[2011. február]

Richard Wagner Trisztán és Izoldájába nem szabad előképzettség nélkül belevágni. A véletlenül belekeveredett gyanútlan lélek minden bizonnyal azzal foglalkozna, hogy miért délután négykor kezdődik az előadás, közben miért van két egyórás szünet, miért végződik tízkor, és folytathatnám. A kelta eredetű mese és megzenésítése alaposan egymásra talál. Talán nem lehet véletlen, hogy a zeneköltő maga akarta megírni a szövegkönyvet is. Úgy érzem, sosem lehetünk rá eléggé érettek, mégis talán legjobb, ha az ember ifjan kezdi az ismerkedést, ahogyan én; a Zenei könyvtárba jártam Meixner Mihály Wagner előadásaira, aki zenei illusztrálással mesélt a művekről. Mindenesetre sikerült beoltania Wagnerrel, vágytam is mindig Bayreuthba, főleg Trisztán miatt. Oda eddig még nem jutottam el, idén nyáron viszont a MŰPÁ-ban játszották, háromszor is. (Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra rendezésében, Fischer Ádám vezényletével, a címszerepben Christian Franz és Anna-Katharina Behnke.) Hadd idézzek a Barna könyvből: „... Újra és újra a halál, a szerelmi vágy s az emésztő sóvárgás örök témái. Trisztán és Izolda szerelmi kettőse a wagneri alkotás csodája. Joggal mondta róla a komponista: „Teremtőm, ez szebb mindennél, amit eddig csináltam! Velőmig reszketek, ha hallom. Félelmetes dolog ez. Tartok tőle, hogy be fogják tiltani operámat – ha csak rossz előadással nem nyűvik paródiává az egészet. Csakis közepes elő­adások menthetik meg. Egy tökéletes interpretálás meg kell hogy őrjítse az embereket, másképp el sem tudom képzelni.” … hát, hogy meg nem őrültünk, annak valószínűleg nem az volt az oka, hogy középszerű előadást láttunk, mert nagysze­rű volt! Még akkor is, ha a második alkalommal Barbara Schneider-Hofstetter volt Izolda, aki termetesebb, barna és rövid hajú… ám régen rossz, ha az ember csak külsőségből ítél! Rám például sokkal jobban hatott előadásában Izolda szerelmi halála.
Megnéztem a You Tube-on néhány felvételt, film- és operarészletet. Elsőként feltűnik, hogy mindegyik kor rajta hagyja a maga lenyomatát Trisztánon és Izoldán, a szerző paródiától való félelme néha nem is alaptalan. Amondó vagyok, hogy élő előadásnál nincs jobb – nem hiába vágytam rá annyira, képes voltam kétszer is megnézni. (Lehetséges, hogy még többször is, hiszen függőség veszélye áll fenn!) Hálás vagyok a rendezőknek, hogy a közös jeleneteknél szinte mindig távol tartják egymástól a szerelmeseket – jól tudják, itt nem azt kell megmutatni, hogyan ölelik egymást, és szerencse, az arcjáték is visszafogott volt. Mindenekelőtt a zeneköltemény, a hangzás teszi a magáét: a nézőben regisztereket emelkedik a szerelmi téma. Kromatikusan. A szöveg pedig, a romantikus, robosztus német szavak erőteljesen lehengerlőek – a magyar fordítás csak illusztrál. Az élmény – erre szokták mondani – leírhatatlan. Küzdenek is vele a nézők: az előttem lévő sorban ülő fiatal pár férfi tagja például a nagyjeleneteknél nem a színpadot nézi, hanem partnernőjét. Mögöttem meg, a harmadik felvonást megelőzően, közvetlen a besötétedés előtt, egy férfi még gyorsan mobilozik egyet; valami osztályt hív, de mint kiderül, nem érettségi elnök ő, hanem orvos, aki frissen operált nőbetege iránt érdeklődik, kapott két egység vért, kérdi, stabilizálódott-e a keringése, … jó, akkor fél tizenegykor ott vagyok! – fejezi be, mert elsötétedik a tér. Ám a nézők keringése nem stabilizálódik – nem is cél. Mennyiféle megindíttatás, indulat lehet egy ilyen előadás alkalmával a teremben!? S a végső bravózás, a hála jele, hogy meg­érzékítődött mindez, és a kérdések kérdése, hogy milyen, milyen lehet az a szerelmi halál. Magányos élmény, maximum a világlélekre tartozik, ránk csak annyiban, amennyire annak részei lehetünk.
A rezonancia tartós, napokkal később is képes bennem megszólalni a vezérmotívum, nem kell hozzá semmi, a fogékony állapotot két napig nem is kezdi ki szürkeség. Ülök például a metrón, kora délelőtt, és beszáll egy fiatal pár. Maximum tizenhét és fél évesek. A lány szőke, és friss – májusi cseresznye, amit nem vert el a jég –, tökéletes alakját fekete passzentos nadrág hangsúlyozza, és ez mágnesként vonzza a tekinteteket. Korra és nemre való tekintet nélkül, mindenkiét. Áll a lány mellett a fiú, délies kis Trisztán, kölyök még, vékonyság, a szeme vörös – nem volt alvás –, nem beszélnek, nem érintik egymást, csak puszta jelenlétükkel lehoztak az alvilágba valami magasztost. Nem lehet nem őket nézni, de ők mit sem törőd­nek ezzel. Utastársaim – köztük egy hetven közeli úr – értetlen döbbenettel simo­gatnak végig a lány alakján. A topja is fekete, és látni enged a szabás a hátán egy kis pattanást. A csípője talán egy csöppet szélesebb a trendnél, de annál szebb, a lábán meg magas sarkú, fekete szandál van, ki kell cipzárazni, ha le akarná venni, a sarkán hosszában, az Achilles-ín mentén. A szemközti idősebb férfi ismét, még mindig döbbenten nézi végig a nőt, s egy pillantásnyira találkozik a tekintetünk. Mintha azt kérdezné, Atya Úr Isten, mit kell ilyenkor csinálni? Semmit, drága uram. Semmit. Válaszolom hang nélkül. Csak örülni. Hogy létezik ilyen.

AJÁNLATOK:
Előjáték: http://www.youtube.com/watch?v=fktwPGCR7Yw&feature=related
Duett: http://www.youtube.com/watch?v=UBItjUOweTc&feature=related
Izolda szerelmi halála, zongoraátirat:
http://www.youtube.com/watch?v=_UQrOIa7coc&feature=related
Jassye Norman, Liebestod:
http://www.youtube.com/watch?v=c5_r33sCLYY&NR=1 (kár, hogy a legvége le lett csípve!)
Ervin Nyíregyházi zongorán:
http://www.youtube.com/watch?v=RliNAQsSxHU&feature=related