Nyomozásos életregény (Részlet)

I. Dévától Sidi bel Abessig

„Nem tudom, miért jutott ez most megint eszembe…” Hiszen mindaz, amit el szeretnék mesélni, nagyon rég történt. Talán nem is emlékszem pontosan mindenre – megértem a kort, amelyet matuzsáleminek szoktak nevezni.

Fréd életének és halálának történetét szeretném elmesélni. Soha el nem hangzott halotti beszédét papírra vetni. Munkám sietős, hisz ki tudja, valahol tán már az én végső búcsúztatásomra is készülődnek?

Miért pont ezt? Mért pont most? Be kell vallanom, nem túl gazdag a fantáziám. Nem tudok sem új Monte Cristót, sem Harry Pottert kitalálni, a szárnyaló képzelet sajnos nem az én kenyerem. Fantáziám, a kegyetlen huszadik századnak köszönhetően, megcsökött. Emlékezetemben csak valós élmények – az enyémek és a másokéi – maradtak meg. Szemem előtt egész generációm tragédiája kavarog, ez az egyetlen dolog, amiről érdemben szólni tudnék. Meg aztán úgy tűnik, hogy az igazi életben, a millió kisember hétköznapi történeteiben több is a lelemény, mint a legmesteribben kiagyalt fikcióban. Szóval meg szeretném írni Fréd életét.

Persze, ezt az életet is össze lehetne pár szóban foglalni, mint ahogy az emberek nagy többségének a sorsa mások számára csak semmitmondó adatokból áll. De ehhez elég lenne egy rövid sírbeszéd, vagy egy becsületesebben megfogalmazott sírfelirat…

Igaz is, kezdetnek nem rossz, megpróbálom: Pollák Alfréd 1919. december 8-án született Medgyesen, egy erdélyi szász városkában. Érettségije után, 1939-ben Palesztinába emigrált, és harcolni akart. Később illegális úton Franciaországba került, ahol az idegenlégió katonája lett. De mivel időközben Franciaország aláírta a fegyverszüneti megállapodást, frontszolgálat helyett Algériába került, a légió főhadiszállására. 1942 novemberéig, az amerikai és angol hadseregek észak-afrikai partraszállásáig légiósként harcolt. 1943 tavaszán visszakerült Palesztinába, ahol az úgynevezett Zsidó Brigád tagja lett, és a Nyolcadik Angol Hadsereg katonájaként az olasz fronton harcolt a békekötésig. 1946-ban rövid, egyhetes látogatásra hazatért fiatalsága városába, Dévára. Az újonnan alakult Izrael állam katonájaként 1948. július 10-én a galileai fronton hősi halált halt.

Ennyi az egész. Ennyi lenne egy élet? Semmi több?

De hadd mondjam másképp… egy barát ennél többet érdemel. Útjaink 1939-ig, emigrálásáig, szorosan összefonódtak, hogy aztán véglegesen szétváljanak. Mindketten a sajátunkat kellett végigjárnunk. Elválásunk előtt elhatároztuk, hogy madárijesztőkké válunk. Igen, önszántunkból madárijesztők lettünk, hogy a magunk módján figyelmeztethessük barátainkat és felebarátainkat a Rosszra. Meg akartuk óvni az Életet, el akartuk kergetni a Pusztulást az aranyló búzaföldekről. A békében megsülő mindennapi kenyér őrei akartunk lenni. Ennyi volt közös a kettőnk sorsában. Igaz, hogy a világ más-más tájékain, egymástól távoli országokban éltünk, és különböző pályát futottunk be, de mindkettőnk sorsát ez a furcsa, még együtt megfogalmazott szolgálat határozta meg. Madárijesztőségünkhöz mindvégig hűen ragaszkodtunk. Ahogy ősszel, jó szolgálat után a madárijesztőket elégetik a mezőkön, úgy égettek el minket is. Elpusztítottak, és elfelejtettek. Ma már tudni sem akarnak rólunk.

Tizenkilenc évesen váltunk el egymástól. Fréd másnap reggel indult Constanţára, a fekete-tengeri kikötőbe, behajózni Palesztina felé. Fél lábbal én is már úton voltam, másnap nekem is indulnom kellett életem új helyszíne felé. Pedig arról álmodoztunk, hogy sohasem válunk el egymástól, hogy vállvetve harcolunk közös eszményeinkért, míg be nem kerülünk az emberiség halhatatlan történelmébe. Nem így lett! Korai halálunk meghiúsította közös terveinket.

Hogyhogy halálunk? Értelmetlen dolgot állítanék?

Csak részben, hisz élni ugyan még élek, különben nem mesélhetnék, de a történelem szempontjából már rég elhunytam. Tulajdonképpen Fréd előtt kellett volna meghalnom. Négy évvel Fréd eleste előtt nyolcadmagammal a kivégzőosztag elé térdeltettek egy sötét börtöncellában. A golyó a fülem mellett sivított el, egyedül én maradtam életben, hogy ezt a majdnem évszázados történetet feljegyezhessem.

A holtak magukkal viszik az emlékeiket. Vajon mikor jut odáig a tudomány, hogy ne csak szervek, de emlékek átültetését is el tudja végezni? Az emberiség egyik nagy tragédiája, hogy letűnt évezredek gondolatai csak írásos vagy képi feljegyzésben jutnak el hozzánk. A töméntelen gondolat, a rengeteg féltve őrzött ötlet és találmány, amelyet nem mertek vagy nem tudtak rögzíteni a lángelmék, művészek, írók, gondolkodók és idealisták – megannyi elveszett kincs, a világűrben örökre és visszahozhatatlanul tovarezgő agyhullám. Míg haldoklók szíve, veséje, tüdeje életet ment, addig száguldó gondolataikból biológiai sivatag marad. A milliós könyvtárakból hiányoznak az évezredek le nem rögzített emlékei, gondolatai. Vajon ezért ismétli meg önmagát állandóan a történelem?

Fréd harcolt a felejtés ellen. Ha nem is jegyzett fel mindent, néhány kézírásos füzetben ránk hagyta gondolatainak egy részét, történetének töredékét. Jobb madárijesztő volt, mint én. Mindig is jobb, kitartóbb és kíváncsibb volt nálam. Talán ezért kellett huszonnyolc éves korában itt hagynia a világot. Naplóját új életének kezdetétől majdnem elestéig vezette. Olykor részletesen ír, olykor csak egészen rövid bejegyzéseket találni. Például 1940. november 8-án, amikor Colomb Béchartól négy kilométerre, a marokkói határ mentén levő munkatáborban dolgozik, csak ennyit ír: „Nagyon fáradt vagyok.”

A naplóírásról 1941. február 8-án így vall:
„Már unom a naplóírást is, pedig igazán ritkán írok. Ha mégis írok, úgy inkább megszokásból teszem, nem minthogyha érdekes írnivalóm volna. Az itteni életem túl ellenszenves ahhoz, hogy rendszeresen foglalkozzam vele. Az emlékezetemből bármikor elővehetem, ha szükségem lesz rá. Egy embernek, aki írni akar, olyan az élete, mint a kereskedő építőanyaga a raktárban. Ott fekszik a hatalmas élményanyag az emlékezetében, és néha kivesz belőlük apró darabokat, esetleg nagyobb tételeket, hogy az olvasók valami újat építhessenek belőlük.

Én lusta raktárnok vagyok. Nem jegyzem fel az új élményt, amint bejön; néha pedig, figyelmetlenségből értékes ritkaságokat veszni hagyok. És csak amikor már sok minden felgyűlt, és túl nagy a rendetlenség, kezdek rendet csinálni, leltározni, mindent sorba tenni, hogy később esetleg felhasználhassam. Elvesztek részleteket, de ez a dolgok lényegét nem befolyásolja. Az apróságok nem fedik el az általános benyomást.

Holnap rövid novellába kezdek. De előre tudom, hogy nem lesz nagy dolog belőle. Csak amolyan ujjgyakorlat.”

Frédnek nem adatott meg a felgyűlt anyagban rendet rakni. Ami itt következik, az nem csak Fréd feljegyzéseinek másolata. Bár 1941 végéig aránylag rendszeresen vezeti a naplót, az év októberétől, amikor a németbarát Vichy-i kormány Algériában is bevezeti a rasszista törvényeket, személyes biztonsága érdekében már alig ír valamit. A döntő, 1942-es esztendőben egyetlen-egyszer nyúl tollhoz, már egy kényszermunkaszázad tagjaként. A következő év tavaszán az amerikai hatóságok nyomására a volt zsidó légiósokat visszaszállítják Palesztinába. A negyedik Füzetet csak 1944 áprilisáig vezeti, a Kurdan, Atlit, Mifrátz palesztinai helységekben tapasztaltakról inkább levelekben tudósít. De egy szóval sem említi, hogy a Zsidó Brigád egyik osztagában képezték ki, és hogy az európai fronton részt fog venni a háborúban. 1944 decemberében csak annyit említ, hogy Észak-Olaszországban, Fiuggi, Mezzano és Tarvisio környékén tartózkodik, de a harcokról alig tesz említést. Furcsamód a háború csak egyetlen-egyszer jelenik meg följegyzéseiben. 1945. március 7-én írja Mezzanóból:

„Il est relativement silencieux ce soir. Il n’y a que des rares éruptions de Spandau dans les premières lignes et de temps en temps un coup de canon qui fait secouer les murs de notre maison.”

Utolsó feljegyzésében, 1945. június 5-én, Tarvisióban visszapillant a múltjára, és terveket sző. Fontos történelmi eseményeket sokszor egyetlen szóval sem említ. Semmit sem jegyzett fel például Izrael állam kikiáltásáról, mint ahogyan azt sem, hogy az újonnan alakult zsidó hadseregben szolgál, és részt vesz a Függetlenségi Háborúban…

Az Olvasó elnézését kérem, hogy néhol kiegészítettem Fréd feljegyzéseit. De hát én ismertem őt a legjobban, s így talán én emlékszem a legpontosabban az eseményekről alkotott, fel nem jegyzett véleményére… A füzeteiből hiányzó oldalakat szeretném kipótolni… A kiolvashatatlan szavakat és mondatokat…

Tehát valójában Pollák Alfréd ennek a kötetnek a szerzője, aki megírta gyermekkorát, temesvári ifjúságát, az Idegenlégióban és a munkaszázadban eltöltött életének történetét. Mindezen túl naplójának olvasása arra késztetett, hogy életútját, a korszak történelmének fényében kiegészítsem. Igazság szerint mindkettőnk nevét fel kellene tüntetni a fedőlapon…

De hát akkor mi is ez a kötet valójában? Semmiképpen sem regény, még csak nem is egy napló átdolgozott és kommentált változata. Könyvem megírását nem irodalmi szándék vezérelte. Amint eddigi írásaim sem szépirodalmi szándékból születtek, hanem a múlt tragikus tapasztalatainak továbbadására sarkalló szükségletből. Abban a reményben, hogy néhányan elolvassák őket, és levonják az életmentő következtetéseket. Most is ez a belső kényszer nyomta kezembe a tollat: hogy feljegyezzek egy igaz történetet. Ahogyan 2003-ban Bernard-Henri Lévy megírta Daniel Pearl, a szélsőséges pakisztáni iszlamisták által elrabolt és meggyilkolt amerikai zsidó újságíró tragédiáját. Lévy könyvében pontosan tudósít Pearl életéről, elrablásáról és meggyilkolásáról, majd legjobb tudása szerint kibővíti a tragikus történetre vonatkozó kutatási eredményeivel. Új műfaj született, a romanquête, a nyomozásos életregény.

Talán ez a jelen könyv műfaja is: a legjobb barát feljegyzései, türelmes szeretettel dúsítva.

1. Békés lázadások

Elválásunk pillanata sokszor eszembe jutott azóta. Igen, ez az 1939 júliusában történt búcsúzás azóta sem hagy békén. Pedig akkor már tudtuk, hogy útjaink szükségszerűen szétválnak. Fréd néhány hónapja egy háksárában, amolyan „kiképző-táborban” dolgozott, ahol a földművelés művészetébe kapott felületes bevezetést, hogy lehessen majd valamire használni Palesztinában, jövendőbeli hazájában. Hogy legalább meg tudja különböztetni a kapát a gereblyétől. Én, több mint egy fél éve szövőmunkás voltam Lugoson, oda kellett rövidesen visszatérnem.

Déva, a Maros-menti kisváros, gyermekkorunk színhelye, korábbi életünk központja, terveink szülőhelye és bölcsője akkorra már megszűnt számunkra a világ középpontjának lenni. Pár nappal Fréd indulása előtt találkoztunk. Ő a háksárából érkezett, és csomagolnia kellett, én üzemi szabadságomat töltöttem otthon. Örültünk egymásnak, és nem vettük túl komolyan a búcsúzkodást, mert úgy éreztük, hogy minket még a küszöbön álló világháború sem képes elválasztani, hogy valamikor úgyis újra találkozni fogunk. Ki tudja, hol? Talán megint Déván, vagy Párizsban a Rue Rivolin, hogy folytathassuk, ahol abbahagytuk.

A Strada Regina Marián, Déva főutcáján találkoztunk a Fehér Kereszthez címzett vendéglő utcai teraszán. Körülöttünk emberek sétáltak, autók és egylovas kocsik száguldoztak. A város élte mindennapos életét. A jó Feuerstein felvette a rendelést, és hamarosan egy üveg Fehér megyei borral és két pohárral kacsázott vissza asztalunkhoz. A környező asztalok társaságai bizalmatlanul méregették a két, délután borozni kívánó suhancot.

Ott ültünk a város szívében. Előttünk a városi park felé futó főutca, mögötte a kúp alakú hegy, a vár romjaival. Tőlünk ötven lépésnyire a színház szecessziós épülete, vele szemben az egykori iskolánkkal, a Decebal líceummal összeépített házunk. Frédnek ettől a, kézenfekvősége miatt eleddig közömbös tájtól is búcsúznia kellett. Ki tudja, talán még a romnál sem járt…

Hallgatagon bámultuk poharainkat.

– Mit fogok én ott csinálni? – szegezte nekem a kérdést Fréd hirtelen.

– Bizonyára egy kibucba fogsz kerülni. Lehet, hogy beosztanak a zöldségeskertbe, vagy szüretelni – okoskodtam. Kérdése nagyon meglepett, főleg mert többször is megismételte. Pedig azt hittem, a háksárá legalább lelkileg felkészítette az új életre. Szövödei munkásként én lépéselőnyben voltam. Pár hét gyakorlat után ugyanis kaptam három gépet, és napi nyolc órán keresztül termeltem, gyártottam a vásznat. Aprócska, petróleumlámpával megvilágított padlásszobában laktam, és épphogy éhen nem haltam a számtalan méter vászonért kapott fizetésemből. Tudtam, hogy másnap reggel megint megáll házunk előtt a csángó fiákeres, kivisz az állomásra, és holnapután reggel hatkor, a sziréna hangjára újra beállok három szövőszékemhez.

Estefelé megérkeztek a cigányok, és muzsikálni kezdtek. Fréd pedig egyre csak azon bosszankodott, hogy mit fog kezdeni Palesztinában.

Furcsa volt ez a találkozás, ez a búcsú. Mindketten örültünk, hogy életünk fordulópontjához értünk. Szabadulni akartunk, ha nem is annyira Dévától, mint inkább addigi helyzetünktől. Egy évvel azelőtt még diákok voltunk Temesváron. Ő az elméleti, én a kereskedelmi líceumban nyomtuk a nyolcadik osztály padját, és türelmetlenül vártuk az egyre késlekedő jövőt.

1938 tavasza volt ifjúságunk utolsó békés, derűs időszaka. Befejeztük az iskolát, és boldogak voltunk, hogy végre megszabadulunk a tizenkét évig ránk kényszerített szigorú fegyelemtől meg a tanulástól, az unalmas tanóráktól, a tanárok szeszélyeitől. Végre kiegyenesedhetünk, kiléphetünk a testünket-lelkünket összepréselő padokból. Eufórikus boldogságban úsztunk ezekben az első „szabad” napokban. Már nem volt kötelező tanárainknak előre köszönni, és repestünk az örömtől, hogy leszakíthatjuk iskolai egyenruhánkról a karszámunkat, fütyülhetünk a korábbi tilalmakra, és minden filmet megnézhetünk a moziban. Jövőnket tervezgetve, álmaink hajóján ringatóztunk, nem voltunk hajlandók tudomásul venni a környező világ fenyegető valóságát. Fogalmunk sem volt a közelgő katasztrófáról. Az első világháborút követő békés években nemzett nemzedék még nem is sejtette, hogy éretlen ifjúként a legvéresebb háború felé sodródik.

Nem sokat törődtünk az ország akkori politikai helyzetével. Igaz, néhányan már tartoztunk valahová, mert cionisták voltunk, és jobbára bal felé kacsintgattunk. Vagyis szocik voltunk, ahogy ma mondanák. És persze hittünk Palesztinában, a Nagy Eszmében, hogy kétezer év vándorlás után új hazát kell alapítanunk. Ebben is vertem Frédet, hisz legkisebb nővéremet, Icát (új, héber nevén, Hávát) nemrég kísértem el jövendő férjéhez. Együtt emigráltak, hogy kihasználhassák a palesztinai angol hatóságok által kiállított bevándorlási engedélyt. Ő már a második, Palesztinában elő testvérem volt.

Utolsó líceumi éveimre úgy emlékszem vissza, mint a nyugalom korára. 1937 szeptemberében apámmal Budapestre utaztunk, Bébi nővéremhez. Ott is még béke volt. Akkor láttam először ezt a fővárost, majdnem felnőtt fejjel. Emlékszem a tágas körutakra, nővérem lakására a Dessewffy utcán, a királyi kastélyra, ahova ő vitt el, valamint Savoyai herceg lovas szobrára, mert nagyon tetszett. Hazautazásunkkor nem tudtam, hogy utoljára ölelem meg nővéremet. Soha többé nem láttuk egymást.

Visszajöttünk, én Aradon vonatot váltottam Temesvárra. Éppen iskolakezdet volt. Fréd már várt. Nem is annyira úti élményeimre volt kíváncsi, mint a vámon átcsempészett jó török dohányra és príma cigarettákra. Akkor még nem voltunk madárijesztők. Még csak közönséges, naiv fiatalok voltunk.

1937 őszén a romániai választások alkalmával egyetlen pártnak sem sikerült megszerezni a szavazatok, kormányalakításhoz szükséges, negyven százalékát. Ebben a helyzetben II. Károly király egy, mintegy tíz százalékos szavazati arányt elért pártot bízott meg a kormányalakítással. A faji törvényeket elsőnek bevezető Román Nemzeti Keresztény Párt negyvennégy napot kormányzott, 1938. február 10-ig. Mi ezt kissé vígjátékba illő helyzetnek tartottuk. Viccelődtünk is szaporán, mondván, hogy európai rekordot állítanak fel a legrövidebb kormányzási időszakot illetően. Azt sem vettük komolyan, amikor a király maga vette át a kormányzást, diktatúrát vezetve be. Még ezt is tűrhetőnek tartottuk. Mintha egy Lehár- vagy Kálmán Imre-operettbe csöppentünk volna.

Az 1937–38-as iskolai év az utolsó volt a temesvári kerlicben, azaz kereskedelmi líceumban. Harmadik évemet töltöttem az internátusban is, ahova szüleim abbéli reményben adtak, hátha végre a fegyelem legyőzi lustaságomat, és elkezdek rendesen tanulni. Anyám legfőképpen abban bízott, hogy – zsidó internátus lévén – minden reggel muszáj lesz imádkoznom, és hogy biztosítva lesz számomra a kóser koszt. Az egyetlen, amiben reményei talán maradéktalanul teljesültek, az a kosztolás volt. Gergely Bandi dévai barátunk már ötödiktől itt járt iskolába. Ő győzte meg szüleimet a bentlakás „szigorúságáról”. Szombaton vagy más ünnepnapokon olykor felsorakoztatták az egész osztályt, néha a teljes iskolát, és elindítottak a nagy zsinagógába. Ilyenkor végig kellett hallgatnunk az istentiszteletet, Drexler rabbi ünnepi prédikációjával egyetemben. Mindemellett a vallásosságra nem kényszerítettek. Remekül éreztem magam ott.

Egyik tanársegédünkkel, az öreg kémiatanárunk fiával, Boros Janival gyorsan megbarátkoztam. Ő helyettesítette néha a beteg vagy hiányzó tanárokat. Néhány magánjellegű beszélgetés után meghívott, vegyek részt a baráti körében rendezett felolvasásokon és az azokat követő beszélgetéseken. Itt ismertem meg a Párizsból nemrég hazatért Faludi Tibit, egy alacsony, nagyon szellemes embert. Tehetséges grafikus és festő volt, az olvasókörnek a szellemi vezetője. Rendszerint az ő lakásán találkoztunk, ritkábban a központban működő Zsidó Klubban. Nemcsak tiszteltem, de csodáltam is Tibit. Egyrészt, mert a szerény anyagi körülményei dacára eljutott Franciaországba, ahol kijárt egy művészeti akadémiát. Főleg azonban azért, mert egy plakátjával megnyert egy nagy francia ipari vállalat által kiírt reklámversenyt. Minden adódó alkalommal mutogatta is büszkén a díjnyertes plakátot. Őszintén szólva, nem emlékszem már sem a témára, sem a reklámozott cégre. De a főként azúrban és fehérben játszó plakát még mindig ott lebeg a szemem előtt. Tibi sikere mindkettőnk számára példakép lett. Lehetséges tehát Párizsba eljutni. Európa ezen alig ismert zugából is lehet sikereket elérni, ha az ember tud akarni és dolgozni. Persze, ehhez egy kis tehetség is szükséges.

Már az első Temesváron töltött évben megpróbáltam mindazt bepótolni, amiről a dévai kultúrsivatagban lemaradtam. Amennyire anyagi lehetőségeim engedték, igyekeztem minden előadásra eljutni. Egy kis borravalóval sikerült olykor egyik-másik jegyszedőt „meggyőzni”, hogy engedélyezze befurakodásomat a kakasülők birodalmába. Szomjasan szívtam magamba mindent, amihez a nagyváros színházi és zenei életéből hozzáfértem. Temesváron adatott meg az Eroicát megismernem, áhítatosan követve a partitúrán elmúlt előadások karmestereinek kézjegyét. Itt tudtam meg, ki volt Rodin és Käthe Kolwitz. Azt is itt láttam először, hogyan kél életre a könyv holt betűjéből a színdarab.

Bandi barátom határtalanul szerelmes volt dévai barátnőjébe, B. Editbe, aki akkoriban az aradi leánylíceum tanítványa volt.

Elengedhetetlenül találkozniuk kellett minden hétvégén. E pár órás aradi kiruccanásokra engem is magával vitt. Hogy ne unatkozzak, beszervezték nekem Edit egy osztálytársát. Így aztán kettesben utazgattunk hétvégeken a szomszéd városba.

1936 nyarán sikerült meggyőzni Fréd szüleit a temesvári líceum és főleg internátus előnyeiről – a magániskolával szemben. Így az év őszén ő is lekerült Temesvárra. Két évet töltöttünk együtt nap mint nap. Természetesen mindenkivel megismertettem, akivel valamilyen formában kapcsolatban voltam, így Faludi Tibivel és baráti körével, és a Zsidó Klubbal is. Mindenhol úgy tartottak számon, mint elválaszthatatlan jó barátokat, akik együtt akarják a világot írásaikkal és művészetükkel meghódítani. Befogadtak minket. Fréd nagyon aktívan belé is olvadt ebbe világba, melytől aztán oly gyorsan el kellett válni.

A közös iskolai évek utolsó időszakáról Fréd részletesen írt is. E feljegyzéseket főleg azért idézem, mert saját személyiségének ábrázolásán túl nagyon jól érzékelteti a második világháború előtti utolsó békeév hangulatát is. Már régen Afrikában volt, amikor temesvári emlékeinek feljegyzésébe kezdett. Majdnem pontosan három évvel az 1938-as iskolazáró ünnepség után a következőket írta az algériai Colomb-Béchar-ban, a Légió ottani kaszárnyájában 1941. május 24-én:

„Nem tudom, miért jutott ez pont most megint eszembe. Lehet, mert írtam a fiúknak Temesvárra. Vagy mert hat hónap után megint fehér nőket látok, és ez felkavarja a megülepedett és közömbössé vált álmokat.

Aznap délután egyedül voltam. Matyi (ez én vagyok, Gáll Mátyás!), azt hiszem, Taubnál  volt órán, Bandi pedig megborotválkozott, mint mindég, felvette kétsoros világosbarna ruháját, és elment Edithez.

– Ha nem volnék estére itt, hozd fel a vacsorámat, és hagyd az éjjeliszekrényemen – mondta és elment.

Bezártam mögötte az ajtót. Egyedül maradtam a kis internátusi szobában, eltelve üres unalommal. Az ablakhoz léptem. A fehérre lakkozott fűtőtestre könyökölve kibámultam. Felhős volt az ég, kár lett volna kimenni.

Rávetettem magam az ágyamra. Valami elfoglaltságot keresve rágyújtottam. Tanulni? Ez, azt hiszem, nem is jutott eszembe. Mi volna, ha írnék?

Volt egy megkezdett regényem, amelyen hébe-hóba dolgoztam. Faludi Tibi érdemesnek találta folytatni, szerinte voltak benne jó részek.

Leültem hát az asztalomhoz, kikészítettem a cigarettákat, és nekiálltam a munkának. Előbb el kellett olvasnom a már meglévő oldalakat, hogy visszataláljak a regény hangulatába. Odakint borús volt, a szobában szürke füstfelhő lebegett, és az internátus aznap kivételesen csendbe borult. Elmerültem az írásban. Szaporán cigarettázva teleírtam körülbelül tíz nagy miniszteri ívet. Ezeket még a vakációban apától, az üzletből vettem ki. Az írás jól ment. Amikor abbahagytam, meg voltam vele elégedve. Átolvastam, amit írtam, élveztem a munkámat. Megmutatom Matyinak, határoztam el. Kíváncsi voltam, fog-e neki tetszeni.

Most átöltözök és sétálok egyet a Józsefvárosban, döntöttem el. Szakadt uniformisomat barna csíkos öltönyömre cseréltem. A nyakkendőmet megkötve még a tükör előtt maradtam, és az arcomat tanulmányoztam. Mindig élveztem ezt. Tudtam, hogy nem vagyok szép, de szerettem az arcomat nézni. Ez önbizalmat adott. Ezenkívül mintegy kívülről akartam a belsőmbe nézni. Büszke voltam intelligenciámra, és fiziognómiámban kerestem azokat a külső jeleket, melyek megbizonyosítottak volna efelől. Tudni akartam, látszik-e rajtam az értelem, és kompenzálja-e különben átlagos arcomat. Elmélyülten szemléltem szemeimet, néztem sasorrú profilomat, tanulmányoztam a választékot a fejem közepén, és gondosan megvizsgáltam füleimet is, vajon nem állnak-e túlságosan szét. Az eredmény mindig megnyugtatott, és jó adag önelégültséggel indultam el sétáimra, találkáimra egy-egy ilyen szemle után.

Csengettek. Fél hat, tehát uzsonna. Felvettem a trenchkómat, és kalapomat fejembe nyomva, lesiettem az ebédlőbe. Gyorsan megettem a vajas zsemlét kávéval és egy pár szelet kenyeret joghurttal.

A Lloydon  bementem az Ariane cukorkaüzletbe. Vékonyan szitált az eső, és féltem, hogy nem találkozom senkivel a Józsefvárosi korzón. Telefonálni akartam Tibinek vagy Edének, biztosítani magam afelől, hogy valamelyikük kijön.

Odabent Stern úr fogadott.

– Hogy van, Pollák úr? Tanulunk szorgalmasan? – kérdezte mosolyogva.
– Micsoda kérdés? Hát csak természetes, hogy szorgalmasan tanulunk! – válaszoltam.

Vettem valami édességet, és bementem a telefonfülkébe. Tibi jelentkezett:

– Magolsz, öreg?
– Dehogy, csak a latint néztem át – válaszoltam.
– Na, akkor jó! És már eléggé átnézted? – kérdezte újból.
– Még volna egy kevés, miért? – kérdeztem vissza.
– Menj a fenébe, te sohasem tanulsz, és közben állandóan a magolással foglak meg. Bújj ki az odúdból, mert megfájdul a fejed. Szívj egy kis friss levegőt! – vágott vissza Tibi.
– Jó. A korzón találkozunk. Most indulok az Arianéból – közöltem.
– Esik az eső?
– Szitál. De gyere, mert unom magam.

A Cultura kirakata előtt megálltam. Néztem a könyveket, melyekről Minja  említette, hogy érkezni fognak. Voltak érdekes dolgok, de ilyesmire nem költhettem. Különben nem maradt volna pénzem a szórakozásaimra.

Tibi érkezése rezzentett fel. Lassan a centrum felé indultunk. A korzó aznap üres volt, csupán néhány fehér esőköpenybe burkolózó műegyetemi diák lézengett, markukban összecsavart irkát szorongatva. A többiek siető, elfoglalt emberek voltak.

– Milyen hülyeség volt sétálni hívni. Mi ütött beléd? Hisz nincs is senki kint!
– Na és? Nekem van kedvem sétálni. Mi újság? – kérdeztem.
– Semmi. Azaz, de. Van egy szép lány Temesváron…
– Micsoda… szép lány? Ki az?
– Az öreg Gerő lánya, Jutka. Ilyen egy nő – széles kézmozdulattal adva nyomatékot szavainak.

Ahogy a szemerkélő eső elállt, a korzó is lassan megélénkült. Diáklányok és diákok mentek el mellettünk, meglehetősen leforrázott hangulatban. Néhányan a Porunca Vremii-t  tartották kezükben.

Itt meg kell említenem a diákok szomorúságának okát. II. Károly király diktatúrájának idején vagyunk, a történészek által is jobboldalinak minősített kormányt a román egyház pátriárkája, Miron Costea vezeti. Az új kormány új alkotmányt szavaztat meg, majd a hangsúlyozottan vasgárdista parlamentet (melyben a Vasgárda erősen volt képviselve) feloszlatja. Ezek után nekifog a politikai pártok betiltásának. Az intézkedések elsősorban a legionárusok ellen irányulnak. A március végén született királyi rendelet betiltja a politikai pártokat. Április 16-án letartóztatják a Vasgárda vezérét, Corneliu Zelea Codreanu „kapitányt” több vezetőségbeli bajtársával együtt, és súlyos börtönbüntetésre ítélik őket.

Ekkor úgy nézett ki, hogy a különböző neveken működő, és Hitler hatalomra jutása után igen megszaporodott fasiszta pártok és egyesületek (Legiunea Arhanghelului Mihai, Garda de Fier, Totul pentru ţară – Mihály Arkangyal Légiója, Vasgárda, Mindent az országért) megszűnnek.

Természetesen mi úgy értelmeztük ezt, hogy a király és a kormány határozottan Hitler-ellenes politikát akar folytatni. Bizalommal néztünk a jövő elé.

Itt említem meg a letartóztatások következményeit is. Ezek Fréd emigrálása után történtek, és, még ha tudott is róluk, már biztosan nem foglalkoztatták, hiszen akkor már rég az Idegenlégió székhelyén tartózkodott. De számunkra és az otthon maradottak szempontjából, valamint a Vasgárda történetében igen fontos szerepet játszottak.

Fréd emigrálása után a belpolitikai helyzet mind kritikusabbá vált. Ennek a folyamatnak egyik súlyos eseménye a Vasgárda vezetőségének meggyilkolása volt. 1938. november 29. éjszakáján, egyik fegyházból a másikba való szállítás címén, kegyetlen módon kivégezték Zelea Codreanut és tizenhárom társát. A később napvilágra kerülő részleteket csak az akkori helyzet szörnyűségét illusztrálandó közlöm. Amikor 1940 szeptemberében a Vasgárdisták Antonescu tábornokkal az élen hatalomra kerültek, tisztázni akarták a gyilkosság körülményeit.

A kivégzést végrehajtó csendőralakulat parancsnoka, Dinulescu csendőr őrnagy, a következőképpen mondta el a történteket a törvényszéki tárgyalásokon. Az akkori miniszterelnök, Armand Călinescu hívatta a kabinetjébe, ahol jelen volt a csendőrség országos főparancsnoka, Bengliu generális is. A miniszterelnök tudatta vele, hogy Corneliu Zelea Codreanut, és vele együtt tizenhárom legfontosabb hívét politikai okoknál fogva meg kell semmisíteni. Hozzátette, hogy ez magának II. Károly királynak is az akarata. Ennek a parancsnak az értelmében 1938. november 29-én este 10 órakor kihozták a tizennégy foglyot Râmnicul Sărat város börtönéből, ahol büntetésüket töltötték. Egyenként felvitték őket egy tehergépkocsi alapzatára. Az elítélteket úgy ültették le és kötözték meg, hogy csak előre tudjanak nézni. A mindenféle mozgásra képtelen foglyoknak még a kezét is hátrakötötték. Ily módon csak felfelé tudtak nézni. Mindegyik fogoly mögött egy csendőr állt. Maga Dinulescu parancsnok a sofőr mellé ült, így indultak el Bukarest irányába. A Ploieşti–Bukarest útszakaszra érve, november 30-ának hajnalán, Dinulescu kézi lámpással jelt adott az előre közölt parancs végrehajtására. A csendőrlegények kivették zsebükből az e célra odakészített zsinórokat, és mindegyik megfojtotta az előtte ülő rabot. A teherkocsi közben továbbszáguldott a cél felé, a Bukarest környékén levő, már abban az időben hírhedt jilavai erődítmény irányába. A börtön udvarában már várta őket a három nappal korábban megásott gödör. Itt megállt a „szállítmány”, a hullákat kiterítették az udvaron, és a jelenlévő katonai főügyész, Zeciu ezredes parancsára még egy revolver- vagy puskalövést adtak le rájuk. Az ezek után megérkező katonai orvos megállapította az odaszállított vasgárdisták halálát, majd a gödörbe dobták a életteleneket. Dinulescu őrnagy ott helyben közölte csendőreivel, hogy tettük egybevág a Haditörvényszék határozatával, és tudatta velük, hogy hazafias cselekedetet hajtottak végre. Majd aláíratta a legénységgel az elhalálozási bizonyítványokat, melyeken az állt, hogy az agyonlövetés a foglyok szökési próbálkozásának következménye volt. Miután mindez elrendeztetett, minden csendőr 20 000 lejes jutalmat kapott, maga Dinulescu pedig 200 000 lejt.

Zelea Codreanuval, a Vasgárda vezetőjével együtt két terrorista csoport elítéltjeit végezték ki. Az egyik, az úgynevezett Nicador-csoport volt az, aki 1933. december 29-én a sinaiai állomáson meggyilkolta I. G. Duca újonnan megválasztott miniszterelnököt, miután  elhagyta a királyi palotát. Ennek a csoportnak három főgyilkosát az 1934 elején összeült törvényszék életfogytiglani börtönre ítélte. Ezzel szemben a Vasgárda vezetőségének összeesküvéssel vádolt nagy részét felmentették. Ez nem okozott meglepetést, hiszen a törvényszék elnöke közismerten vasgárdista-szimpatizáns volt. A tárgyalások után tagja is lett a pártnak. Iorga, a híres román történelemtudós és volt miniszterelnök Duca meggyilkolásával kapcsolatban kijelentette, hogy ez nyitotta meg a román politikai életben addig ismeretlen gyilkosságok és barbarizmus korszakát. Iorga tanár később saját bőrén tapasztalta kijelentésének helyességét. A vasgárdisták 1940 novemberében őt is megölték.

A kivégzettek második csoportjához az a tíz ember tartozott, akik 1936 júliusában Codreanu kapitány volt helyettesét, Mihai Stelescut ölte meg. A Vasgárdából kivált Stelescut árulónak nyilvánították, majd az 1934 után alakult, magát Decebrişti-nek nevező tízfős bosszúálló csoport felkutatta a kórházban fekvő „árulót”, és az ott dolgozó, szintén vasgárdista orvosok segítségével, szitává lőtték. Egyesek szerint 35, mások szerint 120 találat érte Stelescut. De ez nem volt elég. Hulláját fejszével feldarabolták, majd körbetáncolták, az elvégzett hőstett örömére. Őket is életfogytiglanra ítélték.

Ilyen előzmények után a helyzet még jobban kiéleződött, a gyilkosságok még szörnyűbbek lettek, és 1939-ben, majd 1940-ben az ország krízisbe került.

Erről azonban később, a megfelelő helyen szólok. Térjünk vissza a Colomb-Béchar-i, 1941. májusi feljegyzésre.

„Visszafelé, a katedrális előtt találkoztunk Spiclivel és Pléhpofával, osztálytársaimmal.
– Tibi, tudod-e, hogy itt van Gerő Jutka? Láttam a Lloydon, csuda egy nő… Te ismered, ugye? – kérdezte Spicli.
– Na és? – vont vállat Tibi.
– Bemutathatnál neki – kértem Spiclit.

Miután elváltunk, kérdezősködni kezdtem. Érdekelni kezdett a lány. Már többször hallottam róla, egy ízben Matyi mesélte, hogy nem tudom, melyik ünnepkor, a főrabbi, az Öreg homlokon csókolta a templomban.

Tibi láthatóan enyhe ellenszenvvel beszélt Jutkáról. Hogy Bécsben tanult mostanig egy intézetben; nyolcadikos, mint mi, de el kellett hagynia Bécset, amikor Hitler Németországhoz csatolta Ausztriát. Tibi már gyerekkora óta ismerte, akárcsak a többi velünk egyidős keristák és zsiglisták . Gazdag lány. Ahogy megnőtt, kezdte nagyon lenézően kezelni a régi pajtásokat. Beképzelt lett. Valahányszor hazajött vakációra, egyetlen gyerekkori pajtásával tartotta csak a kapcsolatot, a kerista Klein Györggyel. Beíratták a Román Állami Leányiskolába magántanulónak.

Azelőtt este az öreg Gerő mintegy mell&eac