[2018. MÁJUS]

---

Sírni kezdek, hogy melletted
legalább folyam lehessek.
Beléd ömlök, és párás
tekintettel vizsgálom magam
a szélcsendben: a szemed nyílt víz,
én a sajátomat behunyom,
kivárom az esernyőket és a
föld roppant repedéseit.

Aztán aláhullok, a talaj nyelőcsövén át
ismét csapdába esem, magával ragad
egy felvágott ér, folyam leszek és intek,
innen már ismétlés minden, az előző
részek tartalma, a szemed,
az a rettenetes nyílt víz, amin én
Jézusként bóklászok, hogy aztán
alámerüljek, és sose szabaduljak
fogságodból, ha már úszni nem tudok.

* * *

Gyerek vagyok, anyu, hozd le nekem a csillagot.
Vannak még vagy elhulltak a sok-sok csillagok?

Emlékszem, anyu, amelyiket elsőre hoztad, elhagytam;
a második aláhullt,
a harmadik elégett.
Magam is elhagytam és elhulltam.
Nézd, anyu, égek.

Anyu, nézd, a szívem milyen kormos már,
mint azok a szép régi csillagok.
Anyu, látod, éppen most jól meghalok.
– Anyu, nekem tényleg annyi! –
Anyu, én már annyit fájtam.
Anyu, én már annyit hazudtam.

Anyu, miért van ez, és én mit csináljak?