„Hideg volt. A férfi alig vonszolta magát, s a sűrű januári ködben meghúzódó házakat figyelte, mint aki nem ismeri eléggé az utat, s nem bízhatja magát ösztöneire. / ’Valahol itt kell lennie’ – hajtogatta csökönyösen, s már-már attól tartott, hogy eltévesztette az utcát, amikor sárgás fényű ablakot látott, s a zsalugátereken átszűrődő fénynyalábban mintha mozgott volna valaki. / Megállt a ház előtt. Messziről kutyaugatás és fagytól csikorgó fák zaja áramlott feléje… ’Istenem, add, hogy ő legyen – gondolta a férfi. – Add, hogy itt lakjon még, hisz az sincs, akihez bekopogjak.” 

Petőfi Sándor az a férfi, aki Vári Attila Újesztendő,1850 című novellája elején a pesti fagyban bolyong. Közben Jókai csergébe burkolt lábbal, forró kandalló mellett töpreng a mondatain, és Petőfit ebből a családiasságból száműzi vissza oda, ahonnan jött: a legendába. „Ha megjöttél, s valóban az vagy, akinek magadat mondod, tudnod kell, hogy a vágyakozás nemesebb, mint a meghalás.” 

A kötet 1976-ban jelent meg, a legkeményebb diktatúrában. Egészen természetes, hogy az író a mártíriumot és a vágyakozást emelte ki Petőfi életéből, akár az élet ellen: az élet akkor valami megoldhatatlan dolognak látszhatott, amin nem segít semmi más. A kisebbségi magyarság sokáig mást sem tett: élet helyett túlélt.

De ezt akarta-e Petőfi? Nehéz megmondani. Egy másik korszakban élt, a tettek korszakában, s a novella arról is szól, hogy a forradalom leverése után mindenki a békére és az újjáéledésre vágyik. Jókainak a maga szempontjából igaza van, még ha ez az igazság kegyetlennek tűnik is.

Vannak költők, akiknek az életét nem tudjuk elképzelni, mármint a haláluk pillanatánál tovább. Hogyan élt volna Ady Endre 1919 után? Nem látom magam előtt, ahogy a nyugdíját számolgatja, miközben Tóth Árpádot problémátlanul követem azokba az évekbe, amelyek már nem adattak meg neki.

Vannak költők, akik azonosak azzal, amit megéltek. Egy pillanatig sem hittem Barguzinban, valószínűleg éppen ezért. De nem véletlen, hogy Petőfivel kapcsolatban támadt fel ez a kíváncsiság. Mert vannak írók, akik körül mintha megtervezett homály terjengene. Shakespeare ki volt? A mai napig sincs megnyugtatóan eldöntve. József Attila halálát is sokáig kutatták, amíg kiderült az igazság.

Antigoné élete a darab idejéig tart, s nem nagyon lehet mást elképzelni, mint amit Szophoklész odaírt. Egy ember azonban, aki a kukoricásban tűnt el, sok reményt visz magával, sok mítoszt és fantáziát. Csak éppen az a baj, hogy az utólagos legendák sem segítenek. Ugyan mit érek én azzal, hogy ő Barguzinban élt még sokáig? Ha innen nézzük, Vári Attila Jókaijának még inkább igaza van.

De mi van Petőfivel? A novella hitelességéhez hozzá kell képzelnünk mindazt, amit a sebesülés és a bolyongás idején elszenvedett. Mert ebben a történetben nem az a Petőfi él, akit a versekből, az egyéb szövegekből és a visszaemlékezésekből ismerünk. Ez nem az a Petőfi, aki nagyokat üt Arany Laci fenekére, s akit Balogh János szenátornak durva jó kedéllyel kell meghódítani. Arról a Petőfiről azt képzeljük, hogy beveri az ablakot, nem pedig azt, hogy ha azt mondják, maradjon kint, akkor kint is marad.

Bizonyára sokunk emlékezetében él Aljosa Karamazov megdöbbenése, amikor Zoszima sztárec holtteste bűzleni kezd. Az emberi agy kizárólagosságra van beállítva: vagy azt képzeljük, hogy nem is oszlik fel, vagy azt, hogy óhatatlanul feloszlik. Petőfi, a tisztesség, a bátorság, a megvesztegethetetlenség, a forradalmárság szinonimája azzá válik, aki a tehetős lányokat hajkurássza, lásd Nyáry Krisztián írását. Holott talán úgy kellene látni, ahogyan Szilágyi Domokos összefoglalja Ferenczy Béni szobrát: a törékeny dalia. Az ellentmondások feszültségében kellene látnunk, hiszen mi más lett volna, ha nem éppen ez. 

S az ellentmondások bőven rárakódtak verseinek olvasására is. Lapozgatom a kötetét – a legtöbb annyira naiv, annyira nem mai! Alig találok néhány sort, amelyik hozzám szól, miközben Berzsenyi vagy Vörösmarty szinte mindig. Petrinek A szerelmi költészet nehézségeiről című verse is leginkább annak a szerelmi bájságnak a bírálata, amelyet Petőfi hagyott ránk. De mi magunk is gyanakvóbbak, cinikusabbak lettünk, fékeket építünk bele önmagunkba, nehogy túlságosan elragadjon a szenvedély, mintha ilyen ügyekben egyáltalán létezne „túlságosan”, s mintha eleve negyvenéveseknek születtünk volna.

Babits Mihállyal a Garda-tónál című esszéjében Móricz azt fejtegeti, Ady mennyivel autentikusabb, spontánabb ember volt, mint Babits, s ez utóbbi mennyit töprengett minden gesztusa előtt. Petőfi is Ady lehetett, s talán csak egy másféle korszak elemzője látja bele életébe az építkezést, valahogy úgy, ahogy minden folyamat végén könnyű építkezésnek látni azt, ami egyszerűen a véletlen műve volt. 

Nekem az attitűdje tetszik. Ugyan ki szeret az apjával veszekedni? Ez azonban nem ment meg bennünket attól, hogy olykor igenis összeszólalkozzunk vele, legalább gondolatban. Ugyan ki szeret hálátlannak tűnni a mesterével szemben? Csakhogy a mester is követ el árulást, és éppen annak ellenére, amit ő maga mondott valamikor, vagy amilyen cselekedetek fényében hitted, hihetted azt, hogy soha nem tesz olyasmit, ami ezeknek ellentmondana. És ha mégis tesz, akkor ne lenne jogunk felháborodni? Hiszen éppen ő tanított a felháborodás jogára és jogosságára!

Petőfi nem sokat töprengett: megírta a Vörösmartyhoz című kíméletlen költeményt. Ahogy megírta azt is Aranynak, hogy ne mind békítgesse őt Tompával, mert annak semmi értelme nincsen. Ahogy Jókait is meg akarta óvni Laborfalvi Rózától, szemben azzal a sok hű rokonnal és baráttal, aki nem fogadja el az ember életét olyannak, amilyen, csak szociális jólneveltségbe rejtett álságos mosollyal és nem kevésbé álságos megjegyzésekkel terelgeti őt valami felé, ami nincsen már. 

Tetszik a grafomániája is, amit akkor még nem így neveztek. Azon túl, hogy a versek irodalmilag méretnek, mégiscsak egy lélek hullámzását közvetítik, és az egész Petőfi-költészet az egész Petőfiről ad képet valamiképpen. Az élmény azon nyersen – írja Szerb Antal A négyökrös szekér kapcsán. Ez véletlenül jó vers, illetve a tehetségnek köszönhetően szükségszerűen. De nem azt érzem elsődlegesnek, hogy jó vers született, hanem azt, hogy vers született, mert így tudta önmagát kifejezni, így tudott a legközelebb kerülni önmagához. Ehhez képest az, hogy vajon jó vers-e, a válogatók gondja és lelki alkata, nem az övé.

Természetesen a jó verseknek és a tehetségnek köszönhetően foglalkozunk egyáltalán vele – az tehát, hogy minden egyébbel foglalkozunk, A négyökrös szekérnek, a Tündérálomnak, a János vitéznek, Az apostolnak és a többi remekműnek köszönhető. Ez kétségtelen. Ám aki az emberről és e költészet jellegéről, forrásáról szeretne beszélni, az nem kerülheti meg azt a kérdést, hogy ugyan milyen volt az az ember, aki ezt a költészetet közvetítette.

És hogy milyen volt, az attól is függ, hogy mi milyenek vagyunk, milyennek szeretnénk látni magunkat. Vannak költők, akik „békén hagynak”, tőlük aztán akármilyenek lehetnénk, soraik hermetikusan áradnak, világuk párhuzamos a miénkre. Petőfi soha, egyetlen pillanatra sem hagyja békén az embert. Ez az ő legmaradandóbb remekműve.