egy középkorú férfi a kocsi elejében 

az oszlopot támasztotta, 

és kinézett az ablakon. 

a profilja, a göndör, ősz haja 

az idősödő színészre emlékeztetett, 

abból a korszakából, amikor már 

nem a tenyérbemászó igyekezet rí le 

minden gesztusáról, nem a szépfiú, 

aki meg akar felelni, hanem a szép ember, 

aki megfelel. mert beletörődött, 

hogy nem lehet. megállapítottam még, 

hogy sokan olvasnak az utasok közül, 

ez egy ilyen vonal, itt nem hányják le 

az ember cipőjét, nem ordítják az arcába, 

hogy tetves vagy leszbi, nem ül szarba 

a bársonyhuzatú széken. jobb környék. 

elitista, mint a francia filmek. 

nálam nem volt könyv. 

hát nézelődtem. néhány megállóval később 

felszállt egy öregasszony, budai úrinő, 

finom vonásokkal, leült a kocsi elejében, 

és rám nézett sapkája alól a Szerelem 

című filmből ismert öregember. 

az aggódó, elveszett, mégis tartóoszlopként 

megbízható tekintet: trentinyan barna 

rajzszögei. az egyik profilból, kifele, 

a másik szemből, befele. 

egymás tudomásulvétele és saját 

hasonlóságuk tudta nélkül, 

voltak, amíg le nem szálltam. 

egy halott francia színész 

egy élő magyar férfiben 

és egy élő magyar nőben, 

egy helyütt és egy időben.