban címen számolt be az esetről.
Krimibe illő volt a bűntény hivatalos változata. A két testvér az átutazó turisták kifosztására szakosodott, s már évek óta nagy összhangban űzték a szakmát a környékbeli vendéglátó-ipari egységekben. Néhány héttel ezelőtt azonban egy fiatal prostituált miatt megromlott közöttük a viszony, féltékenykedni kezdtek egymásra. Minden sikeres akció után ajándékokkal halmoztuk el, s abban egyeztünk meg, hogy a hét első két napján engem fogad, az utolsó kettőn pedig a bátyámat, ő azonban visszaélt a bizalmammal, s annyiszor volt nála, ahányszor csak nem szégyellte, persze a közös keresetünk rovására, mert az a kis ribanc emelt tarifával dolgozott, állította a fiatalabbik testvér, akit a bátyja meggyilkolásával gyanúsítottak. A rendőrség közleménye szerint az őrizetbe vett, büntetett előéletű férfi tagadta az ellene felhozott vádat. Pontosabban azt mondta, hogy nem emlékezik arra, hogy megölte volna a fivérét. A pincérnő azonban, aki jelen volt a bűntény elkövetésekor, egyetlen szemtanúként eskü alatt vallotta, hogy ő a tettes. „Már akkor megéreztem, hogy valami nem stimmel közöttük, amikor bejöttek. Máskor viccelődni szoktak, tréfás megjegyzéseket tettek a testsúlyommal kapcsolatban, most azonban szó nélkül leültek a helyiség túlsó felében. Rajtuk kívül csak egy vendég tartózkodott az ivóban, egy középkorú pasas. Ő azonban nemsokára felállt, és elment. Mosogattam éppen, amikor kitört a balhé. Az idősebbik testvér üvöltve támadt rá az öccsére, aki egy törött pohárral elvágta a bátyja torkát. Ennyi vért még sohasem láttam! Istenem, még most is érzem azt az iszonyú szagot, pedig azóta naponta kétszer is felmosom a padlót", mesélte a tanú a riporternek.

– Érdekes történet – hajtogattam össze az újságot. – Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet megmagyarázni vagy megérteni.
Mikor délután hazamentem, a bejárat előtt cigarettázó szomszédasszony azzal fogadott, hogy két civil ruhás nyomozó érdeklődött felőlem.
– Azt mondták, később visszajönnek – mondta, s közben úgy nézett rám, mintha a homlokomra lett volna írva valami.
– Biztosan valami rutinellenőrzésről van szó – próbáltam megnyugtatni, s kíváncsian vártam, vajon miért kereshetnek.
A két zsaru délután valóban visszajött. Kurtán-furcsán igazoltattak, és arra kértek, hogy menjek el velük a rendőrségre. Ott bevezettek egy szürke szobába, ahol az egész berendezés egy tintafoltos asztalból és két rozoga karosszékből állott, elém tettek egy fehér papírlapot, hogy írjam le részletesen, mi történt velem azon a napon, amikor egy hónappal ezelőtt hazafelé tartottam a külföldi továbbképzésről, majd magamra hagytak. Mivel olyan sokszor elmondtam már a történteket, nem okozott különösebb gondot a leírásuk. Később visszajött a fiatalabbik nyomozó, leült velem szemben az asztalhoz, és miután figyelmesen elolvasta a beszámolómat, tűnődve ráncolta össze a homlokát.
– Nem értem – nézett rám kérdően –, ha valóban ellopták a pénztárcáját az irataival együtt, amint itt állítja, akkor miért nyilatkozta azt a lakossági nyilvántartó osztályon, hogy elveszítette azokat.
– Meg akartam spórolni a felesleges utánajárást – vontam vállat. – A lényegen ez mit sem változtat.
– Tudja, ugye, hogy a hatóság félrevezetése bűncselekménynek számít? – keményedett meg a hangja.
– Jobb lenne, ha a valódi bűnözők után nyomoznának, s nem a károsultakat zaklatnák helyettük – lendültem én is támadásba.
– Azt tesszük – válaszolta száraz, hivatalos hangon a nyomozó. – Önt gyilkosság elkövetésével gyanúsítjuk.
– Miről beszél? – riadtam meg. – Nem én öltem meg azt a szerencsétlen zsebtolvajt.
– Ki beszélt itt róla? Az egy lezárt ügy, a sajtó részletesen beszámolt már róla – kászálódott föl az asztal mellől. – Nyomós okunk van viszont azt gondolni, hogy ön egy hónappal ezelőtt útban hazafelé, a Tranzit Szálló 21-es szobájában meggyilkolt egy kiskorú prostituáltat.
– Ugye, most viccel? – ugrottam föl, s éreztem, mint megy ki az erő a lábamból.
Ekkor nyílt az ajtó, s egy rikító ruhás hölgy lépett be rajta. Azon nyomban felismertem, bár most lilára volt festve a haja. Ő ült mellettem azon az estén a fogadóban, amikor ellopták a pénztárcámat.

– Ez az a pasi – mutatott rám határozottan a nő. – Vacsora közben kikezdett velem. Muszáj volt rendre utasítanom, még a kezére is ráütöttem, hogy észre térítsem. Akkor rohant ki a helyiségből. Igencsak sürgős lehetett neki… Tudja, az ilyentől minden kitelik, mégsem gondoltam volna, hogy olyan csúnyán elbánik azzal a szerencsétlen lánnyal.
Elhűlve hallgattam azt a kimázolt sztrádaribancot.
A nyomozó kikísérte a szobából, majd néhány perc múlva egy dossziéval tért vissza.
– Van itt még más is – nyitotta ki az irattartót. – A Tranzit Szálló portása a következőket nyilatkozta: „A gyilkosság elkövetésének estéjén, valamivel fél tizenegy után megszólalt a bejárati csengő. Egy magas, görnyedt hátú alak lépett be az ajtón. A gyenge világítás miatt nem láthattam jól az arcát, mégis először azt hittem, hogy a lány bejelentkezett vendége érkezett meg a menetrend szerinti, hétvégi dugásra. Emlékszem, még szívattam is egy kicsit, hogy később jött a szokásos időpontnál. A pasas azonban csak állt a küszöbön, mintha odaszegezték volna. Aztán lassan elmozdult, közelebb merészkedett, végre megvilágította a lámpa fénye. Nem az volt, akire gondoltam. Egy meghatározhatatlan korú idegen férfi állt előttem, útlevelét a kezében szorongatva. Bár akkor láttam először életemben, mégis meg mertem volna esküdni, hogy ő is azzal a kis bestiával szeretne elszórakozni, csak éppen nem meri kimondani a kívánságát. Jól ismerem ezt a fajtát. Az álszent pofájuk mögé rejtik a gátlástalanságukat, ha azonban úgy adódik, a legvadabb dolgokra is képesek. Nem bánom, ha van egy százasa, felmehet a csajhoz, momentán éppen szabad, ajánlottam neki a plusz bevétel reményében. Az idegen a pulthoz jött, adatait a vendégkönyvbe írtam, s mielőtt megmondtam volna a szoba számát, figyelmeztettem, hogy a csajnál előre kell majd fizetni, s csak a végén kapja vissza tőlem az útlevelét. Nem sokkal azután, hogy a pacák felment, dühös női hangokat hallottam az emeletről, majd hirtelen csend lett. Gondoltam, megnézem, nem történt-e valami baj. A lépcsőn a férfiba ütköztem. Rémülten meredt rám, aztán félrelökött, és kimenekült a sötétbe. A szoba ajtaja nyitva volt, a kis csaj ott feküdt meztelenül az ágy mellett, arccal a földön. Lehajoltam hozzá, hogy felemeljem, s akkor vettem észre, hogy be van zúzva a halántéka. A mentősök szerint azonnal meghalt. Közben a pasasnak sikerült egérutat nyernie, az útlevele azonban ott maradt a fiókomban" – fejezte be az olvasást a nyomozótiszt, és a dossziéból az asztalra dobta az útlevelem.
– Bárki használhatta – nyitottam ki tétován a fényképes oldalra, s a torkomból feltoluló kesernyés íztől könnybe lábadt a szemem.
– Igaza van – bólintott a nyomozó –, manapság ezekkel a lopott, uniós mintára készült okmányokkal egyre többen élnek vissza. – Ez így magában valóban nem elég bizonyíték. Képzelje csak el, milyen rossz fényt vetne az igazságszolgáltatásra, ha az igazi tettesek helyett azokat kapnánk el, akik mások személyazonossági iratait használják föl saját bűntetteik eltussolásához.
– Akkor hát elmehetek? – mozdultam meg reménykedve a helyemen.

– Nézze még ezt meg – mondta mintegy szabadkozva a nyomozótiszt, és elém tett egy fényképet.
– Igen, ez én vagyok – mondtam gondolkodás nélkül, mert annyira egyértelmű volt. – Bár nem emlékszem, hogy mostanában lefényképeztek volna.
– Nem is emlékezhet – nézett rám vigyorogva. – Ezt a felvételt a bejárati ajtó fölé szerelt videokamera rögzítette, amikor ön belépett a Tranzit Szállóba azon a nevezetes estén, hogy pár perccel később máig tisztázatlan körülmények közepette végezzen azzal a szerencsétlen lánnyal. Ideje, hogy elmeséljen mindent.

Azt az éjszakát már a rendőrség fogdájában töltöttem. A vizeletszagú cellában sokáig nem tudtam elaludni, s miközben álmatlanul forgolódtam a priccsen, újra meg újra átgondoltam a történteket. Hiába kérlelt és fenyegetőzött előzőleg a nyomozó, nem tettem beismerő vallomást. Látszott rajta, hogy azt hiszi rólam, az utolsó pillanatban megmakacsoltam magam, hogy így álljak bosszút azért, hogy sikerült végül sarokba szorítania, pedig csak egyszerűen arról volt szó, hogy nem tudtam mit mondani neki. Az útlevél, a tanúk állításai és a kamera által rögzített felvétel szerint csakis én lehettem a tettes, ám hiába törtem a fejem, én magam is abban a helyzetben voltam, mint ő: legfennebb csak elképzelhettem, mi történhetett a lány szobájában azon a végzetes estén. Nem csoda hát, hogy sokáig nem jött álom a szememre. 

… A csengő hangjától összerezdültem. Olyan volt, mintha ujjal mutattak volna rám. Útlevelemet a kezemben tartva dermedten álltam az ajtóban. Nem tudtam, hogyan kerültem oda, s arra sem emlékeztem, hogy én nyitottam volna ki. Ráadásul iszonyú hányinger is gyötört. Utoljára gyermekkoromban éreztem így magam, amikor a Vidám Park elvarázsolt kastélyának bejárata előtt betuszkoltak az óriási, forgó hordóba. Fogalmam sem volt, hogyan vergődtem át a túloldalra, csak arra emlékszem, amint a torzító tükrök csarnokában bolyongtam, s szédülő fejjel bámultam a fényes felületeken megsokszorozódó, groteszk alakváltozataimat.
– Siess már, mire vársz?! – vakkantott rám vigyorogva a recepciós pultnál álló pasas. – Te mondtad a múltkor, hogy minden kihagyott percért kár. Hogy egész héten csak ez jár a fejedben, s