Önéletrajzi visszaemlékezés, ötödik rész: A következő márciusban az idő végig hideg volt, sok hóval és esővel, mely általában ártalmas a csökkent életerejű személyek egészségére. Igyekeztem lehetőségeim szerint a házban tartózkodni, betegségtől és mindennemű fertőzéstől védve nyújtóztam el ágyam biztos fedezékében. Nagybátyám érdeklődni kezdett a zenei partitúrák tanulmányozása iránt, és szüntelenül próbálkozott, halk dúdolás útján, a vokális műfajban a tökély elérésére. Egy nap cigaretta reményében hálószobájában nyomozva, egy rendőrcsákóra bukkantam a papírmasé anyagból, melyet a színházi foglalkozásúak szoktak használni. Szokásaitól való ilyetén eltávolodása folytán heti három este kimaradt otthonról, és időlegesen közönyt – már-már érdektelenséget – mutatott szellemi és világi hogylétem irányában. Ezt a magam számára kedvezőnek ítéltem.

Visszaemlékszem, hogy kéziratom egy részének elvesztése idején egy napon találgatásokba fogtam a helyzet súlyosságáról, mely akkor állna elő, hogyha írásaim összességét ugyanezen a módon elveszíteném. Irodalmi vagy szabadidős fogalmazásaimat, melyeket nem ritkán nagy lelkesedéssel és élvezettel írtam, a későbbi felhasználás során kivétel nélkül unalmasnak találtam. Az unalomnak ez az érzése oly mélyen bevésődött elmém szövetébe, hogy kínjait csak kivételes esetekben vagyok hajlandó elviselni. E tény egyik következménye, hogy számos rövidebb írásomat, azokat is beleértve, melyek barátaim és ismerőseim részéről rendkívül hízelgő encomia tárgyává váltak, én magam sohasem olvastam, és henye emlékezőtehetségem sem képesít arra, hogy kielégítő pontossággal részleteikben felidézzem őket. A legtöbb, amit tenni tudok, az, hogy megkeresem bennük a nyelvhelyességi és stílushibákat.

Jelen munkámat illetően azonban az a negyven oldal, mely az elveszett rész után következik, annyira kulcsfontosságú volt a leleményes cselekmény kibontásához, hogy nem sajnáltam egy áprilisi délutánt, napfénycsillámos záporok évadát, rászánni egy kritikai, ámbátor mégoly sietős, szemrevételezésre. Szerencsémre, mivel e művelet során két olyan dologra bukkantam, melyek meglehetős döbbenetet keltettek bennem.

Az első dolog: Megmagyarázhatatlan hiátus az oldalszámozásban, lévén, hogy négyoldalnyi ismeretlen tartalmú szöveg hiányzik.
A második dolog: Érthetetlen kihagyása a jó erkölcsök elleni négy vétség egyikének, melyet a cselekmény és az érvelés fonalának elágazása feltétlenül megkövetel, valamint a szerkezeti folyamatosság hiánya és az irodalmi nyelvezet általános gyöngesége.

Emlékszem, ezek a felfedezések gondterheltté tettek sok napig, és többnyire ezek foglalkoztattak barátaimmal és ismerőseimmel folytatott megszokott, mindennapi beszélgetéseim szüneteiben. Független tanács kikérése nélkül az ügyben elhatároztam – talán balga módon –, hogy törlöm a teljes elbeszélést, és helyébe egy rövid résumét (azaz összegzést) helyezek az abban történt eseményekről – követve ezzel a napilapok népszerű gyakorlatát, amellyel elkerülni szándékozzák a folytatásos történeteik elmúlt részeinek újranyomásával járó gondot és költséget. A szinopszis a következő:

Szinopszis, azaz összefoglalása az előzőkben történteknek, ÚJ OLVASÓK KEDVÉÉRT: DERMOT TRELLIS, egy különc szerző elméjében megfogan egy üdvös könyv írásának terve a következményekről, melyek a gonosztettek nyomában járnak, és e célból megalkotja

a POOKA FERGUS MACPHELLIMEY-t, egy fajta varázserővel felruházott emberszabású ír ördögöt. Majd megalkotja

JOHN FURRISKEY-t, egy kicsapongó, elvtelen szereplőt, kinek feladata a gyengébb nem erkölcseinek megrontása, valamint az, hogy mindenkor szeméremsértő módon viselkedjék. Mágia útján Trellis kioktatja, hogy egy éjjel elmenjen Donnybrookba, ahol előre elrendelt módon meg fogja ismerni és meg fogja gyalázni
PEGGY-t, egy háztartási alkalmazottat. A találkozás során Furriskey nagy meglepetésére Peggy elárulja neki, hogy Trellis álomba merült, és hogy az ő tisztességét már támadólag illette egy idősebb úr, akit a későbbiekben felismerhetünk

FINN MACCOOL, a legendahős szerepében, akit Trellis annak tiszteletet parancsoló megjelenése és tapasztalata miatt kölcsönzött, hogy a lány apjaként szerepeljen s megfeddje, ha vét az erkölcs ellen; azonkívül erényét szintén támadólag illette

PAUL SHANAHAN, egy másik férfi, akit Trellis különböző kisebb és jelentéktelenebb szerepek betöltésére, illetve üzenetek kézbesítésére stb., stb. kölcsönzött. Peggy és Furriskey ezt követően hosszasan beszélgetnek az utcán, Peggy elmagyarázza, hogy Trellis hatalma megszűnik fölöttük arra az időre, míg álomba merül, és hogy Finn és Shanahan ezt használták ki, amikor nála látogatást tettek, mivel nem mertek volna akaratával szembeszegülni, míg ébren van. Furriskey megérdeklődi, hogy engedett-e a csábítónak, mire a lány azt válaszolja, hogy nem tette. Furriskey dicséri erényét, és kis idő múltán ráébrednek, hogy első látásra ellenállhatatlanul egymásba szerettek. Elhatározzák, hogy erényes életet fognak élni, csak tettetvén az erkölcstelen cselekedeteket, gondolatokat és szavakat, melyeket Trellis a legsúlyosabb büntetés terhe mellett követel tőlük. Azt is elhatározzák, hogy kettejük közül az, aki elsőnek szabadul, megvárja a másikat az első adandó alkalommal történő házasságkötés céljából. Eközben Trellis, hogy megmutassa, hogyan alacsonyíthatja le egy gonosz férfi a legmagasabb és legalacsonyabb születésűt egyaránt, ugyanabban a történetben, alkot egy páratlan szépségű, előkelő neveltetésű leányt, kinek neve
SHEILA LAMONT, és kinek bátyját,

ANTONY LAMONT-ot már korább szerződtette avégett, hogy legyen, aki elégtételt vesz John Furriskey-n, miután ez meggyalázta – minderről a cselekmény gondoskodik. Trellis Miss Lamont megalkotását saját hálószobájában viszi véghez, és a leány szépsége, mely szépség természetesen a szívéhez legközelebb álló fajtából mintáztatott, annyira elvakítja, hogy magáról teljesen megfeledkezvén, ő maga intéz támadást a leány erénye ellen. Furriskey ezenközben visszatér a Vörös Hattyú szállóba, ahol Trellis lakik, és lakni kényszeríti mindazokat, akik neki dolgoznak. Furriskey eltökéli, hogy a végsőkig tettetni fogja, hogy borzasztó küldetését teljesítette. Innen tessék tovább olvasni.

Kéziratom további részlete, oratio recta:  Kulccsal puha, ideges kezében kinyitotta a bejárati ajtót, és lehúzta cipőjét két rövid, féllábon töltött interlúdium során. Jó minőségű gyapjúzokniinak nesztelen macskalépteivel fellopakodott a lépcsőn. Trellis hálószobaajtója sötét volt, és mélyen aludt, amikor felment a saját hálószobájába. Shanahan ajtójának résén fény szűrődött ki. Csendben a padlóra tette cipőjét, és lenyomta a kilincset.

– Furriskey, a nehézfiú – mondta Shanahan.

Shanahan a tűz mellett hevert elnyújtózva, balján volt Lamont, és a vén szürkeszakáll mögöttük ült az ágyon elmosódottan, térde közt a botjával, vén szemei a vörös tűzbe révedtek, mintha gondolatai a régi világ egyik távoli zugában rekedtek volna, vagy talán egy egészen másik világban.

– Ezt aztán hamar nyélbe ütötte – mondta Lamont.
– Csukja be az ajtót – mondta Shanahan–, de legyen rá gondja, hogy belül legyen, mielőtt megteszi. Csukja be az ajtót, és kínálja meg magát egy ülőhellyel, Mr. F. Nagyon gyorsan megjárta, meg kell adni. Húzódjon közelebb, Mr. L.

– Én ezt nem nevezném főállású munkahelynek – mondta Furriskey fáradtan. – Semmiképp sem nevezném életfogytiglaninak.
– Nem is az – mondta Lamont –, így igaz.
– Ne aggódjon – mondta Shanahan sajnálkozó modorban –, jön még más is. Gondoskodunk róla, hogy legyen elfoglaltsága, nemde, Mr. L.?
– Teszünk róla, hogy kilegyen a mindennapija – mondta Lamont.
– Igazán rendes fickók magik ketten – mondta Furriskey.

Egy sámlin ült, és legyezőjét kiterjesztette a tűz felé, tíz ujjának legyezőjét.

– Néha elege van az embernek az effajta nőkből.
– Igazán? – kérdezte Shanahan hitetlenkedve. – Még senkit nem hallottam ezt mondani. Jöjjön közelebb, Mr. Furriskey, tán csak nem…
– Ó, minden rendben volt, majd egyszer elmesélem – mondta Furriskey.
– Hát nem megmondtam, hogy minden rendben lesz? Nem megmondtam?
– De igen – mondta Furriskey.

Kivett egyetlen szál cigarettát egy kicsiny dobozból.

– Majd egyszer elmondom az egész történetet, de nem most – mondta, és az ágy felé biccentett.
– Alszik az emberük, vagy mi?
– Lehet – mondta Shanahan –, de a szentségit, nem úgy nézett ki ezelőtt öt perccel. Mr. Meséskönyv igencsak ébren volt.
– Ébren, mint egy fülesbagoly – mondta Lamont.
– Öt perce akkora históriát nyomott le, hogy ihaj – mondta Shanahan. – Szó se róla, szörnyű nagy dumás az öreg. Kibeszélné a borjút az anyjából. A sírba tudna vinni a szövegével mindnyájunkat, ha hagynánk, ne is kérdezze, honnan tudom, nézze az ősz hajszálaimat. Nem igaz, Mr. Lamont?

– Ahhoz képest, hogy hány év nyomja a hátát – mondta Lamont lassan és nyomatékosan –, jó beszélőkéje van, meg kell adni. Persze, többet látott ebből a világból, mint mi itt együttvéve, ez a titka a dolognak.

– Ez igaz – mondta Furriskey, miközben egy parázsló pont vidáman körbecikázta a testét. Gondosan a kandalló felé irányította a cigaretta füstjét, amely továbbszállt a kéményen át. – Öreg ember, persze.

– De a történetei azért nem rosszak, sőt, azt mondom magának – mondta Lamont –, mindig van fülük meg farkuk, kezdetük meg végük.

– Hát, nem tudom – mondta Furriskey.
– Beszélni, azt tud, ebben egyetértek – mondta Shanahan –, meg kell adjuk neki. De, ha rám hallgatnak, mindenhez, amit mond, egy szemernyi salo dukál.
– Egy csipetnyi só? – kérdezte Lamont.
– Egy szemernyi salo, Mr. L.
– Semmi kétség – mondta Furriskey.
– Mesélj – mondta az elrejtőzött Conán – a Dún na nGedh-i lakomáról.

Finn gondolataiban a maga népével fészkelt.

– Akarom mondani, akármekkora históriát kerekít valaki, én szeretem, ha jól van elmesélve. Szeretem az olyan embert, aki kézbe tudja venni egy mese fonalát, nem pedig mesélés közben összegubancolja. Szeretem tudni, hol tartok benne, tudja. Mindennek van eleje és vége.

– Úgy igaz – mondta Finn –, hogy nem fogok.
– Ó, az se baj – mondta Shanahan.
– Meséld el nekik – mondta Conán – Sweeny király őrjöngésének történetét, meséld el, hogyan futotta be egész Írországot széltében-hosszában, mint egy tébolyult.
– Pompás ez a tűz – mondta Furriskey –, és ennél sokkal többet az ember már nem is kívánhat. Tűzhely, ágy, fedél a fej fölött, ennyi az egész. Persze, egy kis harapnivalóval.

– No, persze, ezt maga joggal mondhatja – szólt Lamont –, hiszen megszolgálta az esti teáját, nem úgy, mint mi többiek. Ugye, Mr. Shanahan? Érti, mire gondolok?
– Csak finoman azt a tréfát – mondta Shanahan.
– Bátorkodom, Elnök úr – mondta Furriskey –, az elhangzott nézettel egyetérteni. Tartsuk tisztán azt, ami tiszta.
Összehangzó kacaj zendült fel, harmonikusan, három hangra komponálva.
– Mesélni fogok – mondta Finn.
– Megint kezdi – mondta Furriskey.
– Az első, amiről méz-szavakkal és zengzetes szózattal szólni fogok – mondta Finn –, az Sweeny tébolyának elsődleges kiváltója és oka.

– Dőljenek hátra a székben, fiúk – mondta Shanahan –, el van intézve az éjszakánk. Ennek nem lesz se vége, se hossza.
– Kérem, folytassa, Uram – mondta Lamont.
– Sweeny király volt, Dal Áraidhe királya, és olyan férfi, akit könnyen elragadott haragja és bősz indulata. Házához közel volt egy szent barlangja, akit Ronannak hívtak; gonosz ellen védelmező pajzs volt ez a kedves szavú, nagylelkű, nyájas sohanemhenyélő ember, aki nap mint nap a virradat órájában kint volt barlangja előtt, hogy egy napnál fényesebb templom alapjait megjelölje, és megkongassa harangját.

– Kedves ez az én fülemnek – mondta Conán.

Amikor pedig Sweeny meghallotta a szerzetes harangjának kondulását, elborították agyát, lépét és zsigereit szerre és együttesen tüzes haragjának lángjai. Hanyatt-homlok kirontott a ház elé egyetlen öltés ruha nélkül, mely testének csupasz meztelenségét takarja, mert kitépte magát köntöséből, amelybe felesége, Eorann kapaszkodott visszatartására és megtartóztatására, és addig nem nyugodott, amíg ki nem ragadta a pompázatos aranyrajzú zsoltároskönyvet a szerzetes kezéből, és a tó mélységes fenekére nem süllyesztette. Azután keményen markába kerítette a szerzetes kezét, és szélsebes szökelléssel sietett a tóhoz, meg nem torpanva és el nem engedve azt, mert feltette magában, hogy a szerzetest zsoltároskönyve mellé küldi a tóba, annak mélységes fenekére a pontosság végett. De óh, sorsnak gonoszsága, megtorpantotta egy viharként mennydörgő rettentő kiáltás, egy kiskukta kiáltása, amely őt fegyvert forgatni szólította a nagy Magh Rath-i csatába. Akkor elengedte a szerzetest, aki bánatos volt és szomorú szívű a király istentelen tettlegessége miatt, és zsoltároskönyve elvesztésén bánkódott. Azt pedig egy vidra azonmód visszahozta a tó fenekéről sértetlenül úgy, hogy betűjének, rajzának híjával nem találtatott. Azután folytatta áhítatát víg jámborsággal, és megátkozta Sweenyt egy tizenegy dallamos versszakból álló ének előadásával.

Ennekutána tanítványai kíséretében Mag Rath mezejére ment, hogy békét és egyetértést hirdessen az ellenségek között, és szent zálogként vették őt magát, papi személyét, hogy a harc szüneteljen napnyugtakor, és ne ölessék meg senki addig, amíg a harc újból kezdődhet, papi személyében szent túsz volt ő, ellenséges felek közt csere. De óh, sorsnak gonoszsága, Sweeny nem átallotta számlálatlan sok alkalommal megszegni az egyezményt úgy, hogy minden reggel a harc újrakezdése előtt egy embert megölt. Egy bizonyos nap reggelén Ronan és zsoltárénekesei a csatateret járták, szentelt vízzel hintvén meg a seregeket rontás és gyilok ellen, amikor a többivel együtt Sweeny fejét is meghintették. Sweeny bősz haragjában felragadott egy kelevézt, és megmerítette az egyik zsoltárénekes fehér oldalában, és összetörte Ronan harangját, amire a szent ezt a szépen csengő énekverset mondta:

Átkom sújtsa Sweenyt!
Vétke ellenem véghetetlen,
Sudár gerelyétől sebzett
Szent harangom.

A szent harang, melyet meggyaláztál,
Ágak közé taszít téged
Vadmadarak vendégévé,
Szent szentek legszentebb harangja.

Amint az szállt prestissimo,
A lándzsahegy a légbe fel,
Te is, Sweeny, téboly-tépett
A légbe fel.

Ruháját fogva Conn-i Eorann
Próbálta visszatartani:
És bár legyen ezért áldott,
Átkom szálljon Sweenyre.

Ezután, hogy a seregek összecsaptak, és gímszarvascsordaként bőgtek, és három világ-reszkettető hars kiáltást hallattak, Sweeny meghallotta kongó visszhangjukat az ég boltozatáról, és olyan harag, düh és sötétség kerítette hatalmába, és őrjöngés és tébolyulás és dühöngés és rém-riadt rettegés, és nyughatatlan helyét nem lelő toporgó zaklatottság és utálat az ismert helyek iránt és vágyakozás, hogy ott járjon, ahol sohasem járt, hogy zsibbatag bénulás fogta kezét-lábát, és szem-tébolyultan és szív-fürgén és Ronan átkától hajtva madár-sebes őrültséggel és tébollyal menekedett a csatatérről. Lépteinek könnyűsége olyan volt a futásban, hogy a fűszálakról nem verte le a harmatot, és aznap nem állt meg sem lápföldön, sem csalitosban, sem mocsárban, sem völgyben, sem tisztáson, sem óvó erdőben Erinben, de addig ment, amíg el nem ért Ros Bearaigh-be Glenn Earcain földjén, és ott egy tiszafa tetejére ült, mely a völgyben állott.

A későbbi órákban odajött a nemzetségéből egy ember, és megállt a fa alatt, hogy ott beszédbe és szépen zengő szózatba fogjon Sweenyről, kinek nyomát nem találják sem keleten, sem nyugaton; Sweeny fent a tiszafa hegyében hallgatta, amíg szóra nem nyitotta száját, és válaszolt ezzel az énekverssel:

Jertek, harcosok,
Dal Áraidhe harcosai,
Fák hegyében meglátjátok,
Akit kerestek.

Isten itt adta élnem
csupaszon, szűkösen,
asszony nélkül, lakoma nélkül,
zene nélkül, bódult szemű álom nélkül.

Amikor megneszelték a verset a fa tetejéről, meglátták Sweenyt az ágak között, és méz-szavakkal szóltak hozzá, kérlelve, hogy legyen bizodalma bennük, majd a tiszafát körbekerítették. De Sweeny könnyedén fellibbent, és Cell Riagain-ban termett Tir Conaill földjén, és letelepedett a templom vén fáján, a faágak és az ég esőfelhői között jött-ment, bejárt-kelt hegycsúcsokat s ormokat, komor halmok gerincét, látogatott sötét bérceket, vizslatott-kutatott hasadékokban és keskeny szirteken, sziklás rejtekek salakos réseiben, lakott felkúszó repkény sűrűjében és dombok szikláinak repedésében, egy teljes évig hegycsúcsról hegycsúcsra, völgyből völgybe, torkolattól folyóig, mígnem megérkezett az örökké bűbájos Glen Bolcainba. Mert úgy áll, hogy Glen Bolcainon négy rés van a négy szélnek, és egy igen szép, igen kellemes erdő, és üde partú források, hideg, tiszta vizű kutak, homokos ágyú, tiszta, áttetsző vizű patakok zöld levelű vízitormával, s az árban messzesodródó deréce, sűrű sóska és madársóska, lus-bian és biarrogan, áfonya, vadfokhagyma, melle és miodhbhun,* kék kökény, barna makkok. Mert ide szoktak seregleni Érin tébolyultjai, amikor betelik őrültségük esztendeje, és ütik-vágják egymást, hogy kinek jusson a szebb vízitorma, és összeverekszenek a finom tarack fölött.

Ebben a völgyben nehéz volt Sweenynek elviselni fekvésének kínját egy magas, repkény-borította galagonyabokor hegyében, mert bármelyik oldalára fordult, galagonyatövisek tömege talált húsába, bőrét tépve-szaggatva-sebezve s vérvörös bőrét szurdalva. Ennekutána más nyoszolya után nézett éjjeli nyugovásul egy másik fán, ahol sűrű, vékony tövisű vadrózsa és egy szomorú szederág fonódott össze, és sarjadzott keresztül a kökénybokrokon. Letelepedett karcsú ágára, mire az lebókolt vele s lehajlott, és úgy földhöz ütötte, hogy testén tetőtől talpig egy ujjnyi sem maradt, ahol ne borította volna piros szúrás, vérző vágás, testének bőre rongyos volt, és leffegett a tövisektől, elkínzott testének tépázott takarója. Holtra váltan emelkedett fel a földről, és ezt a verset énekelte:

Az éjjel múlt egy éve,
hogy ágak közt hálok
holdtöltétől újholdig
csupaszon.

Édes asszonynéptől megfosztva,
bátyám a békalencse,
friss étkem napról napra
vízitorma csupán.

Szép hangú zene nélkül,
dús asszonyok nélkül,
bárdoknak kincs-ajándék nélkül,
Uram Krisztus, epedve pusztulok.

Tüske-csúcs, a nem-szelíd,
megszaggatott, meglyuggatott;
halál küszöbére hajszolt
a barna tüskebokor.

Valék szabad, valék nemes,
örökre bujdosom,
az éjjel múlt egy éve, hogy
nyomorultak nyomorultja vagyok.

És Glen Bolcain-ben időzött mindaddig, mígnem felemelkedett a magas levegőégbe, és Cluain Cille felé vette útját Tir Conaill és Tir Boghaine határánál. Lement a víz partjára, és éjszakára eleséget vett magához, vízitormát és vizet. Azután pedig a templom vén fájára szállt, ahol még egy szépen zengő énekverset mondott saját sanyarú sorsáról. Onnan pedig újra levegőbe emelkedett, és meg nem állt, amíg el nem érkezett a Snámh-dá-én-i (vagy Húznak-két-hattyak-i) templomhoz a Shannon partján, egy pénteki napon a pontosság végett; itt a szerzetesek a nónák megtartására idomították elméjüket, viaszt vertek, és itt-ott asszonyok gyermekeket szültek; és Sweeny addig meg nem állt, míg elejétől végéig hangos szóval el nem mondott egy újabb énekverset.
Hogy szavamat ne tévesszem, hét évig tartott Sweeny légi utazása Erin földjén széltében-hosszában, mindig visszatérve fájához a bűbájos Glen Bolcain-ben, mert ez volt az ő vára és az ő kikötőrévje, ez volt az ő otthona és az ő háza ott a völgyben. Erre a helyre jött tejtestvére, Linchehaun, hogy róla hírt szerezzen, mert szívében erős szeretet égett Sweeny iránt, és korább már háromszor térítette őt magához őrültségéből. Linchehaun kiáltozva a keresésére indult a ligetben, és lábujjnyomokat talált a patak sarában, ahol a tébolyult éhét szokta csillapítani vízitormával. De aznap nem bukkant Sweeny nyomára, sem személyével nem találkozott, és megszállt éjszakára egy elhagyott, düledező kunyhóban a völgyben, mígnem fáradalmai és kimerültsége álmot hoztak szemére. Sweeny pedig, hallván a horkolást a liget sűrű cserjebozótjából, ezt a verset mondta az éjjeli sötétségben:

Ama férfi a falnál horkol
álom-horkolással, tőlem idegennel:
hét éve múlt Magh Rath-ban a keddnek,
hogy álmot nem alszom.

Istenem, bár ne mentem volna
a nehéz csatába!
Azóta a nevem Őrült,
Őrült Sweeny a fákon.

Cirb forrásának vízitormája,
ez részem tertia idején,
színe számnak színe,
zöld szín Sweeny száján.
Testem ázik-fázik,
ha otthagyom a repkényt,
vad zivatar bántja
és égzengés.

Nyáron Cuailgne darvaival lakom,
télen farkasok közt,
máskor csalitban rejtőzöm,
de nem így a férfi a falnál.

Azután pedig találkozott Linchehaunnal, aki eljött a fához őt meglátogatni, és ők ketten beszédbe elegyedtek egymással, és egyikük ki nem fogyott a szóból, láthatatlanul faágak és tövises szederindák közt. Aztán Sweeny megkérte Linchehaun-t, hogy hagyja el őt, és tovább ne kövesse, ne is bolygassa, mert Ronan átka miatt sem bizalmát, sem tébolyult hitét nem helyezheti élő emberbe.

Ennekutána messzi tájakra vitte útja, mígnem Ros Bearaigh-nál ráesteledett, és összegömbölyödve szállását egy szélfútta szegleten ütötte fel az ottani templom tiszafájának közepén. De mivel hálókkal kerítgették és vaddisznóként hajszolván zaklatták a templom gondnoka és annak álnok asszonya, szökellve Ros Earain százados fájához sietett, és ott elrejtőzött, és annak fedezékében lapult holdtöltétől holdfogytáig, mígnem Linchehaun odaérkezett, és észbe vette homályos árnyát a gyér ágak között, és meglátta a gallyakat, miket Sweeny költözésével, egyik fáról a másikra szállásával letört és meghajlított. És ők ketten beszédbe elegyedtek egymással, és egymásnak ezeket az ékes szavakat mondták:

– Szomorú, Sweeny – mondta Linchehaun –, hogy utolsó nyomorúságodban így lássalak étek nélkül, ital nélkül, öltözék nélkül, madárképpen téged, aki drága selyembe, fényes kelmékbe öltözve jártál, fényűzően felszerszámozott tüzes vérű külországi paripán, kellemben dús asszonyok, apródok, agarak és művelt nemesi férfiak társaságában, házurak, nemes jobbágyok, harcosok között, serlegek, kupák és arannyal kivert bölénytülkök között, melyekből mézízű fenséges italt hörpintettél. Bizony, szomorú ugyanazt a férfiút nyomorult égi madárként viszontlátnom.

– Szavaidat szüntesd most – mondta Sweeny –, és mondj híreket nekem.
– Atyád halott – szólt Linchehaun.
– A vad kín torkon ragad – szólt Sweeny.
– Anyád szintúgy halott.
– Kifogy belőlem most a szánalom.
– Halott fivéred.
– Hallása ennek oldalamon ütött seb.
– Nővéred sem él már.
– Tűszúrás szívemen, egyetlen nővérem.
– Holtra dermedt kicsi fiad, ki téged papájának szólított.
– Ez – mondta Sweeny – a végső csapás, mely a földre terít.

Amikor Sweeny meghallotta kicsi fia halálba dermedtének gyászhírét, a tiszafa közepéből egyetlen robajjal a földre zuhant, mire Linchehaun tövis-szaggatta oldalához sietett szíjakkal és bilincsekkel és kötelekkel és zárakkal és tűzben edzett vasláncokkal, és addig meg nem nyugodott, míg mind a tébolyultra nem kötözte őket, elöl-hátul, keresztül-kasul, alul-felül. Azután a házurak, lovagok és harcosok siettek a segítségére a tiszafa törzse köré, és zengzetes beszéddel Linchehaun gondjaira bízták az őrjöngőt, hogy elvigye magával egy helyre, ahová emberzsivaj nem ér el, és ott tartsa két holdfordultáig egy csendes szobában, hogy tévelygő elméje visszatérjen, és ahol egyes-egymagában legyen, és senki mellette, csak a vén banya a malomból.

– Ó, banya – mondta Sweeny –, perzselőek a kínszenvedések, amelyeket kiálltam. Se szeri, se száma a szörnyű szökkenéseknek, amiket hegyről hegyre, várfokról várfokra, síkról síkra, völgyről völgyre szökkentem.
– Az Istenre kérlek – mondta neki a banya –, szökellj most egy szökkenést, amilyet őrültséged napjaiban szoktál.
Ekkor Sweeny egyetlen lendülettel átlendült az ágy korlátján, és meg sem állt a padka legszélső pereméig.
– Hitemre mondom – mondta a boszorkány –, ekkorát magam is tudnék szökellni.

Azzal a banya is szökellt egy ugyanakkorát.

Sweeny akkor összeszedte magát legszélső irigységében, és egyetlen ugrással kirepült a kunyhó tetőnyílásán.

– Én is tudnék ekkorát ugrani – szólt a banya, és tüstént ugrott egy ugyanakkorát. Rövidre fogva mesémet, Sweeny öt boszorkányos ugrás hosszával beérkezett Glenn na nEachtach-ba Fiodh Gaibhle földjén, sarkában pedig a banya a maga banya-szökelléseivel. És amikor Sweeny megpihent ott egy magasra felkúszó borostyán tetejében, a banya is megpihent mellette egy fán. Ott meghallotta egy szarvasgím bőgését, és erre elméjében éneket költött Erin fáinak és szarvasainak dicséretére, és nem lankadt, sem nyugovóra nem tért, míg be nem végezte ezeket a verseket:

Bőgő torkú, kicsiny agancs,
Ó, szívnek kedves jaj-szóló,
Mily pompás liget-mélyről
Felhangzó panaszod.

Ó, lombos tölgy, bokros levelű
más fák fölé magasodsz.
Ó, mogyoró, ágas-bogas –
mogyoróillatú bogyó.

Ó, éger, Ó, éger-barát,
színed szívet derít.
Nem szúrsz, nem tépsz
ott, helyeden.

Ó, szeder, kis tövises!
Ó, kicsiny kökénybokor;
Ó, vízitorma, Ó, zöldkoronás,
forrás peremén.

Ó, magyal, magyal-hajlék!
Ó, széltől óvó ajtó!
Ó kőris, te rosszakaró,
harcos gerelyén gyilok.

Ó, nyír, te tiszta, nyájas,
Ó, dallamos, Ó, dacos,
Pompás kócos koronád
kusza ága-boga.

Mit az erdőben nem szívelek,
nem rejtem véka alá –
a lompos tölgy múgása
midőn ágai hintáznak.

Ó, faun, kis nyakigláb,
galléron ragadtalak,
hátadon ülve nyargaltam
oromról oromra.

Glen Bolcain, örök zugom,
kikötő-révem volt,
sok-sok éjjel próbáltam
megmászni csúcsát.

– Megocsásson, hogy félbeszakítom – mondta Shanahan –, de valamit épp eszembe juttatott, hirtelen a fejembe ötlött ez a dolog.
Húzott egyet a vecsernyei gyógyítókából, gyorsan visszahelyezve térdére a homályos üveget és gondosan betakarítva szája széléről a maradványokat.

– Az, amit mondott, valami borzasztó szépet juttat az eszembe. Bocsásson meg, hogy félbeszakítom, Mr. Meséskönyv.
– A régi időkben – mondta Finn – az embert, aki beszédét Finn méz-szavaiba keverte, másnap hajnalban, első virradatkor anyaszült pucéran Coill Boirche fájára ültették, csak egy pőre mogyoróvesszővel csupasz kezében. A második nap reggelén…
– Most várjon egy kicsit, hadd mondjam el – mondta Shanahan –, hallott már valaki a jelenlevők közül Casey-ről, a költőről?
– Kiről? – kérdezte Furriskey.
– Casey-ről. Jem Casey a neve.

– A második nap reggelén megfogták, megkötözték és, ami a fejét illeti, beleverték egy fekete lyukba úgy, hogy pucér fehér teste fejjel lefelé állt egyenesen Erin közepén, hogy ember és állat kényére-kedvére bámulhassa.

– Na, hagyjon már szóhoz jutnom, Mr. Meséskönyv, maga avval a fekete lyukával – mondta Shanahan, homlokán hosszas emlékezetráncolással gyűrögetve nyakkendője csomóját. – Hallgasson ide egy percet! Hallgasson ide, hadd mondjam el Casey-t. Csak nem azt akarja mondani, hogy sose hallott még Casey-ről, a költőről, Mr. Furriskey?
– Sose hallottam róla – mondta Furriskey aggályosan.
– Nem mondhatnám – mondta Lamont –, hogy én is hallottam volna róla.
– A nép költője volt ő – mondta Shanahan.
– Aha – mondta Furriskey.

– Szóval, értik – mondta Shanahan. – Egyszerű, kétkezi dolgos ember, Mr. Furriskey, akár maga vagy én. Fekete kalap, vagy nyavalyás szalag, isten ments, egy sem volt Jem Casey. Kemény dolgos, tagbaszakadt munkásember, Mr. Lamont, aki megfogta a munka végét, pont, mint maga vagy én. Naszóval, ott dolgozik egy ármádia ember a brigádvezetővel, gázcsövet vagy mit fektetnek le végig az úton. Jól van. Ledobják az emberek a kabátot, nekiszöknek lapátolni, dolgozni, míg mást nem mondanak. A luk egyik végén manuskáim együtt egy kupacban dolgozgatnak, szívják a staubot, és lovakról meg miegyébről cseverésznek. Na. Érti, miről beszélek? Tud követni?
– Hogyne.
– De nézzük csak a luk másik végét, itt meg a derék Casey ásogat egyes-egymagában. Érti, mire akarok kilukadni, Mr. Furriskey?
– Ó, igen, világos – mondta Furriskey.
– Jól van. Se lovak, se semmi szócséplés. Egy deka se. Hapsikám mukkot se szól senkihez, csak egy kőtteményen töri az agyát csákánnyal a kezében, a képiről meg szakad a víz a nagy munkába meg francos megerőltetésbe. Ez aztán nem semmi!
– Na ne mondja – mondta Lamont.

– Nem semmi ám, és sok fejtörésbe kerül. Egy szót se senkihez, egy pillantás se jobbra, se balra, csak az észkerék zakatol egyfolytában. Csak Jem Casey, nem több, mint egy szegény tudatlan melós, de fejjel kimagaslik az egész francos bagázs közül, mert az egész országban senki se tesz túl rajta, ha egy francos kőtteményt össze kell ütni – az egész világon nincs egy költő, akit vele egy napon lehet emlegetni, egyik se érhet a nyomába. Istenemre lefogadnám, hogy kenterbe verné az egész rohadt bandát, ha megadnák, ami megilleti.

– Komolyan, Mr. Shanahan? – szólt Lamont. – Nem mindennap találkozni ilyen emberrel.
– Tudja, mit mondok magának, Mr. Lamont, olyan ember volt ő, aki állva hagyta az egész bandát, csákányostul, mindenestül. Olyasvalaki volt, aki ki tudott velük állni… a legjobbakkal… és saját pályájukon győzte le őket, én mondom.
– Azt meghiszem – mondta Furriskey.
– Na. Tudom én, mit beszélek. Az embernek adják meg, ami kijár. Ha magas, ha alacsony polcon van az ember, Isten előtt csak ugyanaz, tudom. Vegye le a francos fekete kalapot az egész puccos kompániáról, és mit fog kapni?
– Ez a helyes szempont, hogyne – mondta Furriskey.
– De nyomjanak csak oda nekik egyet, Mr. Furriskey, egy francos csákányt, mondom, fogják meg egy lapát nyelét, ássanak egy lukat, és kőtsenek egy oldalnyi verset úgy fejből az ötórai fájrontig. Mi jön össze nekik? Ide a bökőt, hogy a hajára kenhetné azt, amit az a banda ötig összehozna, akármi legyek.

– Csak az idejét pocsékolná, ha ötig ezekre várna, ha engem kérdez – mondta Furriskey, teljes egyetértéssel bólogatva.
– Szent igaz – mondta Shanahan –, várhatnék a nagy rakás semmire. Ismerem ám én ezeket, és ismerem a tökös Caseyt is. Dani legyek, ha fájrontra ki nem vágna vagy három láb kőtteményt, frankón, ahogy köll, hogy manuskáim meg se állnának hazáig, behúzva fülüket-farkukat. Igen, láttam a kőtteményeit, olvastam őket és… tudják, mit mondok maguknak, meg is szerettem őket. Nem szégyellem itt ültömben kimondani, Mr. Furriskey. Megismertem az embert, megismertem a kőtteményeit, és bizisten megszerettem mind a kettőt, nagyon is. Érti, amit mondok, Mr. Lamont? Maga, Mr. Furriskey?
– Ó, hogyne.

– Megmondom maguknak úgy, ahogy van, találkoztam a többivel, mind az összessel. Találkoztam mindegyikkel, és ismerem is őket. Láttam őket és olvastam a kőtteményeiket. Hallottam őket más emberek szájából, akik tudják, hogy kell a szájukat kinyitni, olyanoktól, akik verhetetlenek a saját pályájukon. Láttam egész könyveket tele az irományaikkal, olyan vastagokat, mint az asztal lapja itt né, úgy higgyék el. De isten a tudója, ha versengésre került a sor, nekem csak egy költő létezett.
– A rákövetkező harmadik napon – szólt Finn – addig korbácsolták, míg vizet vérzett.
– Csak az az egy, Mr. Shanahan? – kérdezte Lamont.

– Csak az az egy. És azt az embert úgy hívták … hogy Jem Casey. Semmi Miszter, semmi Szőr, egyik se. Jem Casey, a Csákányos Költő, ennyi. Munkásember, Mr. Lamont, de a maga módján olyan édesen danol, mint tavaszi reggel a sárgarigó a francos fák között, úgy higgye el. Jem Casey, a tanulatlan, istenfélő, kétkezi munkásember, egy szimpla culáger. Tudja, mit mondok én magának, nem hiszem, hogy életibe egy iskolát is látott volna belülről. El se hinné az ember!

– Caseyről minden további nélkül – mondta Furriskey –, és…
– Caseyről bármit elhiszek – mondta Lamont. – Nincs magánál egy kőtteménye, Mr. Shanahan?
– Namármost vegyük azt a dolgot, amit a barátunk nyomott itt le az elébb – folytatta Shanahan oda se figyelve –, a zöld dombokról, meg a francos kardokról, meg a madárról, amelyik ott kornyikált/virnyákolt a fa tetejibe. Nem mondom, jó iromány az, frankó szép. Megmondom én magának, tetszett nekem, nagyon is, tényleg élveztem.

– Nem volt az rossz egyáltalán – mondta Furriskey –, hallottam már rosszabbat is, bizisten, nem is egyszer. Egész tűrhető volt, na.
– Tudja, mire akarok kilukadni, érti – mondta Shanahan. – Jó az, nagyon jó. De istókuccse, nem mindenki venné észre, akármi legyek, talán egy az ezerből.
– Na, az is igaz – mondta Lamont.
– Persze, nincs is jobb annál – mondta Shanahan, kivörösödő ábrázattal –, a szülőhaza igazi őseredeti népi költése, tudják, az a matéria, ami tudós embereket vonzott ide a partjainkra, amikor túlfelől a fiúk-l&a