SELYEM ZSUZSA: FEHÉREK KÖZT. BUDAPEST, 2007,
VIGILIA KIADÓ.

A kötet hátoldolára került fülszövegben olvasható: „a személyiség ugyan vészesen kiszolgáltatott a társadalomnak, de több-kevesebb ellenálló képességgel valahogy mégis rendelkezik; a művészet pedig – még ha teljesen független a körülményektől, nem lehet, és nem is érdemes lennie – a körülmények túlhatalmától való megváltás lehetőségét hordozza”. E mondat előtt pedig az olvasható, hogy az irodalom presztízsvesztesége jó, mert közelebb vihet az irodalom a vizsgálatához, „arról a nullpontról kezdve a dolgot, amelyről minden műalkotás mindig is kezdődött”. Hogyan lehet eljutni a nullponthoz, vagy minél közelebb férkőzni hozzá? És hogyan lehet onnan a túlpontra átjutni?

A kötet első nagyesszéjeWagner Tristan-akkordjához hasonlatos leütés, a valóság hatalmától való megváltás lehetőségeinek kérdései bizonytalanságban hagynak, új kérdéseket szülnek, távolabbra mutatnak, ráhagyva akár a következő írásokra, hogy mélyedjenek el, foglalkozzanak a részletekkel, keressenek tovább. Természetesen nem csupán „bevezető” hangzat-leütés ez, már terjedelme miatt sem nevezhető annak, a témában való elmélyedése sem futó érintés, igencsak belemegy a témába, annál is inkább, mert olykor egészen közéleti az aktualitása. A Kertész-műből készült Hosszú péntek, Visky András darabja a kolozsvári színpadon az első mű, amit elemez, aztán a Szilágyi Domokos besúgó múltja kapcsán kirobbant megnyilvánulásokról ír (és magáról a Szilágyi-botrányról), Esterházy Péter Esti kutyája című novellájával bezárva a sort. A rákérdezés lényege talán az, hogy átadható-e meghamisítás nélkül egy történet?Minek a nevében írható meg igazságosan?Milyen szempontból? Egyáltalán: kiszűrhető-e az elbeszélésből, általánosságban az irodalomból, a művészetből az önös érdek, aminek jelentkezése mindent képes megrontani – és a dolgot bonyolítja, hogy önös érdeknek számít a morális felsőbbrendűség nevében és érdekében megtett cselekedet is. Ugyanez a relativizmus áll az Esterházy-novella esetében is, egy Tandori-aforizmával nyomatékosítva: „Nem jó, de mivel nincs jobb, a legjobb.”

A következő esszék mintha arra a „nullpontra” akarnának eljutni, irányként az idő-útját jelölve meg, tehát történetien kezelve a témát, két József Attila-mű, a Thomas Mann üdvözlésére írt vers és a Szabad ötletek jegyzéke kapcsán. Hogyan történhetett mindez?, kérdezi Kertésszel az első esszében, itt pedig a „helyszínen” tanulmányozza a kérdést, szétnéz, vizsgálja, mi is volt akkoriban, 1937-ben, például miért nem olvashatta fel József Attila a versét Thomas Mann üdvözlésére. Miért? Mi volt akkoriban, 1937-ben Magyarországon? Hogyan lehetett, hogy a nyilaskeresztes párt mandátumokat, nem is keveset szerezhetett a magyar országgyűlésben? Hogyan történt? Miként, mivel, milyen történettel kezdődik az erőszak? Miként hagyhattuk, hogy ez meg az megtörténjen, mi az oka, hogy hagytuk? Thomas Mannt idézi, aki szerint a kollektívumban kényelmesen elhelyezkedve, fölmentik magukat az emberek. Fölmentik az egyéni felelősség alól, mely fölmentéshez a mámor, a vezércikkek patetizmusa, a mítosz, a szentimentalizmus és a giccs segít hozzá – mindezek „olyan szellemi konstrukciók, amelyekben az igazság és a csalás közötti különbség nem érdekes”. Épp ezért következhet a sorban a Szabad ötletek jegyzéke, ideillik, ez a következő lépés-kérdés-probléma. Ahhoz, hogy az ember kilépjen az efféle „szocializációból”, a neveltetés és a kultúra zsarnokságából, keményen meg kell dolgoznia, olyan ideológiák ellen, amelyek megnyugtatnák ilyen vagy olyan értelemadással. Lezárná a dolgot, elfogadtatná. (A kutyák állatok, ezzel megnyugtatják magukat azok, akik embertelenül bánnak kutyájukkal. Egyszerű válasz, és bár igaznak tűnik /valóban állatok/, merő zsarnokság.) És talán azért is ideillik, mert amit még nem vettettek fel a Szabad ötletek kapcsán, az a két nap, péntek és vasárnap, amikor íródik, a legősibb keresztény botrányhoz kapcsolódik, Krisztus megfeszíttetésének és feltámadásának napja.

Az is „logikus” lépés a sorban (elfogadva a feltételezést, hogy az esszék „logikus” sorban állnak ebben a könyvben), hogy a Nádas Péter Párhuzamos történetek című nagyszabású regényét tárgyalva, első kérdése: ki beszél? Létezhet-e valaki, aki elmesélheti a történetet?Milyen reflexei vannak az individuumnak a történettel szemben, a hatalmaskodással szemben, önmagával szemben. De Nádasnál sem találunk választ, és természetesen csak találgatni lehet, ki mesél. Egyértelműbbé teszi e bizonytalan elbeszélő, vagy ellenkezőleg, gyengíti, amit elmesél? De Nádas könyve nemcsak ebben kapcsolódik az előző esszékhez, hanem abban is, hogy a könyvben hosszan „szerepel” a két legzsarnokibb történelmi korszak, a fasizmus és a kommunizmus.

A legzsarnokibb, de persze a zsarnokság más formában is él. A Krasznahorkai László könyvét illető tanulmány nem kifejezetten a zsarnokságról beszél, mint ahogy a távoli múltban játszódó Láng-regényben sem a zsarnokság a kifejezett téma, de a szövegek mégis érintenek valami fontosat. Mintha a lehetőséget tárnák fel, annak lehetőségét, hogy miként kellene beszélni a megtörténtről. Krasznahorkainál a Cantor-féle matematikai tételnek elbeszélői hozadéka is van: a létező mindig megtoldható egy másik létezővel, ami persze összefüggésben áll azzal a Cantorból egyenesen következő újabb tétellel, hogy minden igazság csak a megfelelő halmazban igaz, és egy másik halmazban már nem lesz az, anélkül, hogy érvényét veszítené. Így, ezért is lehet a múlt hárított – mert nem értjük, és egyszerűen nem tudunk vele mit kezdeni.

Végére marad a „logikai” sorban Kertész, közbeékelve a Schein Gábor Lázár című könyvéről írt tanulmányt, a legvégén pedig megint Nádas, illetve a Saját halál, ezúttal áttételesen, Tengelyi László könyvében. De ez a téma megint a történet elmondhatóságának változata, hiszen: lehet-e a halálról mesélni? Alapvető kérdés. És akkor visszalépve a Schein-könyvhöz, ugyanaz van ebben is, a halál: miért kell másodszor is meghalnia Lázárnak? A kérdés, hogy miként fog Lázár másodjára meghalni, mi az, ami ebben a halálban majd más lesz, egyértelműen utal vissza az elejére, akár a fülszövegre (ami a hátsó borítón van). Valószínűleg a megváltásban különbözik Lázár két halála. Lehet beszélni a különbségről? Lehet. A történet mindig a változásról szól, minden történet az átalakulásról beszél, a metamorfózisról, arról, hogy ami eddig így volt, most úgy lett. Vagy nem lett – de ennek van viszont a legsúlyosabb története. A legsötétebb is.

Ám nem sötét könyv a Selyem Zsuzsáé. Sőt! Szép fehér. Borítóján pedig Yoko Ono híres sakktáblája, csupa fehér bábukkal.