[Látó, 2010. február]
A csillagok közötti űri csend
tartja össze, amit Isten teremt.
Most a fakoronákra nehezül,
s a nyári estét uralja az űr
szabadsága, a boldog végtelen.
Hirtelen része lesz minden jelen:
a szőlőlugas, tücsökcirpelés,
és az otthont körbeíró egész
világ, amelyben a szívünk dobog.
Rímeket hazudnak a csillagok
minden lüktetésünkre, ami fáj.
Dobogó nyári éjszaka a táj,
és mint a semmi, olyan céltalan.
A nyárnak is egyszer csak vége van,
s ahogy kihull belőle a jelen,
elsöpri az otthont a végtelen.
Szatmárnémeti, 2009. augusztus