[2020. június]
A túloldalról nézve nem is olyan hosszú a sor a posta előtt. A sorbanállók betartják a másfél-két méter távolságot egymás közt, emiatt kunkorodik a kanyaron is túl. Szemembe süt a nap, így nem tudom rendesen megszámolni, hányan lehetnek. Ha előbb bevásárolnék, és utána állnék be a sorba, lehet, hogy jobban járnék. De nem tudom megítélni, melyik lenne a jobb, hatékonyabb és gyorsabb megoldás. Minden olyan idegesítően kiszámíthatatlan. És pont most kell átvennem egy hivatalos küldeményt. Csak személyesen, az okiratok bemutatásával. Nagyalakú. Amióta bedobta a postás az értesítőt, nem hagy nyugodni a nagyalakú küldemény, amit csak személyesen vehetek át. Besoroznak, mint dédapámat ’14-ben negyvenévesen? És rólam is kiállítanak egy leírást, hogy pontosan beazonosítsanak: „termete közepes, arca kerek, szeme »macskás«, szemöldöke barna, orra rendes, szája szabályos”.
A sorban előttem egy élénk tekintetű, szőke kisfiú azzal nyaggatja az apukáját, ha tényleg háború lesz, ahogy mondják, apa, akkor itt is Panem országa lesz, és minden évben megrendezik az Éhezők viadalát? Az erdőben nem félek, kell víz, fémpalack és hálózsák. Ha jól harcolok, nem falnak fel az éhezők, apa.
Kettővel előttem a sorban egy fiatal lány fülhallgatóval a fülében, kezében könyvvel, hangosan vizsgatételt mond fel. Elmosolyodom a látványon: egy peripatetikus lány a posta előtti sorban!
Öt perc híján egy órája, hogy állok a sorban. Nem tágítok: az esküvői meghívókat postázom: Judittal még a háború kitörésekor elhatároztuk, ha eljön a béke, megtartjuk az esküvőt. Apám a galíciai csaták egyikében orosz fogságba esett, hadifogoly-transzportját Asztrahánba vezényelték. Míg ő oda volt, én lettem a családfő: most Judit néhány férfi családtagját várjuk vissza: van, aki a Pó folyónál, Isonzónál sebesült, van, aki a keleti fronton esett orosz fogságba.
Juditnak nem mondom, és anyámnak se, de attól tartok, hogy ennek itt nálunk, a határ menti kisvárosban nem lesz jó vége. A Kommün miatt is húzódik az átmenet, és óriási a felfordulás. Le kell szoknom, hogy magamban beszélek hangosan, mert itt már a gondolatokkal is vigyázni kell. Ilyen nem volt, hogy csendőr irányítja a postai forgalmat. Nem elég a megszállás, de még ez is: kettészelik a települést, az erdőt, ami megóvott minket a nagy pusztítástól. Azt mondják, hogy augusztustól a postaforgalmat is beszüntetik. Hogy megyek át a testvéremhez? És ő hogy fogja gondozni az állatait itt, az erdő alatt? Dühös vagyok, kiszolgáltatottnak érzem magam, megalázónak a helyzetet, amibe ezzel az újabb húzással sodortak bennünket. Apáink hazafiasságból jól vizsgáztak. Pár hónapja tértek vissza teljesen meggyötörten a hadifogságból.
– Ez a sor vége? – kérdezi egy hölgy tőlem nagyon hangosan. Valami furcsa van benne, talán a maszkjának a színe: tűzpiros, és az ajkaknál fekete. – Elugrom a boltba, addig tartaná a sort? – ezzel el is megy, és ott hagy engem a többi sorbanálló dühével: ők is elintézhették volna a bevásárlást. Mi lehet olyan sürgős ennek a vörös macának. Ilyenkor magamban számolok, próbálok nem reagálni, dédapám jut eszembe, aki negyvenévesen háborúzott, és mire a hadifogságból hazatért, kettévágták a határ menti várost, a család kettészakadt. Volt egy ikernővére, a nála magasabb, vékonyabb, szikárabb Ráhel (dédapám Sámuel), aki nevéhez hűen nagyon szerény, alázatos volt, mint a bárány, azt mesélte róla mindenki. És az ikrek többet nem találkoztak, mert felhúzták a kettészakított városok közé a kerítést szögesdróttal, és a kommunikáció egyetlen módja az volt a szétválasztott családtagok, rokonok, barátok közt, hogy odamentek a kerítéshez, járkáltak fel-alá, és átkiabálták egyik oldalról a másikra az üzennivalót. Szia, Ráki, hogy vagy? A gyerekek jól vannak, valahogy áthozunk az esküvőre. Gyógyszer kell-e?
Annyiszor elképzeltem ezeket a dialógusokat: olyan lehet, mint amikor a börtön épülete előtt összegyűlnek a rabok hozzátartozói, és ugyanúgy elkiabálják szükségleteiket.
Dédapám és a nővére többé nem találkoztak. Nagyapám esküvőjére a kézzel írt meghívókat még elküldte, de hogy a posta kézbesítette-e azokat, vagy hogy a meghívottak megkapták-e, már nem tudjuk. A postaforgalom megszűnt, egy hídon keresztül lehetett hivatalosan átkelni hetente egyszer, útlevéllel. Az meg nem volt, mert az összes hivatal átmenetileg bezárt. Az átmenetből aztán húsz év lett. Aki meg átkelt a hídon, azt megmotozták. S mivel női határőr nem volt, nők nem jutottak át a túloldalra.
Kár, hogy Ráhel olyan báránylelkű volt. Dédapám pedig csalódott, kiábrándult a rendszerből. Nagyapám sokszor azon kapta őt, hogy ül a lócán, az egyetlen, keleti fronton készült fotóját nézegeti, és sír. Hogy neki nem ezért lett oda a bal keze, hogy elvegyék tőle az oláhok a jövőt. Meghasonlottunk mind, mondta gyakran, elcsukló hangon, és annak ellenére, hogy sejtettük, mire céloz, nem firtattuk, csak bólogattunk, mint a sok bólogatójános, akikre dédapám sűrű, bozontos szemöldöke alól megvető pillantásokat szokott vetni. Naponta kijárt a határhoz, a falhoz: nemcsak a nővére miatt, hanem, mint később kiderült, páran, háborút megjárt katonák szervezkedni kezdtek, revansot akartak venni az őket és a hazát ért igazságtalanságon. Nem akarták elfogadni, hogy a város lakossága mentálisan két egymással szemben álló táborba tömörült.
Nagyapám már ezt a bizonytalanul felálló és működő világrendet szokta meg, és egyénileg küzdött. Nekünk, unokáknak hosszan mesélt a politikai rendszerek működéséről, az új világrendről, s amikor kitört a forradalom, és felállt az új politikai hatalom, ő már akkor is óvatosan nézegette a dédapáméhoz hasonló sűrű bozontos szemöldöke mögül az új hatalmi erőket. Ha ezek kipróbálják és megízlelik, milyen a hatalom, foggal-körömmel ragaszkodnak majd hozzá, és mindent megtesznek, hogy kezükben tartsák azt, amit egyszer már így vagy úgy megszereztek.
Most veszem észre, hogy a kisfiú előttem a sorban az apja helyett, aki a maszkja alól folyamatosan kiordít a telefonjába, nekem kezdi el mesélni az Éhezők viadalát, a film szerinte nagyon hasonlít a mostani helyzethez, apukám is azt mondogatja, hogy egyedül csak magamra számíthatok, ha küzdeni kell, és most, hogy vészhelyzet van, a hatalom a gyengéket elpusztítja, az erősebbeket legyőzi, és a helyzet nevében visszaél erejével, nemcsak szelektíven, hanem mindenkivel, akivel megteheti. Ezt nem fogjuk sokáig bírni, ezt tudják ők is, vagy ha nem, forradalom lesz, és akkor a győztes oldalára kell állni. Ekkor az apuka sorra kerül, a gyerek meg kint marad, ez a szabály.
A vörös maszkos és hasonlóan élénk hajszínű hölgy közben visszatér. Hogy ne fokozzam a feszültséget, magam elé engedem. A hölgy hálája jeléül, másodpercek alatt sodor egy szál cigarettát, a maszkja mögött megnyalja a vékony papírt, majd átadja nekem egy cinkos kacsintás kíséretében: finom fű is van benne, minden bio. Elveszem, és a maszkom alatt észrevétlenül kicserélem a szál cigit: eredeti Marlboro, még az előző életemben vettem a román határon, mert ott mindenhol lehetett kapni, nem csak a 18 éven felülieknek kijelölt boltokban. Az öngyújtóm nagyon régi, még nagyapámé volt, brikettának is hívom, egyik legféltettebb tulajdonom. A vörös maszkos nő pont akkor pillant vissza rám, amikor meggyújtom a brikettát: elismerő pillantást mér rá, majd hangosan megkérdezi: honnan csempészték ezt be ide, Uram?
Igaz is: ezt a brikettát nagyapám öccsétől, huncut Feritől kaptam: neki volt egy kis helyi boltja a városban, ő hivatalosan átkelhetett a határon árubeszerzés céljából. Ő lett a helyiek csempésze: családtagoknak leveleket, gyógyszereket szállított, kis haszonnal pedig cigarettapapírt, öngyújtókövet, brikettákat csent át. Rejtély, hogyan sikerült neki, hisz minden alkalommal megmotozták. A legenda szerint egyik alkalommal a határőr megtalálta nála az öngyújtókat: abban az időben kezdték el gyártani a gázzal működőket. A határőr nem tudta, hogy kell bekapcsolni, huncut Feri erre azt mondta neki, hogy ehhez át kell menni a hídon, és ott egy bizonyos kőre kell ráhelyezni a gyújtót, majd a hüvelykujjal meg kell nyomni a pöcköt, a másik kézben oda kell tartani egy papírt, és hosszan belenézni, ha szikrázni kezd. Állítólag a határőr hitte is, meg nem is Feri bának, ezt már nem tudjuk meg sosem. A korabeli krónikák szerint a híd magyar oldalán egy alkalommal akkora tűz keletkezett, hogy órákon át próbálták azt a helyiek és a város leszakított oldaláról odasiető tűzoltók segítségével eloltani. A tűz keletkezésének okáról végül azt írta a jegyző, hogy az az oláh határőr szándékos gyújtogatásának következménye lett.
A határőrt azonnal menesztették, a városban pedig hirtelen megszaporodott az utcán cigarettázó és egymástól tüzet kérő fiatalemberek száma.
