[Látó, 2009. november]

„Mintha itt is rendszerváltás történt volna: a falu és az egész környék urai az egykor rettegett hegyivadászok helyett most már papok. Igaz, a pletyka szerint csupán új gúnyát öltöttek, és szakállt növesztettek a volt ezredesek és katonák.”1 Bodor Ádám Az érsek látogatása című regénye és Kamondi Zoltán Dolina című filmje Bogdanski Dolina kapcsolatrendszerét, hatalmi harcait, lakóinak életét mutatja be.
Dolinát folyamatos hatalomátvételek között látjuk. A legelső – a helység további sorsát meghatározó esemény – 1920-ban történt (a regény legpontosabb időmegjelölése ez), és a határfolyó, a Medvegyica medrének megváltozásához köthető: „egy kiadós esőzés után egy éjszaka nem zúgva, bőgve, hanem csöndben és alattomban áttörte a gátakat. Attól az éjszakától kezdve nem északról, hanem délről kerülte meg a várost. […] Bogdanski Dolina […] egyszerűen átkerült a túlsó partra. Egy másik országba.” (19.) Azóta állandó bűz és szemét veszi körül a várost, hulladékdombok nőnek mellette, amelyek körülfogják, és elzárják a friss levegő és az emberek útját. A külvilágtól időben és térben elszigetelt, sajátos rendszer alakult ki, amelyből nem lehet kitörni, csak elfogadni szabályait, megtanulni élni azokkal, és állandóan alkalmazkodni hozzájuk. Elfogadni a szeméthegyeket mint természetes határvonalat, a városra rakódó port és mocskot, a szagot, ami már olyan mértékű, hogy az ide érkezők zsebkendőt tartanak orruk elé, hogy el ne ájuljanak, a város lakói pedig napokra elalszanak, elkábulnak. Ilyen természetességgel kell elfogadni azt is, hogy egyik éjszakáról a másikra új ország, új hatalmi rendszer, merőben új viszonyok és szabályok uralkodnak.
A város vezetői azóta is cserélődnek: egy napon (természetesen, nem tudjuk, hogy pontosan mikor) az addig hatalmon levő hegyivadászok helyett „ismeretlen rend papjai költöztek a városba, elfoglalták a hivatalokat. Harangzúgás töltötte be a levegőt és kutyaugatás. Bogdanski Dolina arra ébredt, hogy a várost megszállták.”2 A városban a hatalom szimbóluma ezek után a papi csuha és az (ál)szakáll lesz. Az új hatalom nagyon gyorsan kitermelte a maga hierarchikus rendszerét (érsek, archimandrita, lelkész, szeminarista stb.), kiszolgálóinak körét, a tiraszpoli kutyásoktól, akik „az archimandrita mindenesei voltak, de bizonyos esetekben ellátták az őrséget is” (Az érsek, 14) a fésülőasszonyokig.
Említés sem történik arról, hogy a papok milyen vallást gyakorolnak, és mit váltottak fel, a regényből csak annyit tudunk meg, hogy óhitűek, és a jehovistákkal állnak szemben, de a filmben már ez a kategorizálás is eltűnik. Jelentőségét veszíti a hatalmi rendszer elvi háttere, katonai, politikai vagy vallási volta, és előtérbe kerül a hatalom gyakorlásának formája és a társadalomra való hatása. Bármilyen ideológia és vezetési forma betöltheti ezt a szerepet, mert függetlenül attól, hogy hegyivadászok vagy papok, archimandriták vagy ezredesek, katonai vagy papi hatalom uralkodik a városon, a terror és a kiszolgáltatottság ugyanolyan mértékű. Ennek az egyházi rendszernek már nincs semmiféle kapcsolata a transzcendentális világgal, a vallásos cselekedetekkel, elvekkel; elvesztette értelmét a cím, a szó és a jelvények. Isten csak Gábriel káromkodásaiban kerül szóba, a hitbeli kérdéseket is csak ő találja problematikusnak (hogy elvállalja a tábori lelkész szerepét, amikor ő nem is óhitű), a papok nagyon ritkán végeznek bármiféle, vallásosnak tűnő tevékenységet. A filmben két alkalommal hallunk prédikációra emlékeztető beszédet, valójában csak a külső jelekben felel meg annak: templomszerű belső tér, szószék, hívők tömege, fekete ruhákba öltözött papok, de csak a vezető utasításait és fenyegetéseit tolmácsolják.
Ellenben nagy hangsúlyt fektetnek a hatalmi jelvények ápolására. Ezek tesznek különbséget az emberek között: aki teheti, pappá lesz, aki nem, az kiszolgálja az egyházat, fésüléssel, ruhakölcsönzővel, őrködéssel, sepregetéssel, szexuális és egyéb szolgáltatásokkal. Más lehetőség nincs a túlélésre, aki ezen kategóriák valamelyikébe nem tud beilleszkedni, az nagyon hamar nemkívánatos személy lesz, az elkülönítőbe kerül (Vidra földrajztanár), megszökik vagy megölik (Victor Ventuza). A pappá válás semmi mást nem jelent, mint a papi jelvények felöltését. A szerepek ki vannak találva, mindenik egy-egy üres hely, amit bárki elfoglalhat. Gábriel érkezése után Petrus régi lelkészi csuháját kapja meg. Ellenkezésére, hogy ő nem pap, az a válasz: „Meg kell élned valamiből” (Az érsek, 62), és az egyetlen szakmai tanács: „Kezdjed el azonnal növelni a szakálladat, mert arra mindenképp szükséged lesz.” (Az érsek, 62) A Dolinában még kevésbé kötődik a személyhez a szerep vállalása, nem kell szakállat növelni, csak viselni a már elkészített, valaki által használt, majd letett kelléket. Az álszakáll felhelyezésének pillanatától a személy rendelkezik a szerep attribútumaival, jogaival és kötelezettségeivel. Ez elegendő ahhoz, hogy gyóntasson, hogy a leveleket felbontsa, az információkat szelektálja, hogy a betegek számára elkülönített telepre bemenjen, és gyóntassa őket.
„És vegye fel szépen a szakállát” – így szól a filmben Kosztin archimandrita Gábrielhez, majd ennek felhelyezésével Mugyil szertartásosan „felavatja” az új tábori lelkészt. Ugyanilyen szertartásosan történik a papi jelvények levétele is Mugyil és az archimandrita jelenlétében: „Adja le a szolgálati ruháit! Most! A szakállát is!” – mondja Mugyil. A regényben a szakáll megnövesztése együtt jár a szerephez való idomulással, saját testéből nő ki az, ami a későbbiekben elkövetett rosszat jelképezi. Ez az emberi értékek fokozottabb devalválódását jelzi. A film ezzel szemben a helyettesíthetőséget, az egyes szerepek felszínességét, üres voltát hangsúlyozza.
Míg a regényben egyes szám, első személyű az elbeszélő, aki ismeri, természetesként kezeli ezt a világot, a film a perspektívaváltással kiélezi a város rendszerének abszurd voltát. Az idegen megdöbbenése majd beletörődése határozza meg a filmet: a néző végigkövetheti, hogyan integrálódik a kívülről jött személy is a fennálló, korrupt rendszerbe. Az egyén jelleme, gondolkodásmódja, viselkedése idomul a környezetéhez. Megváltoznak az emberi kapcsolatok, az értékrend, mindent a túlélési technikák dominálnak (egyetlen kivétel ez alól Natalia, aki nem fél az elkülönítőbe kerülni férje mellé). De nem csak Gábriel, a most érkezett idegen az, aki ruhát és identitást cserél. A papok, úgy tűnik, nem állnak messze az előző hatalom embereitől. A jehovista remetéknek „az volt a rögeszméjük, hogy a dolinai pópák egykori ezredesek és káplárok, egytől egyig a régi hegyivadászok, éppen csak dús szakállt növesztettek, fejükre süveget tettek, és beöltöztek mindenféle papi gúnyába”. (Az érsek, 75) A Dolinában Kosztin archimandrita megemlíti, hogy egy időben Hamza alatt szolgált, Colentina Dunka ezredesnek szólítja, amikor először meglátja, és egyértelmű, hogy közös múltjuk van, amiben mindketten más-más szerepet töltöttek be, de azóta az aktuális hatalmi rendszerhez alkalmazkodva pap illetve fodrásznő lett belőlük.
Ennek a világnak meghatározó eleme a ruhakölcsönző. Colentina vállalkozása a dolinai világ leképezése: az emberek egyenruhába öltöznek, hogy valakikké váljanak (akár pap, fésülőasszony, tiraszpoli kutyás vagy énekkari énekes). Ezek az egyenruhák a hatalom által generált elvárásokra válaszolnak, a hatalomhoz fűződő viszonyt hivatottak kifejezni, a lojalitást egy, a hatalom által kitalált kategóriával szemben, még akkor is, ha az az utcán várakozó, az érseket tisztelettel váró ember kategóriája is. És ugyanúgy a hatalom célja az is, hogy az emberek jól meghatározott sémákhoz igazodjanak, azok jellegzetességeit magukra öltsék, ezáltal a különbségeket eltakarják, egységesen és egyenöltözetben teljesítsék a ruha által megszabott teendőket. Az embernek nem kell gondolkodnia, csak a megfelelő időben a megfelelő ruhát illetve identitást magára öltenie.
Az új és új ruha felöltése csak nagyon keveseknek saját döntése. Az esetek többségében egy külső kényszer vagy elvárás következménye, alkalmazkodás. Gábriel nagyon gyorsan alkalmazkodik az elvárásokhoz, nemcsak magára veszi a jelvényeket, hanem be is tölti az azzal járó szerepet: fenntartások nélkül gyóntat, leveleket bont fel, hozzájárul, hogy Gábriel atyának szólítsák, a funkciójának megfelelően viszonyuljanak hozzá, mint ahogy később gond nélkül elfogadja azt is, hogy a ruhakölcsönzőt irányítsa. Petrusnak sem jelent gondot elfogadni a tábori lelkészi, menekülő, ruhakölcsönző, majd újra tábori lelkészi és menekülő szerepeket. Nem okoz identitászavart, nem kérdőjelezi meg ez saját személyiségét. Természetesként fogadja el a körülményektől függő különböző szerepeket. Natalia az, aki a legkevésbé tud alkalmazkodni, bár nagyon gyorsan átlátja, hogy érdekei mit kívánnának, nem tud elég gyorsan feleségből fésülőasszonnyá és Colentina Dunka szeretőjévé válni, de az ő esetében sem beszélhetünk szembeszegülésről vagy lázadásról. Vidrához hasonlóan az ő új szerepét is valaki más már eldöntötte, és az ő hozzájárulása valamilyen formában ki lesz kényszerítve. A Senkowitz nővérek szerepváltoztatása – övék volt Dolina több mint fele, hangszerkészítéssel foglalkoztak, majd a hatalomváltásokat követően a család nagy része elemenekült, a két nővér pedig az elkülönítőbe került, hatalmas udvaruk köztulajdon lett – sem az ő döntésük, mindig egy fölöttes hatalom irányítja átalakulásukat gazdag lányból tüdőbeteggé, majd menyasszonnyá, végül agyondobált szökevényekké.
Az emberek a hatalom kiszolgáltatottjai, bárki bármikor az Izoldába kerülhet, mindenféle valós ok nélkül. „Izoldának itt Bogdanski Dolinán lányt, asszonyt nem hívnak, ez itt az elkülönítő neve. Így hívták az egész rétet a drótsövénnyel körülvett táborral, ahol szélfújta, napszívta barakkokban a legrégibb idők óta betegeket és más nemkívánatos személyeket tartottak.” A hatalom számára kellemetlen személyek a betegek, a politikailag veszélyes, gondolkodni, ellentmondani merők, de azok is, akik egy hatalommal rendelkező személy érdekeinek útjában állnak. Az Izoldába kerülés állandó veszélyt jelent, senki sem érezheti biztonságban magát, bárki, bármikor indoklás és bizonyítás, demokratikus eljárás nélkül „beteggé” válhat. Ez az állandó fenyegetés, rettegés arra kényszeríti a dolinai embert, hogy hallgasson, engedelmeskedjen, alázatos és szolgálatkész legyen, az uralkodó réteg túlkapásait szó nélkül elviselje. A hatalomnak ez a fajta eljárása erős utalás a kommunista rendszer hasonló mechanizmusaira. Ez a vezetés a félelemre épít, a legirányíthatóbbak a megfélemlített, pszichikailag megtört emberek. És miután valaki megtapasztalta ennek az elzárt világnak a kilátástalan rendszerét, ellenkezés nélkül alkalmazkodik, identitását az éppen aktuális elvárásokhoz igazítja, feladja emberi jogait, alárendeli magát a vezető rétegnek.
A vezetők nagyon gyorsan cserélődnek, Periprava vikárius egyik nap elalszik, és éveken keresztül nem ébred fel, Tizman archimandrita mellé kerül Kosztin, aki átveszi az irányítást. Az érsek látogatásában az ő „uralkodását” látjuk, de a regény végén újabb hatalomváltás: Periprava vikáriust ismeretlen gyilkosok feldarabolják, Kosztin archimandritát megölik, Tizmán archimandrita pedig elalszik. Újra egy erőszakos, az előző vezetőket megsemmisítő hatalomátvétel; a dolinai társadalomban nem létezik demokratikus választás, ahogy demokratikus vezetés sem. A hatalom legitimitásának egyetlen forrása a jelvények viselése – törvény, társadalmi szabályok, demokratikus hatalommegosztás formái nem léteznek. Az új vezető neve Hamza, Gábriel féltestvére, akiről mindenki úgy nyilatkozik, hogy „őrült”, „mindenre képes”. A regény elején még egy börtön mélyén ült, „durva zsákvászon inget viselt, szokása szerint most is gombtalanul hordta, mintha a kivégzőosztag elé készülne. A sosem használt gomblyukakat már teljesen eltömte a szutyok”. (Az érsek, 53) De a börtönben Hamzát sem Hamzának hívták, valószínű, hogy valaki más helyett ülte a büntetést, mert éppen az felelt meg a terveinek. Ahogy a tisztségek, úgy a büntetések sem személyhez kötöttek, bárki elfoglalhatja a kijelölt helyet, amennyiben magán viseli a szükséges jegyeket. Hamza „gyermekkorában szabadságharcosnak készült, állandóan köldökig kigombolt inget viselt, mintha saját kivégzésére indulna”. (Az érsek, 52) Egy szerepre való készülés ez esetben is a külső jegyek felöltésével kezdődik.
A hatalom – akárcsak a szerepek, amelyeket az emberek ideiglenesen betöltenek – átmeneti. Szerkezete átláthatatlan, nem lehet tudni, hogy ki kit irányít, ki az, akinél a hatalom valójában van, és ki az, aki a parancsot teljesíti (milyen szerepe van Mugyilnak, Hamzának az események alakulásában). A regény és a film végén sem tudja meg az olvasó/néző, hogy ki állt az események hátterében, ahogy csak sejteni lehet azt is, hogy kinek a közbenjárására történtek bizonyos események úgy, ahogy történtek (Vidra esete, a koporsó tartalmának kicserélése). Az emberek és a hatalmi rendszerek cserélődnek, soha nem lehet tudni, hogy ki és milyen jelvényekkel ellátott hatalmi rendszer következik ezután, de a változások során az alkalmazkodás reflexe mindenkiben kialakult. A várva várt érsek neve is mindig változik, Leordina helyett Butint várják úgy, hogy a várakozásban, az előkészületekben nincs semmi változás. Ugyanúgy készülnek az ajándékok, ugyanúgy kikölcsönzik az utcai ruhát, és ugyanúgy várják a megváltást az érkezőtől. A meggyilkolt érsek helyén azonnal ott terem az új érsek, a Dolina utolsó perceiben Butin neve és képe helyett új a név (Zilava) és új a kép, de minden más a régi.
Aki nem része a hatalom rendszerének, az vagy pusztán elszenvedi annak intézkedéseit, vagy kiszolgálván a hatalmat, maga is a hatalom részesévé válik. Colentina Dunka a legkiválóbb képviselője a hatalmat kiszolgáló, és ezáltal hatalombirtokossá váló személynek. Kosztin archimandrita, amikor hosszú idő után újra találkoznak, ezt mondja: „Látom, újabban fodrászkodik. Helyes. Helyes. Mennyi minden megváltozott, csak maga nem, Tina.” Mert ő az, aki alkalmazkodni tud, bármi is legyen a hatalom formája, bármilyen jelvény jelölje a hatalom embereit, ő képes szolgáltatásait az aktuális igényekhez alakítani. A hatalom előtti hódolatot éppen a hatalmi jelvényekhez kapcsolódó szolgáltatások jelzik. „Ez a vacak [a szakáll] a jövőnk, fiam, fésülgessed, diszítsed, illatosítsd” – tanítja a filmben Mauzit. És a hatalmi jelvények közelébe kerülés, a vezetőréteg kedvének megnyerése hatalmat ad. Gábrielt bátyja arra figyelmezteti, hogy a dolinai fésülőasszonyok „öreg, tapasztalt nők, vérmesek és telhetetlenek. Álljon nekik ellent a végsőkig, ha netán kikezdenének vele”. (Az érsek, 54) Colentina eszközök sokasága közül válogat, és végül eléri céljait, legyen az egy újabb szerető megszerzése vagy a távoli rokon érdekeinek védelme. „Rendszerek jönnek, mennek, ő a stabil pont, túlélőként mindenkinél (a hatalom kinevezett-lecserélt alakjainál is) jóval több tapasztalattal rendelkezik, ez a tapasztalat az alaptőkéje. Nagyon bölcsen a filmben az ő hangja a narrátoré is: ha Dolina történetét valaki egyáltalán össze tudja rakni, az Colentina Dunka. Uralja a terepet, konspirál, zsarol, terjeszkedik, és megszervezi az élvezeteit.”3 Alapvető eleme a dolinai rendszernek.
A fésülőasszonyok is mindig egyenruhát viselnek, lenge, rózsaszín vagy világoskék áttetsző ruhácska, egyforma paróka a munkaruhájuk. De gyakran lehet őket félig meztelenül látni. A fodrászatban dolgozni ugyanolyan szerep, mint papnak lenni, ugyanúgy megvannak a maga jelvényei, ismertetőjegyei, jogai és kötelezettségei. A testiség határozza meg: a szakállakat (jóllehet a fejről levett állapotban) fésülgetik, a papokat masszírozzák, tisztítják, borotválják, ugyanakkor saját testüket is áruba bocsájtják. Bordélyházi erotika, magamutogatás és szolgálatkészség jellemzi a fodrászatot, ami kétségkívül a városka egyik középpontjává teszi. Colentina és lányai öltözékét a fodrászaton kívül mindig nagyon harsány, piros, rózsaszín, sárga, lila színek, erős minták, feltűnő hajviselet jellemzi. Erotikus, figyelemfelhívó jelmezek, a hatalmat szolgáló női testek közszemlére bocsájtásai ezek a felvonulások. A nők lehetőségei a dolinai társadalomban erre a szerepkörre korlátozódnak, a fodrászasszonyokon kívül a két táncosnő is hasonló tevékenységet folytat, csak némileg rosszabb körülmények között, a kocsmában.
A test a lecsupaszított világban központi szerepet tölt be, mert valódi érzések csak nagyon ritkán jönnek létre (talán a Vidra házaspár az egyetlen kivétel), a célok a test igényeit szolgálják, az ember legkiszolgáltatottabb része a teste, mind saját ösztönei, mind a másik ember kezében. Ez a hatalom leghatékonyabb fenyegetési eszköze, amit a legkönnyebben a célok elérésére lehet fordítani. Burduf állatorvos segítségével, az orvosi hatalmat kihasználva lehet valakit elkülönítőre ítélni, a társadalom által ráruházott és elfogadott szakvélemény kiállításának képessége és hitelessége által eldöntheti, hogy ki a beteg. A betegség mint ítélet Dolinán maga után vonja a társadalomból való kirekesztést. Ugyanakkor az élelem és az ivóvíz megvonása, az alapvető testi szükségletek, higiéniai elvárások kielégítésének hiánya kiszolgáltatottá teszi az embereket. Mindenki annak tudatában él, hogy a váratlan halál nagyon gyakori Dolinán, ha valaki nem tesz eleget bizonyos „illetők” elvárásainak. A hatalmi rendszerek is mindig a vezető erőszakos halálával érnek véget: „Leordina érsek sajnálatos módon elhalálozik”, a dolinai vasútállomáson hívei végeznek Butin érsekkel (Az érsek, 47), „Kosztin archimandritának nyoma veszett. Süvegét, amelyet aranysujtásos monogramja díszített, évekkel később a Pop Sabin erdejében találták meg, de akkor már egy búbosbanka pár fészkelt benne.” (Az érsek, 120) Tizman archimandrita „álltában, mint a ló, váratlanul elaludt” (Az érsek, 122), Periprava vikáriust gyilkosai „fölszeletelték, miszlikekbe aprították, hogy a sok cafat, ami belőle megmaradt, többé soha egymásra ne találhasson”. (Az érsek, 122) A halott test minden esetben elveszíti emberi attribútumait, a Senkowitz nővérek maradványa „nemhogy két halottnak, de még egynek sem nézett ki, gőzölgő húsos pép, benne rongycafat, forgács, szilánk. Ebből sem sokat hagytak a sirályok”. (Az érsek, 9)
Mivel a test a hatalmi formáknak és folyamatoknak szerves része, ez képviseli a vezetők kiszolgálásának legelterjedtebb eszközét a testápolási (fésülés, masszírozás, tisztítás stb.) és szexuális szolgáltatások révén. Valódi szexuális kapcsolat nem jön létre, az utalásokon túl csak a nyál közvetíti metaforikusan: „Csak egy rongyocska volt benne, semmi más, átitatva Natalia Vidra nyálával. Alsónadrágjába rejtette, nehogy megtalálják, és azért is, hogy lehetőleg testhőmérsékleten, langyosan tartsa. Sebastian Vidra odabenn, a gyóntatószék homályában az üveget fölbontotta, a rongyocskát kiszívta, és saját nyálával átitatva küldte vissza Natalia Vidrának.” (Az érsek, 26) És ez a nyál éveken át összetartotta őket. Gábriel és Mauzi együtt töltött éjszakájáról Petrus így következtet: „úgy látszik, egész éjjel nyalták-falták egymást: a virradat fényei ezer fényben ragyogtak bőrükön, a nyál száraz pikkelyein.” (Az érsek, 30) 
A testi kényelem az elit réteg kiváltsága, a megnyomorított dolinai polgárok szedett-vedett ruhákban, mocskosan, ápolatlanul, alultápláltan keverednek a por és a szemét közé. És mindez együtt jár a szégyennel, a folyamatos sepregetéssel, álcázással. Mert a hatalom megfélemlítő eszközként használja a tisztaság elemeit, bünteti a mocsokkal, a vízhiánnyal, bűzzel sújtottakat, pedig éppen ez az, ami ellen hiábavaló minden harc. Meghatározza a szép, ápolt test képét is: nevetséges leleplezése a társadalmi mechanizmusoknak a Colentina tervezgetése. Azért kell mindenkinek szép és tiszta ruhába öltözni, mert az egy befolyásos embernek érdekében áll – és a Colentina ruhakölcsönzője fellendül. A vezetőréteg konstruál egy képet, aminek elrejti megkonstruáltságát. Mivel ennyire fontos szerepet tölt be, nélkülözhetetlenné válnak a fodrászat szolgáltatásai, és Colentina kihasználja a társadalmi berendezkedés lehetőségeit. A tisztaság látszatának fenntartása a hatalom előtti meghajlás: az érseket nem lehet piszkos utcákkal várni, állandó súrolás, sepregetés, fényesítés szükséges, az utcán, az állomáson, minden nyilvános helyen. A fodrászszalont minden fontos vendég érkezésekor kitisztítják, a papok szakállát fesülni és szagosítani kell, Petrus és Gábriel is fürdéssel kezdi a dolinai életet. Éppen itt a mocsok, a szemét és rothadás közepén válik feltétlen céllá a tisztaság, akárcsak a víz.
A város sorsát is a víz határozza meg, azóta, hogy medréből kilépett, állandó bűz és szenny uralja a várost. A víz választja el attól a másik világtól. Azon keresztül kellett csempészni az embereket, a menekülés útja volt a víz Victor Ventuza idején. De Gábriel már úszni sem tud. Hiába biztatja Colentina Dunka, hiába ölti magára az apja ruháit, nem tudja felvenni az azzal járó identitást is, mint a papi ruhával járót. Belebukik a terveibe: a regényben elárulja a nővéreket, a gazdag rokon véleményváltoztatása következtében, visszahozza, ezáltal halálra ítéli a szökevényeket. A Dolinában nem jut el Boga Senkowitzig, Colentina és Mauzi visszafordítják, meggátolják az útját az ő érdekében, ők tanácsolják a nővérek visszahozatalát is.
A víz ugyanakkor nagyon drága, felbecsülhetetlen érték, amely csak a papoknak van ingyen. Értékét az adja, hogy nincs tiszta víz, mint ahogy nincs tiszta levegő sem, és az állandó porolás, tisztogatás ellenére nincs tisztaság sem, csak mindent ellepő mocskos fehér por és dögszag. Legabszurdabb, hogy a Bodor regényében Periprava vikárius gyilkosainak első dolga a fodrászatban kezet mosni, egy-egy hajmosást és körömvágást is rendelni, majd a kölcsönzőből civil ruhát bérelni, „de még így is olyan vérszagúak voltak, hogy a hiúzok fényes nappal a Bogdanski-révig kísérték őket”. (Az érsek, 122) Mosással, tisztítással, egy kis szépítkezéssel és ruhacserével akár egy gyilkosság is letörülhető, ha ott nem volna a szag, a mindent átjáró és eláruló szag.
Bogdanski Dolinán a szagok határozzák meg az embereket is, Mauzi, amikor álmáról beszél, így írja le a látott férfit: „az illata egyszer bazsalikom, máskor meg inkább zsálya, néhol meg mint a kakukkfüves rétek.” A regény szerint Gábriel Dolinára való érkezése előtt az Al-Duna egy kis szigetén élt, fűszernövények, főleg levendula termesztésével foglalkozott. A jerevani idegenek legfőbb jellemzője is éppen az, hogy illatosak. Elérhetetlen célként áll az emberek előtt a tisztaság, a tiszta víz, a jó illat utáni vágyakozás, megszállottként dolgozik ezért mindenki, mindhiába. Hiszen a papoknak nem érdeke a bűz megszüntetése, ezért is szállítják még mindig a szemetet, miközben az emberek elvesztődnek a naponta újrakezdett tisztogatásban. A hatalom dönti el, hogy mit nevez természetesnek, mit fog megszüntetendőnek és mit fenntartandónak minősíteni.
Bogdanski Dolinán kétféle rendszerváltás lehetséges: egyik esetben a ruha változik, de az ember marad, míg másik esetben a ruha marad, csak az ember változik. Lényegében mindkét esetben ugyanolyan látszat-hatalomátvétel történik, a lényegi dolgok ugyanazok maradnak, az embereknek a kialakult alkalmazkodási, idomulási képességükön múlik az életük. Ezért nem tudunk semmit a múltról – kellett lennie, de a hatalom elhallgattatja. Félelem veszi körül az emlékezést is, a róla való beszédet is. Az újabb és újabb hatalmi rendszerek mindig felülírják az előzőeket, ahogy Kosztin archimandrita esetében sem szabad az ezredesi múltjáról beszélni, úgy nem szabad Victor Ventuza múltját, gyermekeinek kilétét kutatni. De a folyó mederváltoztatása előtti Dolináról sem tudhatunk meg semmit.
Ugyanígy a jelen is csak a sejtések nyomán fejthető meg. A regény olajzöld autója, a film Volkswagen Touaregje, Gábriel joghurtja és a PDA-ja, a televízió, az Eve cigaretta segítenek kitalálni az események idejét. A jövőnek sincs fontosabb szerepe, hiszen az idő múlását sem követhetjük pontosan (a regényben több tíz év telik el, a filmben pár év), a változásra, a jövőbeli javulásra semmi remény. A regény ideje nemlineáris, körkörösen ismétli az eseményeket, spirálszerűen halad. A dolinai világban nincs változás, nincs elmozdulás, az emberek várnak, ruhát és szerepet cserélnek, folyamatosan alakalmazkodnak. Bár a film megpróbálja egymás után helyezni, lineáris sorrendet felállítani az események között, ezt az egy helyben állást sikerült érzékeltetnie. Az idő múlása nem hoz lényegbeli változásokat, az emberek ugyanazok maradnak, vagy meghalnak, de helyüket gyorsan elfoglalják. Az idő statikusságához nagymértékben hozzájárul a teret filmező kameraállás. Amikor a várost látjuk, a kamera nem mozog, csak Gábriel nézőpontját követi. Az idegen, a turistaként érkező szereplő körbenéz, felfedezi a várost, vele együtt látja a néző is. De a város minden más tekintetben megállt az időben. Ahogyan időben, úgy térben sem helyezhető el, hiszen a hatalom ilyen uralma nem idő és tér függvénye. A hatalom rendszerei kitermelhetik magukat, a viszonyokat, az emberi kapcsolatokat, a hatalom kiszolgálóit és élvezőit bárhol és bármikor, és messze nem céljuk a múlt, az előző rendszerek emlékezetben tartása.
Bogdanski Dolinán a tetteket bizonyos „illetők” viszik véghez, a kérdések nem azt kérdezik, amit a szavak mondanak, a válaszok meg nem a kérdésekre válaszolnak. Mert a nyelvet is a hatalom uralja és szabályozza. A hatalmi rendszer fenntartásának eszköze a nyelv és a múlt, az elbeszélhetőség korlátozása. A nyelv tükrözi a legpontosabban a társadalmi meghatározottságokat, a már fennálló nyelvi/ hatalmi rendszer kijelöli a perspektívát, meghúzza a határokat, megszabja, hogy mit lehet, mit nem, mi az, ami ebben a helyzetben kimondhatatlan marad. Mert nincs rá szó: a demokrácia, egyenlőség, jog, szeretet, emberség szavak üresek, nincs mögöttük megtapasztalható jelentés. És ha valaki nem ebben a nyelvi/hatalmi környezetbe született bele, idegen szavakként ismételgetheti ugyan őket a Dolinán, ám rá kell jönnie nagyon hamar, hogy ha meg akarja értetni magát, boldogulni akar, akkor a hatalmi nyelvváltozatot kell beszélnie, s ezzel együtt a hatalom gondolkodásmódját kell elsajátítania.
Bodor Ádám regénye és Kamondi Zoltán filmje a túlhatalom mechanizmusaira világít rá, az uralkodás, a diktatórikus városvezetési forma hatására, a fölcserélhető életformákra, a hatalmi relációkra leszűkített emberi relációkra, az ember kiszolgáltatottságára. A nyers hatalom viszonyrendszerét, eszközeit le is leplezik: a gyorsan változó vezetők, az átöltöző hatalmi rendszerek ugyanazokat a megfélemlítő eszközöket alkalmazzák, a testi kiszolgáltatottságot, a víz, a szagok, a nyelv, a múlt, az emlékezés korlátozását.

Jegyzetek

1 Bodor Ádám: Az érsek látogatása. Magvető Kiadó, Budapest, 1999 (a továbbiakban: Az érsek), fülszöveg.
2 Kamondi Zoltán: Dolina. Magyar játékfilm, 122 perc, 2006. 00:06:40. Rendező: Kamondi Zoltán, forgatókönyv: Bodor Ádám, Kamondi Zoltán, zeneszerző: Melis László, operatőr: Medvigy Gábor, díszlettervező: Mihai Dorobanþu, jelmeztervező: Szücs Edit, Breckl János, látványtervező: Árvai György, vágó: Pósán Zsuzsa.
3 Reményi József Tamás: A túlsó part. Filmvilág, 2007, szept., 8–9.