[2016. július]
Részlet a szerző Bartimeus avagy a szemfényvesztettek világtalansága című regényéből
Augusztus. Meleg az este. Csütörtök van, de ennek semmi jelentősége, Berci egy idő óta nem követi a napokat. Már régóta nem. Nem emlékszik, mióta, de már ennek sincs jelentősége. Ami esetleg fontos, hogy nyár van, annyi biztos, érzékeli a meleget. Vászonsortban és rövid ujjú vászoningben, maga alá húzott lábakkal ül a kanapén. Felhúzott lábai nem a könnyed tartásra utalnak, inkább mintha félne valamitől, valakitől. Mint aki nem szeretné, hogy rajtakapják. Valóban fél. Magától tört fel, s meglapult petyhüdt arcbőre ráncaiban, sötét karikákkal övezett szemében a rémületté fokozódott félelem. Mint aki retteg attól, amit tenni készül, vagy attól, ami a mások tette nyomán rá várhat. Szerencséjére, éppen senkit nem érdekel, senki nem vizslatja, mi ül ki abban az órában az arcára. De ebben ő nem egészen biztos. Úgy ül ott a kanapén, egészen hátra, közvetlenül a háttámlához lapulva, mint aki arra számít, hogy nem menekülhet a leleplezés elől. Csak nagy néha tudja tíz másodpercnél tovább egyhuzamban rajta tartani szemét a képernyőn, pedig a vulkánokról szól a film, kitörésekről, kilövellt hamufelhőkről, felfröcskölő és lefolyó izzó láváról, amit eddig mindenkor megcsodált, kezdve attól, hogy egyszer olvasott róla, s megmozgatta a fantáziáját, aztán amikor már a tévét is megvették ’63 karácsonyán, és első alkalommal látta, hogy olyan, amilyennek elképzelte, öntelten mesélte, ha szóba hozhatta, hogy ezt ő éppen így képzelte el, mint egy vulkanológus, így, ahogy most is láthatná Haroun Tazieff filmjén, ha oda tudna figyelni rá. De nem figyel, mert a lefolyó láva helyett folyton magát látja mindenféle helyzetekben. Némelyekről tudja, hogy biztos megélte, másokra nem emlékszik. Olykor dereng valami, de igazából semmi bizonyos. Nem is igazán érti, miért ez az állandó önmagalátás. Pedig most már egy jó ideje így van. Nem emlékszik pontosan, fél év, vagy tán több is, amikor először eszébe jutott, hogy ő milyen. Hogy ilyen is, meg olyan is. S hogy akkor mi lesz. S melyik lesz a fontos, a döntő: az ilyen vagy az olyan? S mert nem érti, miért ne tudhatná előre, mindegyre kurvaanyjázik. Pedig ezt ennek előtte csak nagyon ritkán tette. Már nagyon zsengén, még akkor, amikor Petrozsényba került Albu úrhoz inasnak, megfogadta, hogy ő úriember lesz. És abban biztos volt, hogy egy úriember nem kurvaanyjázik. Csakhogy vannak helyzetek, amikor nincs tere, oka az úriemberségnek, az úriemberkedésnek, és akkor még a legúribb úriember is kurvaanyjázik. Esetenként csak magában, ez a megbocsátható változat, máskor hangosan, esetleg egyenesen harsányan. Hogy ebben a pillanatban éppen miért? Hogy talán ez is éppen egy olyan helyzet? Ragozható, fokozható, nyomós okká is előléptethető, de arra most nem gondol, hogy ez éppen ok-e vagy egyéb, most arra gondol, hogy ha végül megtörténik, mi következik. S mert nem tudja, hát kurvaanyjázik. Eleinte csak magában, de aztán hangosan is kiszalad a száján, ösztönösen körbekapja a tekintetét, hogy van-e ott valaki, aki hallhatta volna, és kicsit megnyugtatja, hogy nincs.
Éppen így kurvaanyjázott, ilyen egyértelmű elszántsággal ’44 szeptemberében Oláhkocsárdon, csak akkor nem kellett körbenéznie, hogy meghallja-e valaki. Akkor ugyanúgy nem tudott aludni, mint most, csak éppen másért nem, és álmatlansága sokkal rövidebb ideig tartott. Márpedig még az a viszonylag rövid idő is megviselte. Hát még ez most... Azt mondták, minden a végét járja, pár nap még, s befejeződik. Három napon át összesen alig egyórányi mély öntudatlanságot sikerült lopnia magának, azt is állva, hátát a lövészárok falának vetve, a zébé csövére támaszkodva, hogy el ne dőljön, oda ásták be magukat az út fölötti dombhátba, az egész század, három hosszabb árok, mindegyik egy-egy szakasznak, s egy középütt, a többinél jóval mélyebb a tisztikarnak. Már a második nap kaptak néhány üdvözlő puffogtatást, nem is tudták, kitől, de az csak kaján vigyort csalt az arcukra, egyik sem talált, ám azért nem nagyon merészkedtek ki az árokból, mert ha megtették, megszaporodtak a pukkanások, s jobb óvatosnak lenni, megtörténhet, hogy valamelyik véletlenül még kárt tesz egyikben-másikban. Duda Demeter, az a nagyokos taknyos azt mondta, nem szívesen várná ki a végét, menne már haza, nincs messze Nyárádtő, gyalog is csak egy éjszakányi út, csalta, menjen vele, de ő nem, elkapják, falhoz rakják, kámpec, így még legalább van valami esély. Első igazi bevetése volt, feltöltésként került Raffai zászlós harmadik szakaszába a nagy szeptember eleji ellentámadás előtt, otthonról zuppolt be, nem is igazán értette a szerencséjét, sokáig megúszta, pedig rádiósnak képezték ki Nyíregyházán, büszkén küldözgette akkor haza a tábori lapokat, úgy emlegette a morzét, mint valami csodát, amelynek felfedezésében része van, a kockás lapú tanfüzetet is hazavitte a kiképzés végén, hogy anyuka meg apuka láthassák, mire lehetnek büszkék, az az igazság, hogy nem a legjobban ment, lehet, éppen ezért mellőzték, s csak amikor már a gyengébbje is kellett, mert úgy állt a hadi helyzet, akkor került rá is sor, de szerencsére, rádiót nem adtak, csak egy zébét, s hozzá annyi töltényt, hogy legyen is, meg nem is. Harmadnap reggel már ki-kiszakadt belőle a kurvaanyjázás, mert a nekik szánt lövegek mind nagyobbakat s nagyobbakat pukkantak, és egyre közelebb is az árkaikhoz, lassan már számolni sem tudták, amiket rájuk szórtak, aztán egyszer az egyik betalált az első szakaszhoz, volt ordítás, jajveszékelés, segélykiáltás, de mozdulni se lehetett, egy szempillantás alatt mindent betöltött a robbanás, a tűz, aztán a második szakasz is kapott egymás után három nagyobbacska adagot, jóformán mozgó ember sem maradt utána, s amikor a tisztikart is egymás után két rendes találat érte, s ott sem mozdult már senki, majd a fejük fölött elkezdett körözni egy német felségjelzésű gép, amit ők a harmadikban kitörő üdrivalgással fogadtak mindaddig, amíg rájuk nem kattogtatta a géppuskáját vagy hármat is fordulva, s bizony be is oltott a golyókkal néhányat a fiúk közül, még Raffai zászlós is kapott vagy kettőt belőle, Berki szakaszvezető, mint rangidős, elordította magát, hogy visszavonulás, csak éppen azt nem mondta, merre, de aki még mozogni tudott, ment, amerre gondolta, és hiába ordította Garas Andris, félig leszakadt jobb lábát vonszolva maga után az árokban, hogy bajtársak, ne hagyjatok itt, ki az árokból, puskát el, s futás, végig a dombháton, be egy bozótosba, aztán az éji sötéttől takarva, bódultan a fárdtságtól, de valami kutya elszántsággal, az utat elkerülve, a Marost is elkerülve, tovább, amerre Vásárhelyt sejteni lehetett. Derengett már, amikor átcaplattak a Nyárádon. Na, mondta Duda Demeter, ez nekem már a harmadik ilyen. Berci tudta, mire érti, volt idejük sok mindent elmesélni egymásnak. Dudát Nyárádtőn érte a döntés, hogy Erdély fele ide, fele oda, örült, hogy neki az ide, az északi jutott, ott várta az első sorban az apai örökségnek számító bevonulókat, ünneplőbe bújva, kópésan, de barátságosan vigyorogva, hetyke kis, lapos oláhkalappal a fején, amit alig három hete kapott ajándékba a tizennyolcadikra az ő drága abosi oláh anyjától. Hé, te, mit vigyorogsz, szólt ki a sorból az egyik masírozó társaság éléről egy hetyke bajuszú tisztféle, pálcájával a csizmája szárát csapkodva. Én-e, kérdezte Duda, hát csak jó kedvem van, hogy magukat ilyen komolynak látom. Hogy mi volt a kihívás abban, amit mondott, soha nem tudhatta meg, négyen ragadták karon, trottyon, kifektették, s megkapta becsületesen a segge vacsoráját. Négy éve történt, ilyentájt, na akkor ment át először a Nyárádon, hogy itt már aztán így nem lehet. Dombón kapta el odaát egy járőr, semmi papírja nem volt, azt mondta neki egy cikornyás beszédű piperkőc, na, te kém, golyót beléd, mondta, hogy nem kém, ő anyáról román, de a cikornyás beszédű csak hajtogatta, hogy minden kémnek golyó jár, s mikor már majdnem ott is állt a puskacsövek előtt, akkor a piperkőc azt mondta neki, megússza, ha bezuppol, ha nem, kámpec. Bezuppolt, Romanba vitték kiképzésre, oda, ahova Bercit is annak idején román katonának, csak éppen Duda kifogott egy százkilós őrültet, bozgor, feküdj!, s ő feküdt, s akkor a barom, mint a mesében, egyet puhára, egyet keményre, egyet puhára, egyet keményre, bakancsos óriáslábával rálépett a hátára, hátra arc, le a földre, vissza a hátára, hátra arc, le a földre, merő egy seb volt, s a ronda daróctól begyulladt, de nyikkanni sem mert, a bozgor befogja a pofáját, s örül, hogy lyuk van a seggén, s azt szarás után eléri a kezével, majdnem egy fél évig bírta, akkor Fogarasra vitték őket a lőtérre, onnan lépett meg, három hétig azzal élt, amit a kertekben meg a kukoricásokban átteleltből kurkászott, hideg volt márciusban a Küküllő, de nem mert a hídra menni, talált egy szászt, aki csak ránézett, se megvetés nem volt abban, sem rokonszenv, nyitva hagyta éjjelre az istállót, jámbor marha mellé feküdt be, úgy száradt meg rajta a daróc, hideg volt a Nyárád is, amikor másodszor átment rajta, de azt már hazáig kibírta, éppen csak átaludta az éjjelt, megszáradt, megmelegedett, másnap azt mondta, ő székely határvadász akar lenni, kiröhögték, de addig-addig, hogy az lett mégis, járta büszkén a Radnait s a Kelement, és csak akkor jött el a havasokról, amikor az átállók behozták az oroszokat a karéjon innen, mert attól kezdve már nem volt határ, amit védeni lehetett, így került pár nap erőltetett menet után Raffai zászlós alá, s így most harmadszor is át a Nyárádon. Két napig ki sem mozdultak a házból, ettek s aludtak, megint ettek s aludtak, akkor Dudamama egy valamirevaló nadrágot és inget szerzett a mundér helyett, talált egy szekerest is, aki a Berci negyven pengőjéért levette a hordáshoz használt rakoncát, rakott három nyaláb szénát a szekér derekába. Hajnalban indultak, amikor olyan volt a helyzet útközben, hogy akár baj is lehetett volna, Berci bebújt a széna alá, de senki nem állította meg őket, déltájban el is értek Ernyébe, az elágazás előtti kanyarban gyanús mozgás volt, s már hiába a szénába bújás, azt kérdezte az egyik kakastollas, „odadöfjek-e?”, „ne!”, mondta Berci, s lepallta magáról a szénát. „Na”, mondta a magasabbik, lekapta a kalapját, s alaposan odakoppantotta Berci fejéhez, ő csak egy szusszanásnyira volt a jajgatástól, de nyikkani sem mert, „na”, mondta ismét a magasabbik, s mímelte, hogy megint odasóz, de egy hirtelen mozdulattal visszapörgette a kalapot a fejére, „szökünk, szökünk, miközben másoknak a vére hullik?, ez halál, honvéd, ez halál!”, s csak nézett Bercire szúrós tekintettel, intett, hogy leszállni, akkor Berci csak annyit mondott, „tudom, ott voltam, láttam, csak a csoda, csak a csoda, akkor most meg minek?”, „minek mi?”, kérdezte a magasabbik, „odalökni engem a puskacső elé”, „mert az jár annak, aki szökik”, „golyó annak, aki a golyó elől szökik?!”, kérdezte Berci, de ez nem kérdés volt, csak beletörődés, hogy akinek írva vagyon, nem úszhatja meg, de aztán mégis rákérdezett, hogy de tényleg, minek, amire a magasabbik kakastollas az alacsonyabbra nézett, az bólintott, Berci kapott még hirtelen egy jó nagyot a fejére a kalappal, majd kiegyeztek, hogy elviszik őket a szekéren Gernyeszegig, onnan aztán arra mennek, amerre akarnak. Amikor leszálltak a kastély előtt, a magasabbik csak annyit mondott, „havadtői Kardalus Antal a te második szülőanyád, honvéd, ezt jól megjegyezd!”, és Berci jól meg is jegyezte. Csak addig volt nehéz, amíg átmentek az erdőn, a nyomorult ló már alig bírta, taszítani kellett a dombon felfelé a szekeret, aztán át Csinádon, esti harmatot izzadt az út, fa, mező, az egész békét lehelő, a sparheltek fehér füstjébe burkolózott világ, mire megérkeztek. A kurvaanyját, ezt megúsztuk, kurjantotta volna Berci, de már csak annyi ereje maradt, hogy belökje a kaput.
Mire is marad az embernek ereje annyi év hajlongás után, mit kell néznie, ha magát akarja meglátni? Nézi az ember, nézi azokat a fehéren izzó röppentyűket, isten ments, hogy valamelyik fejbe találja, az biztos halál, de hát ezek esetében senki nem kényszerít senkit, hogy a közelébe menjen, nem csattannak vezényszavak, nem fenyeget hátulról a fegyvercső, ez a Tazieff tisztára őrült, odamegy a tűztenger partjára, mintha nem tudná, hogy akármikor fejbe találhatja valamelyik tűzgolyó, vajon minden vulkanológus ilyen őrült, vagy csak ez a Tazieff, mit kell tudnia egy vulkanológusnak, hogy jó vulkanológus legyen, bizonyára ugyanúgy sok mindent, mint egy szabónak ahhoz, hogy jó szabó legyen, ez a Tazieff sem tudna megcsinálni egy jó fazont, vulkanológusnak lenni talán nem is kell tudás, csak őrültség, hogy valaki odamenjen a tűztenger partjára, és lefilmezze, mint fortyog a világ bele, de egy szép fazonnál nem elég csak odaállni a szövet mellé, ahhoz annál több kell, sokkal több, ahhoz érzék kell, tudás kell, mindenestől neki kell állni, melléállni a dolgoknak, s rendre úgy csinálni, hogy a test után alakuljon az anyag, vajon ezt is számonkérik alkalomadtán az embertől, ez a nagy dilemma, ezen jó elmorfondírozni, hogy vajon mindig elég volt-e, ahogy odaállt?, és az is, hogy ki követte, kinek volt arra ideje, ki fog majd szólni, hogy ez vagy az nem volt jó, hogy mennyi, de mennyi kihagyás, mellétrafálás, mert volt bizony, nem akarattal, de volt, ő látta, mindig látta, de úgy forgolódott s forgatta a kuncsaftot a tükör előtt, hogy takarásban maradjon, ami nem jó, és közben az alázatig volt udvarias, mert azt megszokta már, hogy a többségét elbódítja a mértéktelen udvariasság, akkor nem arra figyel, amit kap, hanem arra, ahogy kezelik, látja magát, ahogy hajlong, mert a mi kuncsaftunk a mi parancsolónk, tisztán emlékszik, számszerűen is tudja, hol s mikor nem volt egyforma kétoldalt a svájfolás, látta, hogy nincs szimmetria, s az nem magyarázat, hogy a test sem szimmetrikus, azt egy jó szemnek látnia kell, hol s mikor volt egyenetlenül végigvarrva a sálgallér, hol s mikor ráncosodott meg a túl forró vasaló alatt a kanavász, hol s mikor lógott úgy a vállon az ujj, mint egy falábú emberen a nadrág szára, kapott fel elöl vagy hátul a kabát alja, hátulról előre rángatta, ha elöl nézték, elölről hátra, ha hátul, csak már ideje s türelme nem volt kibontani a vállvarrást, vállból utánaengedni, az még egy napi munka, újabb próbára készítés, az embereknek fizetést kell adni, egy nap munka sokat elvisz, de mégis, ki lesz ott az elszámoltatásnál, ez már hónapok óta dilemma, ez fogas kérdés, vajon, van-e ott olyan, hogy szakember, s az van-e, hogy valakinek kedveznek, mert rokonszenves, és mitől lehet valaki rokonszenves, és az a sok kedvesség, amit kiadott magából, az nyom-e majd a latba, s ha igen, mennyit...? Kedve volna elhalasztani az egészet, de jó hónapja már, hogy felötlött benne, elmúlt, ami szép volt, azóta fontolgatja, mit hogyan kellene, s ha túl lesz rajta, mit várhat majd, látja magát ilyennek is, olyannak is, amikor ilyennek látja, az ugrik be, hogy de mi van akkor, ha tényekkel cáfolják, amikor meg olyannak, s elszörnyülködik, hogy mi várhat rá emiatt, akkor meg vigasztalódik, hogy azért ez nem éppen annyira egyértelmű, lehetnek, sőt, bizonyára vannak enyhítő körülmények, ott sem lehet mindent vagy csak fehéren vagy csak feketén látni, de jobb, ha mindenre felkészül, hogy legyen válasza, ha kérdezik.
Jaj, Berci, hát te, édes fiam...
Anyuka olyan hangtalanul sír, mint még soha. Az egyik, legalább az egyik visszajött... Csak áll, a mellén imára összekulcsolt kezével, amíg Berci közelebb nem megy, akkor öleli és csókolja, és öleli és csókolja, és Berci érzi, ki tudja, hányadszor már, hogy ezt a nagy szeretetet soha nem tudja viszonozni. Apuka az erdőn van, kivitte a maradékot, hogy elrejtse, a németek elhajtották a két süldőt, az egyik fejőst, nem volt türelmük szaladgálni a jércék után, tizenhetet kaptak puskavégre, vajon a muszkák elhiszik-e, hogy semmi nem maradt, három vénebb tojós kapirgál a parajfűben, kell a tojás legalább, Magdusék is itt vannak, az egész család ide jött elbújni a front elől, hátul vannak a bunkerben, a nagy pónyikfa alatt, a mama, Magdus, Manci és Palika, Lajos és Piri, és még az öreg Máthéffyék is, Áron bácsi meg Piroska néni, napközben ki sem bújnak, lő a muszka, ha kell, ha nem, s nem is mindig vaktában, tegnapelőtt reggel segített borotválkozni az óberlajtnantnak, igaz, a szakállal együtt a fél fejét is vitte, senki nem törődött vele, odatették el a csűr mellé, a kerítés tövébe, testből nem terem test, de a vér vért szül, nagy a dúlás mindenütt, s a front nem mozdul. Berci nem érti, anyuka miért nincs a bunkerben, menne s vinné őt is, de anyuka csak nem és nem, Berci is marad hát, csak olykor megy hátra, s viszi, amit vinni kell, éjjel a lányok a dunnák közé bújnak, zsenge szendvicshúsok, ők ketten Lajossal meg az öreg Áron a tapasztott padló rongyszőnyegén, darócpokróccal takarózva. Érkezte után két napig kellett még a bunkerben szorongani, aztán egyszerre minden abbamaradt, s amikor Berci kijjebb merészkedett az udvarból, be a faluba, nyoma sem volt már a fritznek. Akkor Lajos azt mondta, ő nem várja meg a muszkát, egyik kezében egy bőrönd, a másikban a rémült Piri csuklója, búcsúzásra is alig maradt idő, úgy mentek el, hogy ki tudja, merre, merre visz a végzet... Berci és Magdus még aznap délután átmentek Dobaiékhoz a főutcára, hogy a kerítésre könyökölve megbámulják az átvonuló győzőket, és Berci kétségbeesetten tapasztalta, hogy tehetetlen, ha Magdust kell megvédenie, mert amikor az egyik ferdeszemű a kitaposott csizmájával kilépett a sorból, egyenesen Magdusnak tartva, és ráfogva a puskáját intett, hogy „dáváj csász!”, Magdus meg csak bámult, hogy „ez mit akar, Berci?!”, ő csak annyit mondott, „add oda neki, Magdus!”, és még vigasztalni sem volt ereje, mert azt az órát ő vette a gyűrű mellé foglalóként, amikor már úgy érezte az első örömeset után, arra még Magdus csak rácsodálkozott, hogy ez ilyen, hogy nem elég már csak alkalomadtán belegöffögni a Magdus fülébe, kell valami állandóság, mert Magdus ugyanolyan csinos, mint három évvel előtte, amikor Verka bemutatta neki, s ő menten úgy érezte, foglalkoztatnia kell, és nemcsak azért, mert kellettek a csinos lányok, hogy a Kuti szabóság divatbemutatóján, amit a bécsi döntés első évfordulójára rendeztek nagy parádéval, legyen kit vállfának használni. Még Verkát is ejtette a nővére javára, pedig Verka igazán vonzotta, lehet, azért is, mert zárdista volt, s izgatta, hogy nehéz hozzáférkőzni, eleinte mindkettővel ki-kiruccant vasárnaponként a Ritzbe, de aztán Magdushoz közelebb került, miután az öreg Kuti rábízta, hogy a kiskosztümöket a lányokra elsőre ő próbálja, Magdusnak szép bőre volt és szép formájú lába, jól állt rajta a méretre rászabott bézs kiskosztüm, s egyszer, amikor próba közben véletlenül a melléhez ért, és látta, hogy megborzong és elpirul, de szó nélkül hagyja, attól kezdve, ha csak tehette, mindig szerét ejtette, hogy próba közben mintegy véletlenül végigsimítson a Magdus mellén, aki ugyanúgy mindannyiszor megborzongott, elpirult, és szótlan maradt. Mennyire más volt ez a játék, mint Brassóban Helgával, akivel a Neumann-nál dolgozott, s mikor egyik vasárnap találkára hívta, és kimentek a Cenkre sétálni, Helga nem sokat teketóriázott, az ölébe mászott, bugyi sem volt rajta, ő félig állt, félig az ösvény martjának döntötte a lány hátát, úgy igyekezett mozogni, igazság szerint a csókolózáshoz sem volt kedve, sem előtte, sem utána, Helga nem volt sem túl szép, sem túl csinos, csak az volt a jó, hogy nagyon hamar túl volt rajta, két rövidet nyüszített, majd kajánul a fülébe harapott, amitől neki egyszerre elment volna a kedve, de Helga nem engedte ki magából, szorította, így végül neki is jó lett, bár csak nagy későre, dolgozni kellett érte, attól kezdve aztán minden vasárnap remegő térdekkel caplatott le alkonyatkor a hegyről Helga kezét fogva, cinkos kuncogásától kísérve. Szerette volna egyszer ágyban is kipróbálni, de Helga a szüleivel lakott, ő meg harmadmagával egy fonnyadó vénkisasszony albérletében, s annak minden feltételével, ám a bécsi döntés mindent megoldott, Brassó a románoké maradt, ő meg úgy határozott, hogy hazaköltözik, vagyis Vásárhelyre megy.
Kuti úrral szerencséje volt, nagyra tartotta a Neumannt, örült az új, fiatal segédnek, s nem is kellett csalódnia benne. Berci nagyon hamar úgy érezte, belehabarodik ezekbe az elpirulásokba, a negyedik ilyen belepirulást követően augusztus utolsó vasárnapján, még a bemutató előtt, amikor úgy saccolta, Magdus már levetkőzött, kopogott a kabin ajtaján, a nevét suttogta, s amint megnyílt a kabinajtó, besurrant, visszaakasztotta a horgot, nekiesett a csodálkozástól lebénult Magdusnak, de annak döbbenete csak néhány másodpercig tartott, tehetetlen dühében a Berci vállába mélyesztette fogait, amitől ő azonmód kijózanodott, maga sem tudta, mit hebegett bocsánatkérésként, azt hittem, úriember vagy, suttogta Magdus, az leszek, suttogta Berci is, aztán odakint, a harapás nyomát álcázandó, egész délután olyan félszegen mozgott, mint aki először van lánytársaságban, mert valahányszor Magdusra nézett, folyton a petrozsényi úriemberség-fogadalma jutott eszébe, s a lehetséges kiábrándulás, hogy képtelen lesz betartani, bár amikor ezt megfogadta, akkor eszébe sem jutott, hogy a lányokkal szembeni viselkedésére is érvényes kell legyen. Ezért, az úriemberségét bizonyítandó, megbeszéltek egy időpontot, amikor együtt mennek el a mamához, lehetőleg olyankor, amikor Manci és Palika nincs otthon, s ha lehet, Terkát is másfelé csábíttatják, és Berci elmondja, hogy tisztességesek és komolyak a szándékai, s amikor a mama, aki a tizenharmadik gyermekszülés után megrepedt hasfalán egy bágyadt mozdulattal megigazítva a haskötőt azt mondta, ha magának ilyen komolyak a szándékai, Berci, úgy érezték övék a világ, s már tervezgettek is. De akkor Bercit behívták, Nyíregyházára vitték, s így Magdusnak is a mellsimogatások helyett csak nagy néha egy-egy tábori lap dukált, várni kellett a kézfogóval, de aztán Berci, avatottan kiképzett rádiós távírászként már nem kellett sokat magyarázzon, hogy őbenne mekkorára dagadt az érzelem, ezt Magdus minden alkalommal ki is tapinthatta, ha akarta, és ő akarta, s egyszer aztán odáig gerjedt, hogy hagyta magába csusszanni a kitapinthatót, a csodálkozástól még kiáltani is elfelejtett, pedig de szeretett volna, egyfelől a fájdalomtól, másfelől az örömtől, hogy Berci nemcsak ígérgette, meg is tette, amit simogatások közben a fülébe sugdosott, s hogy ő immár férjezettnek tekintheti magát. Attól kezdve minden lehetőséget megragadtak, hogy alkalmuk legyen az egymásbacsusszanásra, ez persze nem volt egyszerű, azért sem, mert a megtörténhetőnek nem volt egy állandó, lehetséges helye, és azért sem, mert tartani kellett a következményektől, így Berci többnyire a levegőt lökdösve göffögött a Magdus fülébe, de még ez is jó volt, mert ígéret volt, szép ígéret, talán a legszebbek közül való. És amikor az oláhkocsárdi csoda után már kicsi volt a bunker, két egymást követő estén is kimentek a dombhátra, a nagy diófa alá, ahol már minden úgy történt, ahogy az akadálytalan egymásra találásokkor szokás, ezért aztán akkor, amikor a kirgiz felszabadító a saját karjára kötötte Magdus óráját, Magdusban már ott volt Isten ígérete a folytatásra, s Berci, bár ezt nem tudta, éjszakánként az ágy alá fektette Magdust meg Mancit a hívatlan látogatók elől, anyuka az ágyban aludt Palikával, ők ketten meg apukával kétfelől, a hűvösre fordult éjszakákon rongyszőnyegre terítették a frissiben tömött szalmazsákot, amíg oda nem költözött Grigorij, a váll-lapján a maga három kis csillagával meg az Artyom nevű csicskásával, aki egyben a század szakácsa is volt, s aki, szerelem első látásra alapon, mindenáron el akarta vinni Mancit Moszkvába, s ehhez még Palikát sem látta akadálynak, mert attól kezdve Grigorij aludt az ágyban, a többiek, ahol érték, de már nem kellett rejtegetni sem Magdust, sem Mancit, ezért Berci úgy döntött, körülnéz a városban, hátha talál valami üres kuckót, ahol Magdussal nekivághatnak a jövőnek.
Menj csak, Berci, édes fiam, mondta anyuka, s Berci másnap hajnalban még pirkadatkor átvágott a Cserén Székesig, onnan Tófalván meg Szentgyörgyön át már jókor reggel Vásárhelyen volt, egyenesen a városházára ment, de ott egy egyenruhás útját állta, oroszul hablatyolt. Töprengett, merre induljon, azt tette, ami a legkézenfekvőbb volt, megkereste Kuti urat. Rossz bőrben volt az öreg mester, nem tudta kiheverni a sokkot, mert csak kicsi választotta el, hogy oda ne égjen, amikor a honvédség visszavonulását követő másnapon az ott maradt németek felrobbantották az állomás melletti finomítót, úgy tűnt, megromlott a hallása, mintha nem is igazán értette volna, mi érdekli Bercit, csak beszélt, csak beszélt arról, ami volt, s ami már soha nem lehet olyan. Berci őszintén rácsodálkozott, miért ontja magából a keserűséget, a reménytelenséget, soha nem volt ilyen, neki éppen máson járt az esze, Magduson, azon, hogy ölelni lehessen, nem félve attól, hogy kilesik a titkaikat, aztán, minden előzmény nélkül, teljesen váratlanul Kuti úr csak annyit mondott, a Németváros környékén nézz körül, fiam, a Kossuth utca is kiürült ugyan, de oda a keleti bandát rakták be ideiglenesen. Berci értette, sajnálta is nagyon azt az egész kiürülést, akkoriban nyomasztotta, hogy nem tud segíteni, de hogyan segíthetett volna. Pedig Berger Kuki is ott volt az egyik stráfszekéren, őt Kuti úr annak idején befogadta, magánál tartotta, amikor ezért nem járt éppen dicséret, jó keze, jó szeme volt Kukinak, s az ilyen mindig kellett, Húsvét után még egymás mellett ültek, amikor együtt sörözött az egész műhely az Elekesben, de májusban már Kuti úr sem tehetett semmit, Berger Kuki úgy ült a stráfszekéren, amire sokadmagával felültették s a téglagyárba vitték, mintha csak kirándulni készülne, lazán tartotta kis bőröndjét a térdén, úgy nézett el a menetet kísérő keretlegények feje fölött. Berci arrafelé indult, amerre Kuti úr mondta, fel, a várfal mentén, aztán, ahogy jobbról-balról elhagyta az iskolákat, bement az első kitárt kapun, boltíves előtérbe ért, hosszan hátranyúló udvarban találta magát, kétoldalt végig az udvar hosszában egy-egy földszintes épület, majdnem az udvar végéig értek. Valamiért a jobb oldalit választotta, bement az első ajtón, amiről lefeszítették a lakatot, letépték a lefoglalást jelző, pecsétes szalagot, odabent az üres helyiségben dúlás nyomát találta, ahogy az illetéktelenek kiürítették, törött székek maradványait, szétszórt újságokat, a Tolnai Világlap néhány megcsonkított példányát, onnan jobbra kanyarodott, át egy nagy helyiségen, melynek ablaka az utcára nyílt, be egy másikba, ami bizonyára a konyha lehetett, az öntöttvas kagyló sérült zománcán rozsdafoltok, az egyedüli ép darabnak a kályha tűnt, bár annak is a két platnijából egyik elrepedt, aztán visszafordult, tovább ment hátrafelé, át a másik két nagy üres szobán, egy kisebb szobába ért, az a szegénység jegyeit viselte, törött lábú asztalka, kopott vaságy, rajta a késsel felhasított matrac, mintha kincseket keresett volna valaki benne, az egész házban kalapácsütések nyomai a falakon. Nagy volt a ház, túlontúl nagy ahhoz, hogy Magdussal belakhassák, de nem akart tovább keresni, visszament Kuti úrhoz, hogy elmondja, mit talált, költözzetek be, fiam, aztán elválik, mi lesz majd, mondta Kuti úr, és keserű lemondással legyintett. Berci elindult hát, hogy valahol egy lakatot vegyen, de sehol nem talált, valami foglaló jelt mégis csak akart, fel s alá mászkált az udvaron, beleakadt egy darab drótba, kapóra jött, letépte az egyik Tolnai Világlap címoldalát, azt tűzte rá a lakatnak szánt füleken átdugott, majd összefont drótra, furcsa foglaló volt, de látszott, hogy valaki igényt tart arra, hadd lássák a vizsla szemek, hogy a hely nem szabad. Már esteledett, amikor beereszkedett a Csere oldalán, lépni is alig tudott, olyan fáradt volt, hogy legszívesebben lefeküdt s behengeredett volna, de jó hírt vitt, s ez erőt adott, hogy Magdust úgy ölelje aznap este, mintha abba sűrűsödne belé az eljövendő élete.
Az eljövendő életének valami ilyen biztató jó hírre lett volna szüksége akkor is, amikor elment Barátfalvi doktor úrhoz, mert az már nem volt játék, hogy sokadik napja alig aludt valamicskét. Csak a forgolódás meg az idegeség, hogy nem jön álom a szemére, hajnalban alélt bele a fáradtságba, de egyórányi alvás után minden alkalommal kipattant a szeme, úgy virrasztott reggelig, érezte, fáradtabb, mint lefekvéskor, de nem volt mit tenni, november végétől karácsonyig annyi a munka, hogy nem lehet egy órát kihagyni, nemhogy egy napot, napokat, ahogy Barátfalvi doktor úr javasolta, súlyos idegkimerülésre gyanakodva. Csak aludni tudjak, doktor úr, mondta Berci, az lenne a fontos, és nem az előírt egy, hanem két tablettát vett be esténként a Tardilból, remélve, hogy bírja majd talpon a nagyságos aszszonyok és doamnák körül forgolódni nyolctól egyig meg délután négytől nyolcig, kilencig, hogy ereje legyen ugyanolyan kedves rábeszéléssel átvinni az akaratát a hiúságtól fertőzött hölgyekbe, akik, kis kivétellel, soha nem azt a fazont választják maguknak, ami nekik a legelőnyösebb lenne, de azzal is csak annyit ért el, hogy a hajnali egy óra alvás áttevődött a lefekvés utáni egy, legfeljebb másfél órára, s így az éjszaka csendje virradatig fokozatosan elviselhetetlen zúgássá vált a fejében, egyre jobban idegesítette a Magdus egyenletes hortyogása is, szokásává lett, hogy eleinte aprókat, majd mind nagyobbakat taszított rajta, amíg az ő szeméből is ki nem verte az álmot. Luca-nap táján már mindkettőjükön úgy kiütött az álomtalanság-kór, hogy sem ebédkor, sem vacsorakor meg utána nem tudtak egymásra nézni, de Magdus hiába mondta, Berci, ez így nem mehet, ment, mert mennie kellett, egy Kormos Albert nem engedheti meg magának, hogy nyafogva elveszítse a régi, hűséges klienseket, legfeljebb erőtlenebb kicsit, nem beszél rájuk semmit, hagyja, hogy mindegyik a saját mafla önfejűségének áldozata maradjon, majd januárban, amikor elül a nagy rumli, majd akkor talán... De igazából nem bízott abban sem, hogy elmegy legalább egy hétre valami jobb helyre, nem kívánkozott sehova, fáradt volt, ezt a fajta fáradtságot még soha nem érezte.
Akkor is keveset aludt, amikor Magdussal beköltöztek, de az más volt. Másnap már együtt mentek vissza, hogy Magdus is lássa, segítsen választani, habár Berci már előre eldöntötte, hogy az a rész a jobbik, amelyiknek az ablaka az utcára nyílik. Hajnalban indultak, nem akartak átalvetőt vinni, egy ponyvából varrtak zsákot késő este, abba csomagolták a legszükségesebbet, amiről úgy hitték, elég, ha néhány napig odalesznek, Berci a hátára kapta, úgy vitte, mintha a saját megdicsőülésének záloga volna, büszke volt magára, de miért is ne lett volna, Magdus időnként aprókat szaporázva már-már futott mellette, úgy igyekezett lépést tartani, megérte, Berci széles mozdulattal mutatott körbe, mint király, aki saját birodalmát szemlézi, aztán ölbe vette Magdust, forgott vele, a kemény, fényezett tölgyfa parkett csikorgott a cipője talpa alatt, Magdus azt mondta utána, nem is volt olyan kemény a parkett, és ernyedt karokkal ölelte át Berci nyakát, ölelésében ott volt minden elismerése és hálája. De Berci úgy érezte, nincs vesztegetni való idő, ki kell takarítani, ide kell hozni mindent, ami van és kellhet, Magdus ágyát a Béla király utcából, azon ketten elférnek, egy asztalt kell szerezni, legalább két jó széket, anyukától a kétajtós régi szekrényt, a kályhák jók, talán télire gáz is lesz, ha nem, apuka szerint egy szobára egy szekér fa kitart tavaszig, azt ő adja, a ló is, amelyik a szekeret húzta, mintha érezte volna, milyen sürgős, nagyon igyekezett, ugyanarra a szekérre ültették a mamát, Mancit és Palikát, amivel a szekrényt behozták, éppen kapóra jött, ők is visszaköltözhettek a szoba-konyhájukba, egyúttal az ágy is a helyére került, vagyis hát az utcára néző nagy szobába, volt, mire feküdni, volt krumpli és hagyma meg zsír meg máléliszt, és ott volt Magdus mindenestől. Már csak azt kellett megtudni Kuti úrtól, mikor nyit újra a szalon, de Kuti úr azt kérdezte, kinek, minek, fiam?!, és Berci hiába próbálta győzködni, hogy minden ugyanúgy lesz, mint előtte, Kuti úr csak legyintett újra meg újra, hogy kinek meg minek, amiről Berci érezte, hogy ebben több van, mint lemondás, hiába is erőltette volna, hogy ő belevágna, ha Kuti úr is úgy gondolja, hogy megbírja, mert Kuti úr megelőzte, mondván, ezentúl mindenki magának kaparjon, a zsidónék odalettek, a magyar dámák hazacuccoltak, úri cseléd sincs már jóformán, hát kinek, minek. Berci értett a szóból, hogy ezentúl az lesz, amit ő akar, és úgy, ahogy ő akarja, ha lesz hozzá elég ereje, hogy magának csinálja. Ezt meg kellett beszélni Magdussal is, mert, bár tudta, hogy varrónőnek tanult, még ki sem próbálta, hogy tud kéz alá dolgozni, de bízni kellett benne, miért is ne bízott volna, harmadik nap is ugyanolyan finom árva krumpligulyást főzött ebédre. Berci körülnézett az udvar másik oldalán is, meg is lett a két jó támlásszék, két hokedli, egy igazi asztal, egy tükör, még egy nagyobbacska mosdótálat is talált, éppen az aznapi gulyást ették, amikor megjelent két szigorú arcú ember, hogy ki lakik itt, és milyen engedéllyel. Berci tudta, hogy akármire képes lenne, nem csak az engedély megszerzésére, Magdus rettegett attól, hogy mások is rájuk törnek, bezárkózva ült, amíg ő járta a landarist az ideiglenes városi tanácsnál, és várakozott tehetetlenül Zsák Adolf polgármester irodája előtt, úrhatnámság nem lett belőle, de október vége felé megkapták a kiutalást két helyiségre a ház végében, oda, ahol a fürdőszoba meg a cselédszoba is volt, de ott mit sem ért volna a cégér, ezért Berci az elsőnek érkezettek jogán addig járt a Zsák Adolf nyakára, egy kabátot ígérve a nagyságos asszonynak karácsony előttre, amíg át nem írták a kiutalást az első két helyiségre azzal, hogy a kapu alá kell bejáratot vágatni, a másik, a lakás többi szobájára nyíló ajtót be kell falaztatni, ami természetesen már csak lepkepihe könnyűségűnek tűnt azután, hogy ki lehetett tenni a cégért a Klastrom utca 2 szám kapujára, amit Grünn úr, a bal oldali épület első két szobájába nemrég beköltözött kárpitos készített el két szép, barnára pácolt colos deszkát nutféderezve és enyvezve egymás mellé, s amin nagy, fehér nyomtatott betűkkel az állt: KORMOS ALBERT NŐI SZABÓSÁGA. Attól a cégértől már ébren is álmodni lehetett, nem kellett sem Istenhez, sem máshoz fohászkodni, csak bízni abban, hogy minden szép és jó lesz.
Bercinek már két hónappal azután, hogy az álmatlanság kínozni kezdte, valami azt sugallta, hogy nem bízhat sem szépben, sem jóban, mégis hallgatott Magdusra, rábeszélte Lokodi Lacit, menjenek együtt egy hétre Szovátára, talán csakugyan a pihenés elüldözi az idegkimerülést, visszahozza az álmát, de Peti utólag megmutatta az esetet kivizsgálni hivatott rendőrtisztnek, amit az apja írt 1968. január 15-én: „Hétfő óta vagyunk Szovátán Laci bácsival, s holnap, hétfőn már megyünk haza, otthon jobban lehet pihenni. Te hogy vagy? Ha megkezdődtek a vizsgák, számolj be részletesen mindenről. Már nagyon várunk haza a vakációra. Én nem érzem jobban magam. Csak altatóval tudtam egy keveset aludni itt, Szovátán is. Azért is megyek haza. Csókol, Apu”.
Mire is számíthatott volna Berci, milyen szépre és milyen jóra ezek után, hogy Peti fiának mindezeket megírta a Medve-tót ábrázoló, fekete–fehér képeslap hátoldalára?
