(2020. december)

---

Ezerötszázkilencvenhárom pestises nyarán
londoni lakhelyén elhunyt William Shakespeare
színész és műkedvelő költő. Túlsúlyos volt,
iszákos, naponta bejárt a színházba, léha
cimborák és könnyű nők közé. A ragály nem
kímélte. Kínjai számosak voltak, egyedül
Marie, házvezetőnője maradt mellette,
míg lelkét kilehelte. Szemben zúgtak a Silver
Street templomának harangjai az üdvözültekért
és kárhozottakért, kik egyazon gödörbe jutnak.

Fiókja kéziratokkal, vázlatokkal tele.
Már nem tudhatta meg, milyen géniusznak lenni vagy
nem lenni senkinek. Eleve ostoba kérdés.

Tíz évvel később Edward de Vere, Oxford grófja
egy másik szörnyű pestises nyáron színművet írt
egy öreg királyról, aki belebolondult
a szeretetlenségbe. Miután a fekete
halál kikérte rendes bérét, a darabot
színre vitték a Globe-ban, sőt, Jakab király előtt.
És bár a gróf hírneve töretlennek látszott,
és a mű is kiállta az idők próbáját,
másokkal együtt, a kényes utókor abban
megegyezett, hogy nem egy Commedia,
és nem is egy Faustus. Sorai közt ott lappang
a téboly, és a káosz megjelenítése
a dögvész pusztítását idézi. „Világképe
borús", írják később az ítészek. A harangok
hangja akkor is betöltötte a Silver Streetet.

Az ablakon át látszanak a kiürült utcák,
mintha az ember ezt a földi siralomvölgyet
végleg magára hagyta volna. Egy öregember
botorkál a világ romjai között, lányait
szólongatja vigasztalanul. Cordelia
mit tegyen? Hallgat s szeret. Szobájába húzódva
nézi a gróf, és keres valakit a színen,
aki még hiányzik a halhatatlansághoz.

Állhatatosan vár, tudja, hogy rettegni csak