[2016. március]
Volt egy pont Rozsé életében, amikor fogalma sem volt, mit csináljon. Éppen a második hetében járt szabadságának (összesen három hétre ítélték szabadságra munkaadói, ráadásul egy olyan időszakban, amikor Rozsénak esze ágában nem lett volna magától kérni – lucskos kora tél volt, amikor semmi másra nem vágyott igazán, mint melegben ülni egy bögre gőzölgő teával a kezében, és ha mindezért fizetést is kapott, hát annál jobb), amikor vasárnap reggel felkelve fogalma sem volt, mit csináljon aznap. A felkelés utáni első néhány óra még eltelt valahogy, a testének igényeire bízta magát: éhes volt, hát evett (levest, mert csak az volt otthon), elszívta a reggeli cigijét, egy bögre fekete teával öblítette le, majd a fürdőszobában is eltöltött némi időt, de miután felkészültnek érezte magát, rájött, hogy nincs semmi, amire felkészültnek kéne lennie.
Az előtte álló utolsó szabad hete sem kecsegtetett semmi tennivalóval vagy programmal, ismerőseit is végigpróbálta, de senki nem válaszolt megkereséseire (úgy gondolta, biztosan a szombat estét pihenik), végül is úgy döntött, elindul találomra a városban. Nemegyszer sétált már céltalanul és egyedül, ilyenkor legtöbbször rövidtávú úti célok kitűzésével biztatta magát az előrehaladásra, először a polgármesteri hivatal épületét érinteni (kifejezetten jól szokott kinézni a reggeli fényben), majd végigsétálni a főtéren (ilyenkor igyekezett megkívánni valami olcsó, frissen sült péksüteményt, egy lángossal a kezében sosem tűnt teljesen céltalannak az ember), onnan elsétálni a vasút fölött átívelő hídig (a legmagasabb pontjáról nagyszerű látványt nyújtott a folyó által felszabdalt város mindkét része, ráadásul a folyóra is remekül rá lehetett látni – Rozsé úgy gondolta, ha egyszer öngyilkos akarna lenni, innen búcsúzna el a világtól), átkelni a néhány évtizede kiépített lakótelepi betondzsungelbe (mindig lenyűgözte az emberi kreativitás, amely ebből, az amúgy barátságtalan és unalmas anyagból is képes volt csúszdát, padot, pingpongasztalt de akár sokemeletes tömbházak gyalogos hidakkal összekötött rengetegét is felépíteni), itt bemenni egy betontömb-árnyékban megbújt kisboltba (ahol mindig kapott valami olyan terméket, amit az olcsó és országos standard márkájú árucikkekkel feltöltött szupermarketekben nem – nem volt feltétlenül finom az itt kapott macedón banános csoki vagy török üdítő, de legalább új volt), majd a híd másik oldalán visszamenni a belvárosba, és a több kilométeres úttól kifáradva hazaérkezni megfelelő elfoglaltságnak tűnt ezen az üres vasárnapon is.
A séta első fele majdnem teljesen úgy zajlott le, ahogy szokott, és ahogy Rozsé aznap reggel elképzelte, a változófaktorok a valóság hibahatárán belül estek: sütött ugyan a nap, de felhőfátyol borította az eget, a polgármesteri hivatal épülete így nem nyújtott különösebben lenyűgöző látványt (Rozsé legjobban az apró részletek, díszek, virágcserepek, féldomborművek, funkció nélküli kis tornyok által az éles napfényben keltett árnyékokat kedvelte az épületen – ezek a szűrt fényben észrevétlenül simultak bele a falak síkjába), a kedvenc lángossütője bezárt (valami adóhivatali nyomtatvány lógott a kirakatban, odabent pedig csak egy félig kiürült kecsapos üveg maradt), ezért az egyik látványpékségből vett egy sajtos rétest (ami persze már régen ki volt hűlve), amikor pedig a hídhoz ért, és elindult volna a megszokott útvonalán, észrevette, hogy a híd alatt ócskapiac nyílt. Olvasott erről az újságban, és mivel még sosem járt korábban a leértékelt kacatokkal és piti üzletemberekkel telezsúfolt piacon, úgy gondolta, ma, kivételesen itt is megnézheti, hogy kapható-e valami külföldi édesség.
Ahogy a bejárattól végignézett a vásáron, Rozsé rögtön konstatálta, hogy édességet valószínűleg nem fog kapni (halványan emlékezett arra, hogy régen lehetett), de a sok különböző méretű, színű és funkciójú tárgy látványa arra késztette, hogy elinduljon és nézelődjön a standok között. Az egyik árusnál végiglapozta a régi lemezeket, de egyik sem fogta meg igazán (bár lemezjátszója sem volt, ettől függetlenül, sosem lehet tudni alapon megvett volna valami őt érdeklőt – már csak a szép borító miatt is –, de nyolcvanas évekbeli német popslágereken és olcsó feldolgozásokat játszó együttesek lemezein kívül semmi érdemlegesre nem bukkant), egy másiknál a felsorakoztatott könyveket (voltak itt egy mindenkinek-meglévő-szépirodalmi-sorozat sokat megélt darabjai, román nyelvű szakkönyvek, orosz nyelvű, éppen ezért Rozsé számára meghatározhatatlan funkciójú kötetek, német, elhasznált kifestősök meg egypár réginek tűnő nyomtatvány is), de ezek közül sem akadt olyan, amiért itt adott volna pénzt szívesen. Meg aztán méretes könyvtára volt otthon, amelynek még a felét sem nyálazta át, és lelkiismeret-furdalása lett volna, ha fölöslegesen növeli az olvasatlan köteteinek számát.
Az apró semmiségeket, fél-edénykészleteket, mechanikus fajátékokat és lehurbolt elektronikai cikkeket tömörítő standnál állt talán legtöbbet, itt kifejezetten egyetlen tárgy hívta fel magára Rozsé figyelmét, egy egyszerűnek látszó kézitükör, viszonylag szépen faragott fakerettel és vörös bársonyszerű anyagból készült markolattal. Nem is igazán a külseje miatt figyelt fel rá Rozsé, hanem egy véletlenül elkapott, szemvillanásnyi pillanat miatt, amiről hirtelen el sem tudta dönteni, hogy igazán jól látta-e. Egy légy tanyázott a tükrön (talán az egyetlen légy volt az egész vásáron, aki valamiért nem értesült arról, hogy télen nincs keresnivalója a szabad levegőn), Rozsé egy ideig nem tudta eldönteni, hogy él-e még, olyan nyugalomban és mozdulatlanul csücsült a tükrön. Aztán elszállt a tükörképe. Majd egytized másodperc múlva a légy is továbblendült.
Rozsé nem volt biztos abban, hogy mit látott, de a hideg egy pillanatra kirázta. Agyának racionális része teljesen ellenkezett, misztikumra és mesékre, pontosabban azok valóssá válására kapható része azonban felujjongott már a lehetőségén is annak, hogy amit látott, az tényleg megtörtént. Döbbenetéből felocsúdva kiemelte a tükröt a többi kacat közül, és emelés közben szeme sarkából látta, ahogy arca megjelenik a tükörben, még mielőtt belenézett volna. Megbabonázottan bámulta pár másodpercig a tükröt, de még mindig nem volt biztos benne, hogy tényleg megelőzte-e a kép a valóságot, mivel arcára ráfagyott a döbbenet. Egy perc után látta, hogy a tükör-Rozsé felkapja a tekintetét, ezért ő is felkapta, szemei találkoztak az áruséival, akinek láthatóan fogalma sem volt, miért bámulja egy felnőtt férfi hosszú pillanatokig ezt a giccses darabot. Gyorsan bemondott egy árat, pofátlanul magasat a tükör általa sejtett értékéhez képest, és meglepődve látta, hogy a fickó gondolkodás nélkül előkapja pénztárcáját, és láthatóan az utolsó bankjegyei nagy részét a kezébe nyomja, majd sietve elviharzik.
Rozsé hazafelé menet szinte se látott, se hallott, a tükröt táskájába tette, közben rettegett attól, hogy esetleg eltörik vagy elromlik (fogalma nem volt, hogyan működhet, lehet, hogy ha túl sokat rázza az ember, kifut, mint a kóla), de nem merte elővenni, amíg haza nem ért. Életében még soha nem akart ennyire hazaérni, le is intette a legelső taxit, bemondta a címet, és igyekezett hallani egyebet is izgalomtól dübörgő szívdobogásán kívül. A taxiban ülve pedig elkezdett gondolkodni azon, hogy mire is lehetne használni a tükröt. Egyvalamiben biztos volt: hogy most már tudni fogja, mint kell tennie, hiszen elég csak belenéznie a tükörbe, és az megmutatja neki, hogy mit fog csinálni (vagy mit akar csinálni? Hiszen azt is lehetségesnek tartotta, hogy a tükör csak a legvalószínűbb lehetőséget villantja fel, és eltérhet tőle – ezt mindenképpen ki akarta próbálni), s bár nem jósolt előre sokat, legalábbis eddigi meglátása szerint, az első lépés megmutatását pont elégnek tartotta Rozsé.
Azokon a kérdéseken, hogy hogyan működik a tükör, mit keresett a kórházvárosi ócskapiacon, és hogyhogy nem vette észre előtte senki a tükör képességeit, egyelőre nem gondolkodott. Biztos volt benne, hogy valahogy majd csak a nyomára bukkan az interneten vagy könyvtárban, elvégre egy ilyen tárgy nem maradhatott mindig észrevétlen a történelem során. Történelmet mondott magában, bár nem volt benne biztos, hogy milyen idős a tükör, de valamiért úgy gondolta (talán a túl sok sci-fi és kalandregény hatására), hogy biztosan megvan néhány száz, ha nem ezer éves. Talán a történelem nagy hadvezérei is használták ezt, csak belenéztek reggelente, és látták, hogy mivel kezdjék a napot, és ezért tudtak olyan határozottan végiggyalogolni az embereken, ők tudták, hogy mit kell tenniük, miközben mindenki más elhalványult mellettük saját tehetetlensége és kételyei között.
Sőt, folytatta Rozsé a gondolatmenetet, miközben a taxi lassan araszolt előre a forgalomban, talán a legnagyobb írók és festők is mind ezt használták, ők talán még inkább alkalmazhatták a tükör erejét, hiszen elég volt fél kézzel tartaniuk, néha belepillantaniuk, hogy éppen milyen betűt írt le, milyen ecsetvonást vitt fel a vászonra tükör-alteregójuk, és csak követték saját maguk lépéseit. Ezen a ponton valamiért eszébe jutott az, hogy ez nem lett volna fair másfajta médiumok alkotóival szemben, hiszen egy zeneszerző például nem hallhatta, hogy milyen hangot kell leütnie legközelebb, és Rozsé hirtelen megsajnálta Mozartot és társait, akik a zene megfoghatatlan, mankó nélküli médiumában kellett alkossanak. Aztán eszébe jutott, hogy hogyan is lehet kijátszani ezt: ha csak a kotta megírásához használják, netán a zongorán hangról hangra alkotják meg a tükörbeli önmaguk útmutatása alapján a művet, máris helyreáll a rend.
Cikázó gondolatmenetétől kissé megnyugodva szállt ki a taxiból, és rohant fel harmadik emeleti szoba-konyhás lakásába, ahol szinte feltépte az ajtót, lehajította kabátját, majd táskájából elővette a tükröt. Az látszólag nem tört el, nem lett semmi baja, és Rozsé rögtön látta, hogy az ereje sem ment el, hiszen ismét hamarabb jelent meg tükörkép-arca, mint a sajátja.
Egy ideig csak bámulta saját arcát, kielégülten, szinte boldogan pihegett a székében ülve. Érezte, hogy nem kell sietnie, innen a tükör-Rozsé mutatja majd az utat. Most már minden rendben lesz. Nincsenek többé unalmas szabadságok, amikor nem tudja eldönteni, hogy mihez kellene fognia. Az élete számtalan lehetőséggel gazdagodik majd, hiszen...
A mondatot nem fejezte be, mert tükör-Rozsé arckifejezése megváltozott, összeráncolta a szemöldökét, és gyanakodva nézett a való világ irányába. Rozsé összeráncolta szemöldökét, és gyanakodva nézett a tükörre.
(– Mi van?!) – olvasta le tükörképe szájáról.
– Mi van?!
(– A francba!)
– A francba!
Ezután elhallgatott. Maga sem tudta hirtelen megfogalmazni, hogy miért, talán amiatt, hogy a tükörkép nem mond semmit, tehát ő sem mondhat, de az is felmerült benne, hogy hosszabb mondatokat már nem tudna leolvasni, és belezavarodna, talán nem tudná utánozni. Abban már nem volt biztos, hogy ez lehetséges volt-e egyáltalán. „Hiszen rólam van szó. Nem tudhatok többet magamnál. Vagy igen? Vajon tudok csalódást okozni saját jövőmnek?” Valamiért úgy gondolta, hogy igen, hiszen ha a tükörben tízéves énje nézett volna rá, egészen biztosan csalódva látta volna Rozsét és szobáját.
(Rozsé nem mozdult). Rozsé nem mozdult. (Rozsé, a tükörrel a kezében felállt az asztaltól.) Rozsé, a tükörrel a kezében felállt az asztaltól. (Rozsé elindult a konyha irányába). Rozsé elindult a konyha irányába. (Rozsé arca hirtelen távolodni látszott). Rozsé megbotlott az érkezésekor felgyűrt szőnyegben, és elejtette a tükröt, ami először a képen, majd a valóságban is apró darabokra törött a konyha felé vezető folyosó betonpadlóján.
– A francba! – mondta fennhangon Rozsé –, szabad vagyok. Most mit csináljak?
