Slly

Stn mintha bal kézzel rajzolta volna, olyan félresikerült volt Smn arca. Bár az is lehet, hogy épp a Stn kontárkodott bele a teremtő Stn munkájába. Smnnak homloka például azóta van, hogy kopaszodni kezdett, ami viszont elálló füleinek nem tett jót. Orra lányosan pisze, és ha nevet, orrcimpái is kalimpálnak, és bizony ki-kivillan sárga fogsora. Arca lágyan ívelt, és bár lassan negyven, alig nő rajta valami a pihén kívül. Álláért viszont akár urának is tarthatta volna a Nílus mente, ha Smn el nem késik pár ezer évet világra jönni. De mert késett, be kell érnie földrajztanári állásával, ami pedig már csak azért sem kevés, mert legalább a térképen bejárhatja azokat a vidékeket, ahol piramispakoló elődei még hadseregestől kalandoztak. Ilyenkor mindig nekibúsul, hogy mennyivel szebb idők jártak akkor. Gízában sétálhatna, és szolga borulna elé, hatalmas uralkodóm, méltóztatná megtekinteni az obeliszket, gyönyörű most, a lemenő nap fényében. Hűsölhetne egy piszok nagy kőkocka árnyékában, és ha naponta kijárhatna oda, megláthatná, hogyan legózza neki össze a halhatatlanságot több ezer munkás kéz. De nem járhat ki, nem ér rá, most is a 11. B-be kell mennie, Impéria földrajzát tanítani. Ha jól emlékszik, a mai lecke Impéria tájegységei. Lassan becsengetnek, ekkor sóhajt egyet, és elindul a tanári felé, hogy hóna alá csapja az aktuális osztálynaplót. Bár nem szívesen hagyja ott a folyosó végi szegletet, ahonnan széles ablak néz az udvarra, de főleg, a fiúvécé is onnan nyílik. Erőt vesz magán, mert hát ugye a kötelesség az első, utána az élvezetek.

Diákjai, mint valami mókusok, úgy mászkáltak az osztályterem falain ide-oda, de hamar megcsendesedtek, amikor meglátták nála a naplót. Pedig Smn nem akar feleltetni. Elég baj volt neki, hogy linnai nagyapák unokáit a birodalom földrajzával kell tömnie. Ajkába harap, kiakasztja Impéria térképét, és beszélni kezd. Jó napom van, nem selypítek. Ha izgult, gyakran elpösszintette magát, jó napokon egyszerűen csak raccsolt.

Múlt órán tanultuk, hogy hol van Impéria a kontinensen. Hogy Álem és Impéria között keleten a Ribaj képezi a természetes határt, közben húzgálja aszott ujját a térképen, délkeleten Dinyével szomszédos a birodalom, míg délen a tenger határolja.

Délnyugaton, ez itt Zemélia, északabbra Zímia. Nyugaton a terjeszkedés nem természetes határig történt, Éána és Impéria között csak drótkerítés húzódik. Végül északon Hicsko-Volonniát a Jokka völgye, keletebbre pedig a Zátoka völgye választja el Impériától.

A birodalmat négy fontosabb tájegységre lehet osztani. A keleti része Lómia, innentől délre van Szusszeda. Szusszedától nyugatra Mukótia fekszik. Egy pillanatra elbicsaklik a hangja. A vécé elé képzeli magát, bekukkant, az mindig segít. Ott is gyámoltalan, de legalább az el-elrebbenő látványok némi örömet szereznek neki. A negyedik pedig Sillyő. Írjátok fel alcímnek, hogy Sillyő.

Sillyőt majdnem teljesen körülkerítik a hegyek, amit a név eredeti jelentése is őriz. És tele van Sillyő mindenféle fával, tekintetre kedvessel és örökzölddel, és völgyeiben is megterem mindenféle, ami eledelre jó, mert őrzött és művelt Sillyő földje. Keleten a Vóri Havasok választják el Lómiától, délen a Mág Mukótiától, Éána felől pedig a Szúlmág magasodik. Sillyő rendkívül gazdag folyókban, melyek öntözik földjét. Ezek vagy itt erednek Sillyőben, vagy csak átfolynak azon. A négy legfontosabb folyó közül északon folyik a Jokka, amely megkerüli Volonnia egész földjét, ahol az urán terem. És Volonnia uránja igen jó, és ha egyszer felépül végre, Csernobil is azzal fog fűteni. Délebbre található az Ajkáz, amely megkerüli a Szúlmágot, és végül a Jokkába torkollik. A harmadik nagy folyó a Jóvola, amely a Vóri felől egész Sillyő hosszában Éána irányába folyik. A negyedik pedig a Jőg.
Bezzeg ha a Nílus volna! Ha éppen nem a legyőzött népek adóügyeit tárgyalná tanácsosaival, ott üldögélne egy kőkocka árnyékában, és az építkezés menetét figyelné, és építészével csevegne. Hét meg hét tehénről álmodna egészen furcsa dolgokat, de ugyan miért hívná álomfejtőit, ha egyszer gyönyörködhet a kőfaragó férfiakban. Különben is van gabona elég, és idén is kiváló termés ígérkezik.

Sillyő területe a maga egészében három részre oszlik: egyiket a hubinok lakják, a másikat tulmánok és hubinok vegyesen, mivel a régi lakosai kipusztultak, míg a harmadikat az a nép, amelyet hívjunk csak maradéknak. Mindhárom különbözött egymástól, más nyelv, más intézmények és törvények. Az egész birodalomban a kezdetek óta Sillyőben jártak a legtöbbet a kereskedők, és gyakran vittek hozzájuk olyasmit, ami a lélek finomodásához vezet, éánaiak és mindenfélék.

Kicsengetéskor eszébe moccan, hogy nem adott reggel enni a kandúrjának. Különben jó termés lesz, a macskák is mind ezt nyávogják a szűk utcákból. És hiába félszemű az ő cicája, ennie azért csak kell. Porción felül nyolc petákért darált húst vesz, és még a kasszánál belegyűri az Urbiai Igaz Szó zizegős papírra nyomott ünnepi mellékletébe. A híg lé hamar átitatja a szupermarket tervrajzait, majd a fejlécig szivárog. A hatalmas uralkodó hosszan elnézi, amint a nedves folt úgy terjeszkedik az újságpapíron, akár egy gyulladás, és lassan olyan formát ölt, mint Sillyő. Pont úgy, ahogyan a birodalmi importlakosság árasztott el bennünket. Ezt hangosan gondolja.

Körülbelül ezért kasznizták be. Úgy beszélik.

Mzs

Teljesen természetes mozdulatokkal lépett be a lépcsőházba. Ugyanolyan természetesen nézett bele a postaládába is, de ott reklámmagazinokon meg egy aprócska idézésen kívül semmi sem volt. Még természetesebben húzta elő foszladozó farmere zsebéből a kulcsait. Tudta, hogy figyelik. Nem is talált egy kulcs sem a zárba. Túl kicsi volt a kulcslyuk és túl nagy a kulcs. Vagy ha nem is volt az túl nagy, legalábbis mozgott ide-oda, kocogott a rézen. Rázta a hideg, és verejtékezett. Mzst különben mindenki kötélidegzetűnek tartotta, ha nem hamarabbtól, hát a templomos vadnyúl esete óta. Most mégis gondot okozott neki egy egyszerű bejárati ajtó. A saját lakásáé.

Óriási kő esett le a szívéről, amikor végre sikerült bejutnia garzonjába. Azonnal zárta az ajtót maga mögött, senki se ki, se be. De talán itt is figyelik. Beült a konyhába, villanyt nem gyújtott, éppen csak szürkült. Előhalászta kopott mellényéből a cigit, a gyufát, hogy rágyújtson. Az első szál a filternél kettétört. Remegett a keze. Az összes dohány a földre hullt. A második szál eljutott a szájig, következett a gyufa. Sokáig csiholta az első gyufaszálat, már mindenütt érződött a foszfor szaga, de az csak nem gyulladt meg. Kihúzott egy második szálat is, de annak a mérge hasadt le a dörzsfelületen. Túl sokat tökölődik. Ideges, és ezzel elárulja magát. Ideges, tehát érzi, hogy bűnös. Nem kell ide beismerő vallomás, nem kell ide semmi. A harmadik szál meggyulladt, de el is tört azon hirtelenjében. Szerencsére égő része a kagyló felé repült. Negyedjére sikerült csak. Az első slukk borzalmasan megnyugtatta. Közben besötétedett.

Most már nyugodtan nézett szét a konyhában, az utcáról épp elég fény szűrődött be. A kagylóban egész kis hegy mosatlan állt. Bólintott a zsíros bádogcsanakok felé. Jó ismerőse volt a fazékra még tavaly ráégett makaróni, a kormos lábos, de a többi edény is. Ismerte őket, név szerint, melyiknek kell a fülét tartó csavart meghúzni, és mikor. Tudta, melyiket nem szabad dróttal súrolni, mert az fáj neki, de legalábbis a zománcot nehogy levigye. De az edények nem bólintottak vissza. Mzst újra elfogta a nyugtalanság. A merőkanál nyele szótlanul a szoba felé mutatott. Arra fülelt a csupor is. Baj van.

Mzs megrémült. Mégsem a betűző nap fényét látta hazajövet a szoba falán. Gépies mozdulatokkal felállt, odament a szobaajtóhoz, és kopogtatott. Látta, az olvasólámpa az ajtónak van fordítva. Gyorsan elnyomta a bagót, ahol érte, és alázatosan belépett. Köszönt. A lámpa fénye teljesen elvakította, úgyhogy bele is botlott egy furcsán elhelyezett székbe. Nyilván neki készítették oda. Leült. Hiába hunyorgott, nem látta, ki ül a lámpa mögött. Csak abban volt biztos, hogy most bajban van, mert a birodalom nem játszik. Főleg rendes emberrel nem. Ismerte Ttl bácsi esetét.

Mint aki karót nyelt, ült. Próbált viselkedni, hogy legalább a tisztesség. Egy peták negyven batka. Igazán vehetett volna egy rendesebb inget. Olyat, ami illik az alkalomhoz. Nézte a lámpát, a lámpa őt, azzal a különbséggel, hogy a lámpa nem verejtékezett. A cipője is koszos volt. Hazajövet a jószágigazgató is figyelmeztette.
Kezdetnek a röpcédulákról kellett beszélnie. Amikor először kimondta, hogy röpcédula, megkönnyebbült. Együttműködik a hatalommal. Köpni éppen nem fog, az nem lenne férfias, de mindenképpen enyhítő körülmény, hogy a maga részét vállalja. Önként. Rámutatott a szoba sarkában álló számítógépre, ősrégi pentium, és a mellette még gyárszagú lézernyomtatóra. Ott készültek a röpcédulák, ez teljesen világos volt. Hosszú csend következett. A huzat zizegtette az elhasznált papírtömbök letépett csomagolását. Ezalatt Mzs teljesen elbizonytalanodott. Lehet, hogy nem is a röpcédulák miatt ül most a lámpa előtt. Esetleg valami sokkal súlyosabb vétségért. Nem esetleg. Szinte biztos. És a lámpa hallgatott, mint aki mindent tud, csak a beismerő vallomást várja. Türelmes volt, mint apja a csintalan gyermekkel. Nevelni akart. Nem büntetni.

Mzs megpillantotta az asztalra kikészített papírvágó kést, az ollót és egy borotvát is. Megborzongott. Vallatás lesz belőle, ha tovább nyújtja a csendet. De ugyan mit mondhatna. A lámpa csendesen tette a dolgát, birodalmi gyártmány. Csak világított Mzs szemébe, Mzs pedig félt. Így is van ez rendjén. Mzs elpityeredett, hogy ugyan mit mondhatna még, mindent bevallott már. A lámpa türelmes volt, hagyta, hogy Mzs kifújja magát. Csak a szék fogta, mintha ragasztóba ült volna.

Engedélyt kért, hogy rágyújtson. Tényleg, különben nyugtalanító, de mégis türelem vette körül Mzst. Tiszta ügy, a birodalom a markában tartja. Hadd dohányozzon szegény, úgyis a miénk. A lámpa hallgatott, tehát beleegyezett. A birodalom türelmes. Dikicselt vagy öt percig, végül rágyújtott, sikerült. Aztán egyszer csak felállt a székről, felkapcsolta a nagy villanyt, eloltotta az olvasólámpát, és vetkőzni kezdett. Minek szégyellősködjön, hiszen egyedül van. A bagót az asztal szélére tette, amíg kibújt a majójából. Izzadt testének jólesett a szoba hűvöse. Éjjel kettőre járhatott. Félredobta matracát, ami alól előkerültek a kiegyenesített kaszák, sarlók és egy ásó is. Megragadta az ásót, és egy szál bagófüstbe burkolva kisétált a tömbház mögötti játszótérre.
Legelőbb a kavicsokat gyűjtötte a hinta tövéből óvatosan egy csomóba, csak aztán kezdett ásni. Esett, és nyakig sáros lett, de legalább a föld laza volt. Talpát vágta az ásó, azért egy papucsot igazán húzhatott volna. Meglett a gödör, vagy másfél méter mély. Az eső is elállt. Mzs arccal a föld felé, ahogy volt, sárosan, pucéran belefeküdt a gödörbe, és várt.

Hajnalra a játszótéren nem látszott semmi feltűnő, hacsak a hinta nem volt sárosabb a szokottnál. Elvégre esett.

Mzst Kisasszony hava huszonnyolcadikán eltűntnek nyilvánította a birodalom.

Esticsillag

Már legalább nyolc kartonra való átszabott áru hevert szanaszét az asztalon, átlagos délelőtti termelés, amikor az ikrek felnéztek a munkából. Egymás között alig beszéltek, Zszska néni szerint telepátria vagy mi, és az is kérdés volt, hogy tud-e mindkettő beszélni. A kuncsaftok legalábbis csak egyiküket hallhatták szólni. Egypetéjűek voltak az ikrek, mint két tojás, csak egyik tyúk, a másik meg galamb tojása lehetett, mert összetéveszteni képtelenség volt őket. Egyikük életrevaló, magas és jóképű férfiként szerepelt az áramtalan és fűtetlen esti mesékben, a másikról meg az a megalapozott mendemonda járta, hogy erősen nyüzüge, kissé púpos is talán, és mint férfi sem állja meg a helyét, szóval úgy. Ami különben úgy önmagában nem is különösebb gond, mert életükben egy nő volt csak, a saját anyjuk. Érte dolgoztak, és ugyancsak gyorsan járt a kezük, amit a linnai nép a legszűkösebb időkben is jól megfizetett, mert tüzet csak kellett gyújtani, akármilyen volt a népjólét a birodalom hivatalos közleményeiben.

Különben Urbia neve a mosdatlanabb pletykáktól fel a birodalom krémesebbjéig valahol egyet jelentett a nehézbörtönnel. Még a linnai időkben épült, és azt is suttogták, hogy valamit kevertek a malterba, amikor rakták a falakat, mert azok a legszárazabb nyarakon is mindig gyöngyözték a nyirkot. Szóval öt-hat év az urbiai cellák valamelyikében többnyire életfogytot jelentett. Az egyesülés után a fekete herceg, persze ezt a badarságot csak a csapos terjesztheti, szóval a hadbíróságon nem akart mindenkiből mártírt csinálni egy fürge kivégzéssel, hanem kilóra számolta ki az éveket. És a számítása be is jött, mindenki épp egy hónappal hamarabb szabadult, azaz jutott cellájából a hátsó udvarig, ahol ma is látszik a maradékok régi kápolnája.

Úgyhogy pontosan tudták az ikrek, hogy milyen börtönt kockáztatnak, ha nem egyenesen akasztást. Azt mondják, aki a tűzzel játszik, de legalább a tüzet legyen mivel meggyújtani. Mert hiába gyártatták a gyufát három műszakban a rabokkal, ha a gyufa egyszerűen nem akaródzott meggyulladni. Pedig jó a lopott recept, ebben a birodalom biztos volt. Mindegy, a gyufa birodalmi, tehát jó. Hanem többen is kifigyelték a régi linnaiak közül, hogy az Urbiai Szikra mérgével semmi baj, ámde a dörzspapír finoman szólva nem egyéb, mint soványka vízfestékkel mázolt papír. Megvoltak viszont a Linnai Láng skatulyái a rendes emberek szekrényeinek alján, rendes vegyszerrel kezelt dörzspapírral, mi kell még. Csak hát a Linnai Láng rejtegetését legalább úgy büntették, mint a csonka birodalom térképének birtoklását. Hazaárulás. Meg aztán hosszabb is az Urbiai Szikra szála kerek fél centivel, pont hogy alkalmatlan legyen, és nehogy beférjen a rendes skatulyába. Így csinálhattak az ikrek jó üzletet, anyjuknak. Abból éltek, és tartották el a mocskos tisztesaszszonyt, hosszú sztori, hogy a régi skatulyához rövidítették az új gyufaszálakat, lecsippentettek a pálcikákból kerek fél centit, és kész volt a gyulladó Linnai Láng.

Azon a napon állt meg Jns az ikrek zugműhelye előtt. Szemtelenül odahúzta fekete Moszkvicsát a járdára, hogy kellene neki potom ötven karton, birodalmi célokra. Eddig beérte egy-két csomaggal, megkenni pedig csak friss dohánnyal lehetett. Az ikrek puffadtra dolgozott, villámgyors keze megdermedt. Ez nem sima látogatás. Azonnal értették a helyzetet. Hatvan karton, mert ha nem, feljelentés, hazaárulás, és két napon belül akasztófa. Nem kell közös pete ahhoz, hogy ilyesmit megértsen a józan eszű ember hosszabb beszélgetés nélkül. Jns felvett az asztalról egy rövidített szálat, rágyújtott, és a füst mögül stírolta a gyufakurtítókat. Aztán hozzátette, hogy ez hazaárulás. Estére jön a kartonokért. És nem érdekli a negyvenakárhány család, akiknek a megrendelését kellene teljesíteniük estére. Első a birodalom.

Negyvenhat karton jött össze késő délutánig. Ahogy a tehervonat elcsoszogott Éána felé, Esticsillag átbillentette a váltót, és beült a vasúti száguldásra átpofozott Lada volánja mögé. Még egyszer megkérdezte az ikreket, hogy biztosak-e a dologban. Hogyne lennének biztosak, húsz kartont a mamának, futja majd gyógyszerre, öt karton kellett az átkelés megszervezéséhez, a többi Esticsillagé, csak vigyen már át a határon.

Visszajövet rendesen meglyuggatták az öreg Ladát, szép kis fogadtatást szervezett a birodalom, de Esticsillag fizikumához egy karlövés, izomba, csontot nem ért, messze kevés. Fel sem vette a sérülést. Azért egy keveset csak vérzett magának. Igaz, csendben. Aztán Jns személyesen kapta el, de a jogokat csak elmakogta, mert akkorra már ömlött orrából a vér.

Esticsillagot hazaárulásért halálra ítélték. Szerepelt a vádiratban olyasmi, hogy nagy erejű tűzfegyvert készíteni tudó hazaáruló szakembereket juttatott át az ellenséges nagyhatalomhoz a szigorúan ellenőrzött határon, de az amerikai repülőjegyek kérdése még az esküdteket is megosztotta. Esticsillag száztíz kiló volt, igazi nehézfiú. Állítólag még Ttl bácsi üzletét is megpróbálta volt folytatni, ha nem egyenesen ő tette el az öreget láb alól. Szüleinek legifjabb gyermeke volt, két bátyjánál nyolc évvel fiatalabb. Ítéletmondáskor elküldték a bolondot, hogy kiáltsa ki azt a városban, meg hogy egy kenyér mindenkinek, aki leköpi az árulót. Szent András hava volt, és egész éjjel szemerkélt az eső. Hajnalra mégis csinos tömeg gyűlt a Koponya térre. Napkelte előtt a tűzoltózenekar elkezdte püfölni a dobokat. Akasztottak.

Névtelenül temették, jelöletlen sírba. Csak Lmr tiszteletes úrnak mondta meg a birodalom, hova ásták meg a gödröt. Kántort sem vihetett magával. Egyedül volt Lmr tiszteletes úr a gödörrel, a koporsóval, meg a gödör körül az árnyékban alvó sírásókkal. A főnök megkérte a bibliást, hogy ébressze fel, ha meló van, mert fárasztó hetük volt, és a meleg is kibírhatatlan. Cserébe annyit szöszmötölhet a halottal, amennyit akar, nem kell a birodalmilag megszabott negyedórát betartani. Nem volt mit tenni, Lmr elkezdte a szertartást a linnai szabad ég alatt a maradékok istenével kettesben. Voltaképpen örült is, hogy nem sürgeti senki, a sírásók egytől-egyig aludtak. Kibeszélte magát, és már vagy fél órája zsoltározgatott magában, amikor az egyik sírásó forgolódni kezdett. Jó lenne sietni kissé, gondolta Lmr, jer hát, temessük el a testet. Következett volna az ötödik szakasz, hogy jer, hagyjuk őt itt aludni, mikor az iménti sírásó álmában fordult még egyet, és behengeredett a gödörbe. Eséskor nyakát szegte.

Ki hallott már ilyen hülyeséget. Pap nélkül temették Esticsillagot, és különben sem aludhatott a nagy hidegben senki a földön, hiszen Szent András havát írták.

Biznisz

A Ladában nyugati volt a kényelem, de nem beszélgettek. A holtvágányt meg az egész lapos tájat hol bokáig, hol derékig érő hó nyomta, és Urbia felől köd is. Esticsillag, aki számára az egész csak biznisz, ült mereven a volánnál. Ő a révész volt, és nem érdekelte semmi más. Állítólag a légióból szökött volt haza. Mondjuk, arra gondolhatott, nehogy befagyjanak a váltók, mert ilyen ködben kényelmetlen lenne a másik vágányon szemből jövő szerelvénnyel találkozni. Közben nyugatit szívott, és bőrdzsekije volt, ami a hatóság előtt eleve gyanússá tett egy urbiai lakost. Látszott, nem kispályás.

Hirtelen kiszállt a vasúti Ladából. Mindenki marad a helyén, én elmentem benzinért, mondta. Az utasok egymásra néztek, aztán utána, de a köd már meg is reggelizte Esticsillagot. Egy sporttáskával és egy üres kannával cammogott el a sínek mentén.
A nő terhes volt, és láthatóan cseppet sem izgult. Lehetett vagy harminc, a vonásai gyűröttek, nem úgy a ruhája. Ő törte meg a csendet. Hogy lassan jön a vakarék. Csak kint kell megszülnöm, már vár a „család”. Ez lesz a negyedik. Az elsőért hat misi petákot adott a „család”. Erős valutában. A másodikat megtartottam magamnak, most kétéves, otthon vár az apjával. A harmadik csak császárral akart jönni, de kaptam érte két misi bónuszt. A mostani már késői gyerek, várhatóan okosabb lesz. Császár nélkül is megütheti a tíz misit, csak alkudni kell a vakarcson. Nehogy már a „család” diktáljon, ahol az asszony gyerekkorában felfázatta azt a púderes nyugati alfelét. Ha kell nekik a gyerek, fizessék meg. Mert a szupermarket kasszájánál nem lehet eleget keresni.

Különben inkább nem is akarták tudni, hogy Esticsillag hol jár. Közben elment egy tehervonat. Hullni kezdett a hó (korpa az angyalok hajából). A Ladában középül egy öregember bóbiskolt, sapkásan, kicsit izzadt és nagyon csendben volt, amióta a nő (késve) beült az autóba. Balján csont és bőr nyakigláb férfi alázkodott a Lada alacsony terében. A fia vagyok, és az öregre bökött. Régen trolit hajtottam, aztán munka nélkül maradtunk egy csomóan. Azóta pálinkát főztem. A férfi hevesen gesztikulált, így lassan sejteni lehetett, hogy mekkorák voltak a bödönök, amikben a cefre erjedt magának, mekkora a veder, amivel a cukrot adagolta, és mekkora az üst, amiből a pára spirálisan csavart, vízhűtéses csőben kóválygott kifele, majd lehűlt, és végül a pálinkafőző alkotmány egy vékony csövön kipisilte magából a negyven-ötvenfokos levet. Meg az öregasszony hátsó udvarát, a sok tyúkszart, mert ott aztán senki sem keresne pálinkafőzőt. És hozzá a tiltott rádiót. Azt nem lázadásból hallgatta. Csak hiába tekerte más állomásra, le lehetett esve a zsinór belül, mert nem történt semmi. És például ha a pálinka mellé az üvegbe belenyesünk egy-két eperfaágat, hordóíze lesz, meg egy kis sárgás színe. Aztán tegnap éjjel a lakást feldúlva találtam, plusz egy hatósági cetli, hogy nem kaptak otthon, házkutatás volt, legyek szíves nevezett időpontban a nevezett helyen megjelenni egy váltás fehérneművel. Bólintott aztán, hogy befejezte a mondókáját.

A nő az öreg felé hegyezte az állát, hogy ő ki. Hát az apám. Jó ember volt, nálam csak az állambiztonságot utálta jobban, meg a birodalmat. Amikor hallotta, hogy a hatóság az ajtóban áll, lenyelte az összes aranyat, amit a pálinkán gyűjtöttünk, még a gyűrűjét is, hogy ne kerüljön zsernyákkézbe. Aztán azok semmit sem találtak, és dühükben nyakon verték egy asztallábbal. Mikor éjjel rátaláltam, fogtam az öreget, és kitettem a hidegre, hogy meg ne romoljon. Most olvad szegény, úgyhogy jó lenne, ha jönne már ez az ember.
Esticsillag jött is, a sporttáska nélkül. Bal kezében tele kanna himbálta magát. Jobb kezéből egy katonabakancs talpa meredt előre, valakit vonszolt a hóban. Kabátja pedig domborodott, mint a Ladában a nőé. Ahogy jobban megnézték, meglátták, hogy bal combjában egy izmos csavarhúzót is hozott, de nem sántított tőle egy kicsit sem. Kinyitotta a nő felől az ajtót, és beadta a kabátjában hozott gyereket. Galiba volt a kútnál, mondta. A szülei oda. Ezt is kivisszük, utána magukra bízom, mondta. Nem sántított, de a katonát húzni elfáradt kicsit, darabosan szuszogott. Szépen becsukta az ajtót, hogy a gyerek meg ne rémüljön, látott mára éppen eleget. Felkapta a kannát, és tankolt. A katona bőre lila volt a belső vérzésektől. Még mocorgott, meg nyöszörgött, fel volt a szeme akadva, mégis az éles fegyver után nyúlkált. Esticsillag észrevette, nyugodtan letette a kannát a hóra, és elegáns mozdulatokkal egy-egy kört csavart a katona csuklóin. A pálinkafőző ezt már nem bírta nézni. Behunyt szemmel remegett a vasúti Lada nyugati bőrülésén, az apja mellett balra, és bevizelt, amikor a „révész” rányitotta az ajtót. Adja ide a kulacsát, mondta. Aztán elvonszolta maga után a katonát a váltókon túlra, ahonnan már csak két vágány futott a határ felé. A sínek közé fektette a félholtat, és a szájába öntötte a kulacs nagy részét, a többit a ruhájára. Az üres kulacsot befejezésül a zsebébe csúsztatta. Fontos volt, hogy a fegyvert ott hagyta nála. Gyakoriak voltak a hókupacok mindenfelé a síneken. Átfúvások. Esticsillag behányta kicsit hóval a mocorgó rongyot, negyed óra múlva úgyis jön a gyors.

Végül beült a volán mögé. A tükörben hátrapillantott. A nő sápadt volt, talán ideges is, a nyakigláb pálinkás (kezében a tartalékkulacs) még mindig remegett. Esticsillag orrát megcsapta a húgyszag. Hiába, a kliens az, aki fizet. Ilyen a biznisz. A gyerek az öreg nyakába csimpaszkodva hallgatott a sokktól. Esticsillag nagyokat nyelt, egy ideje mintha a csavarhúzó is ingerelte volna, de nem húzta ki, nehogy komoly vérzés legyen belőle. Kicsit előrehajtott fejjel várta a vonatot, hogy utána ők is indulhassanak.

Araneae

Mindent pontosan úgy tett, ahogyan a képeslap előírta. Álom havának utolsó napjaiban hozta a nagyhangú bolond, a jószágigazgató még kacsintott is, kinn állt még az utcán, mert a bolond tőle kérdezte meg, pontosan hol találja a címzettet. Aranyos kis ünnepi képeslap, hogy kedves birodalmi lakos, fergeteg hava elsején legyen szíves pontosan reggel hétkor egy, a birodalom egységét is veszélyeztető ügyben kihallgatásra jelentkezni, józanon. Pesszimistább urbiai lakos ilyenkor felakasztotta volna magát, de Ptr annál erősebb vagy talán idiótább volt. Elhatározta, hogy koccint, de nem fog inni, reggelre pedig megjelenik a birodalmiaknál, és estére minden rendben lesz. Azt is elhatározta, hogy hajnalban a fürdőszobában nem lép majd pókra, babonából. Ez hiba volt.

A tél sokéves akadozás után akkor maradt el először, így egyáltalán nem fagyoskodott, csak unatkozott. Fél kilencre járt, és még mindig sehol senki, csupán egy hatalmas lakat a rácsos ajtón. Ing, nadrág, tiszta cipő, más nem is volt Ptrn. Meg persze a szükséges papírok a zsebében, mintha egy hatalmas öklöt bújtatna, ami a birodalom arcába akar vágni.

Háromnegyedkor egy borostás emberke, a portás jelent meg italtól kicsit gyűrötten. Bagóval kínálta Ptrt, hiszen nem vádlott ő, nem elítélt, csak egy tanú, és dohányozhat, amennyit csak akar. A portás felvette az adatait, és egy takaros szobába kísérte. Félrehúzta a függönyöket, hogy világos legyen, és kávéval kínálta Ptrt. Aztán hozzátette, hogy legyen eszed, barátom, végül elvette a mobilját, és kiment, de az ajtót tárva-nyitva hagyta.

Ptr várt. Közben fogatok álltak meg az épület előtt, ő meg azt találgatta a zajok alapján, melyiket hány ló húzza, vagyis milyen magas rangú az utasa. Ez egy plébános lehetett, messziről jött, lassan szállt le a kocsiról. Emez még egy, talán a diakónusaival együtt jött. Most talán egyszerű szerzetesek érkeztek, ferencesek, mert nem kopog a lábuk a padlón. De miért nem ölelkeznek, miért ilyen hűvös a hangulat? Ja persze, újév első napján, reggel senkinek sem kényelmes, ha előrángatják otthonából vagy a kolostorból. Nocsak, ezek a püspököt üdvözlik, és várnak, de ugyan kit várnak? A nagyhangú bolond kintről kiáltja, hogy a bíboros kocsija befordult az utcába. Ptr erre a székbe roskadt, és kiverte a veríték. Odakinn a nap olyan szelíden sütött, mintha lefizették volna. Ptr ült székében, háttal az ajtónak, és az ablakok közt a falon függő keresztet bámulta. A birodalom megváltója mosolygott, kicsit koros, de sugárzóan optimista férfi, aki ügyet sem vetett a fején ücsörgő pókra. Mintha töviskoszorú lenne a nyolc láb.

Körülbelül húszan jöttek be, mind a birodalom papjai, és leültek vele szemben. Egy púpos és torz nyavalyás asztalt hozott, lecsapta a sarokban, lihegett, és szólt, hogy mindjárt jön a többivel. A bíboros barátságosan nézett Ptrre, a többiek iratokba mélyülten szuszogtak. Percek teltek el, mire a púpos visszatért egy székkel, lecsapta az asztal mögé, és megint mindjárt jön. Harmadjára egy írógépet hozott, meg egy doboz papírt, nyomában pedig egy sápadt szkriptor lépkedett bizonytalanul. Kitapogatta a helyét, leült, és nagy nehezen befűzte a papírt az írógépbe. Ptr megfigyelte, hogy nem ívpapírt fűzött be, hanem legalább száz méter végtelen papírt.
Megkezdődött a kihallgatás. Mindenki barátságos, meleg tekintettel bátorította Ptrt, a birodalom által kitűzött időpont az egyháznak is kényelmetlen volt. Ptr beszélt, beszélt, tudta, miről kell hallgatnia, és a dolog működött, hanem a kényes kérdések azért kezdtek szaporodni. Ptr nem adta meg magát, mosolygott, és beszélt.

Negyed egy előtt hat perccel a papság szkriptorostól, mindenestől felállt, kivonulni látszott, de az ajtóból az érsek visszafordította a társaságot, hogy ebéd előtt még egy, talán jelentéktelen kérdés. Mindenki visszaült tehát a helyére. Ptr izzadt. Negyed egykor megint mindenki felállt, és mind kimentek, Ptrnek jó étvágyat kívántak.

Egy előtt hat perccel megfigyelték, hogy Ptr fészkelődni kezdett, többször rágyújtott, forgatta a fejét, felállt, sétált a szobában, mintha keresett volna valakit, akivel beszéljen. Egyfelől éhes lehetett, mert reggel óta nem evett, másfelől dolgát sem végezhette.
Egykor a papság visszaült a helyére, némelyik még rágta az utolsó falatot. A bíboros a fogát piszkálgatta, amíg Ptr válaszolgatott. Tessék, mi a baj. Kimennék, ha lehet, csak nem tudom, merre van a latrina. Jaj de hát természetesen, hiszen kedves Ptr, nem vádlott, hanem csak tanú.

Megkönnyebbülten tért vissza az iménti szobába, de a sötétítők el voltak húzva, és a kinti világosság után semmit sem látott. A püspök úrnak a hátát hevítette a nap, hát besötétítettünk, ugye megérti. Ptr ostobán bólintott, még mindig nem látta, kikkel beszél. Zseblámpával megvilágították neki a székét, az asztalkát mintha a föld nyelte volna el, és teljesen elölről kezdték a kihallgatást. Az adatait vették előbb fel. A szkriptor ügyet sem vetett a sötétségre, ha egyáltalán észrevette. Unalmasan kattogtatott tovább. Sor végén csengő, kocsi vissza, sort emel, és így tovább.

Hosszas kérdezgetés után Ptr elfáradhatott, mert csak szuszogott. Ekkor kiröhögték és papírgalacsinokkal dobálták meg. Ptr megrémült. Elkövetkezett a délutáni tea ideje, kivilágosítottak, és a papság elindult kifelé. Az ajtóban megint megálltak, visszafordultak, de az érsek intett, hogy ugyan, hagyjuk tea utánra. A küszöbről mégis visszaterelte a bíboros a papjait. De aztán csak kimentek.
Ptr egyedül maradt a pókkal meg szkriptorral, aki valamit most is gépelt. Munkások jöttek, elnézést kértek Ptrtől, hogy zavarniuk kell, de ugyan ki gondolta volna, hogy egy kihallgatás így elhúzódik. A szakállas odaszólt, hogy ha eszed lett volna, már nem ülnél itt. Egyenesen a kovácstól hozhatták a rácsot, mert rozsda egy szem nem volt rajta. Újra előkerült a kis asztalka, Ptr elé tolták, és az orra előtt fúrták ki a szükséges lyukakat a rács jegyzett pontjain. Ptr orrát csavarta a túl nagy fordulatszámmal nyaggatott fúró szaga. A munkások ügyetlen mozdulatokkal szerelték fel aztán a rácsot, besötétítettek, és még egyszer elnézést kértek, majd elmentek. Ptr a szkriptorral meg a pókkal ismét hármasban maradt.

A papság zseblámpával tért vissza. Ptr bambán ült a székén, éppen dohányzott. Megint felvették az adatait. Mit megint, ne bolondozzon, tíz perce, ha érkeztek, most rögzítik először a szükséges információkat, nem igaz? A púpos burukkolva helyeselt, mire a papság röhögésben tört ki.

Fél nyolc előtt négy percig tartott ki Ptr, amikor hirtelen nekiszegezték a kulcskérdést, aznap tizennyolcadjára. Neveket és címeket kértek, amiket Ptr igenis tudott. Ptr suttogva elkáromkodta magát, amire a bíboros intett, és félrehúzták a sötételőket, de kintről csak homály szűrődött be. Lámpást nem gyújtottak. A púpos torz vigyorral tűnt elő Ptr mögött, de az előtte ülő nem vette észre. Ptr az asztalt kapargatta, makacskodni kezdett, de azért dobolni éppen nem mert az ujjaival. A szkriptor úgy írta, hogy a tanú a birodalom iránti dacból kapargatni kezdte az asztalt. Az asztal felülete lakkozott lehetett, de régi, mert perceg. A tanú körme frissen vágott, mert nagyobb darabok nem válnak fel a lakkból. A bíboros mosolygott, hogy ugyan már, hiszen tanúként, és nem vádlottként hallgatják ki, beszéljen csak bátran. A többiek kuncogtak.

A bíboros, mikor látta, hogy Ptr csak a szemét forgatja, idegesen kezdett szuszogni. Felnézett maga mögé a keresztre, onnan a nemrég még töviskorona módján gubbasztó pókra, és szöszögni kezdte, hogy ez az egész időpocsékolás. A pók mászkálni kezdett a falon, és az mégis tűrhetetlen, hogy a messiás csak függ ott magának, percegteti a szú, a nyamvadt kis pók meg mászkál. A szú egyébként is pont úgy percegtet a megváltó testében, mint Ptr a birodalmi kisasztalon, és az ujjai pont olyanok, mint a pók lábai. Végül sóhajtott, hogy te akartad, mert nincs meg a magadhoz való eszed, amire a púpos kalapácsot vett elő a zsebéből, és népi egyszerűséggel (pontban fél nyolc után két perccel) laposra zúzta Ptr egyik kaparászó ujjának a legelső percét.

A pókok a pókszabásúak osztályának egyik rendje. Két testrésszel, nyolc lábbal, csáprágóval rendelkező, ragadozó életmódot folytató ízeltlábúak. Minden pók termel pókhálóselymet, egy vékony, erős proteinszármazékot, amit (a legtöbb esetben) a hasuk végében lévő mirigyek választanak ki. Sok fajuk használja ezt fel arra, hogy zsákmányát elejtse. Több pókfaj háló nélkül vadászik. Legtöbben a fürdőszobák rémének, vadásznak, úrnak ismerik. Pedig az igazság az, hogy hiába szarik a megváltó birodalmi fejére (ha csak képzeletben is), a pók a legkevésbé sem úr, viszont igen érdekesen ég el. Minél hosszabb a lába, annál érdekesebben. A legtanácsosabb gyufával nekifogni, csak arra kell vigyázni, hogy a falon, ha a pók futkározni kezd, ne maradjon a koromnak nyoma. Nem szabad tehát a lángot a falhoz túl közel tartani. Amikor a pók lábának belseje túlhevül, valósággal szétrobbantja a kitinpáncélt. Ez sercenő pukkanással jár, igen élvezetes hang, és ahány lába a póknak, kellő ügyességgel mindannyiszor elismételhető. Fontos azonban, hogy a pók közben nehogy belepusztuljon, mert az rossz fényt vetne mindkettőre: a gyufázóra, hogy ügyetlen, és a pókra, hogy gyenge. Csak a legvégén, mikor már egyetlen lába sincs a jószágnak, csak akkor szabad két láng közé fogva teljesen elégetni, és lehúzni a klotyóban.