Musztafa Abd el-Szalam nagyon meg volt elégedve magával, amikor elindult aznap reggel. Nem csoda, hisz felettesei különleges felelősséggel járó munkával bízták meg. Főnöke előző nap tudatta vele, hogy egy csoport elmebeteget kell elszállítania az imbabai állomásról, Kairó nyugati feléből, az abbasszijai központi elmegyógyintézetbe, a város másik felébe. Ő – Musztafa Abd el-Szalam – fogja átvezetni a városon a teherautónyi bolondot. Semmiség, mondták volna mások, és nem tartották volna fontos dolognak, Musztafát mégis büszkeség töltötte el.

A tizenkét ember ott volt a háta mögött. Érezte súlyukat, ahogy a teherautó gyorsult. A fém és üveg választófal ellenére hallotta furcsa, ismétlődő csiripelésüket. Madarak a tavasz első napjaiban, gondolta. Talán azt hitték, hogy olyan helyre viszik őket, ahol kiszabadulnak fogságukból. Aztán eszébe jutott, hogy nem is tudja, mit mondtak nekik. Már a teherautón voltak, amikor Musztafa megérkezett, és az állomásfelügyelő, miután melegen üdvözölte és a családja iránt érdeklődött, emlékeztette tennivalójára, és Isten hírével útjára engedte.

Aznap délelőtt is nagy volt a forgalom, mint rendesen. A teherautó csigalassúsággal haladt át az Október 6. hídon. Musztafa Abd el-Szalam a bőrén érezte, ahogy nő a hőség. Csurgott róla a veríték, és egyre nehezebben lélegzett. De mit tehetett volna, folytatta útját, és Istenbe helyezte bizalmát.

Képzelete gyermekkori emlékeiről a lassan mellette autózók arcára irányult, apró-cseprő tennivalóira emlékeztette és a családjára – két fiára, kislányára és a feleségére, otthon a Szajida Aisha melletti kis lakásban. Mire átért a hídon, és északkeletnek, a Ramszesz állomásnak vette az irányt, a nagy hőség és a képzelődés hatására teljesen elfeledkezett feladatáról. Az emberek szintén elcsendesedtek háta mögött, rájuk is kétségkívül hatással volt a hőség, és csodálatos szabadságérzet töltötte el Musztafát.   
Vezetés közben ismerősnek tűnt neki a táj, és eszébe jutott egy kávézó az Ataba közelében, ahol össze szokott jönni barátaival. Tudta, hogy néhányukat ott találja ezen a reggelen is. Semmi más dolguk nem volt. Otthonról mindenképp szabadulni akartak, tehát ezen a helyen találkoztak, hogy beszélgetéssel és füstöléssel üssék el az időt. Musztafa öntudatlanul letért a főútról, és a kávézó felé vette útját.

Közvetlenül egy másik autó mellé parkolt, szólt a járdára kitett székeken üldögélő embereknek, hogy csak egy órácskányira lesz távol, és ha valami baj van, megtalálják a sarki kávézóban. Azok ismerték a helyet. Különben is, gondolta magában, az állami rendszámtábla távol fogja tartani a rendőröket.

Másfél óra telt el a barátaival való csevegéssel, mire eszébe jutott, hogy mi is a tennivalója aznap. „Nem kellene visszamenned dolgozni?” – kérdezte egyikük viccelődve, és a térdére csapott. „Egyáltalán, mit keresel itt? Nem jársz erre gyakran ebben az órában.” A feleszmélés és a döbbenet keverékének érzése öntötte el Musztafát. Felugrott székéről, és minden magyarázat nélkül kirohant a kávéházból. Barátai összenéztek, megvonták a vállukat és kuncogtak egyet.

A teherautó ott volt, ahol hagyta. Az egyik férfi, akivel az előbb beszélt, még mindig ugyanott üldögélt. Végig ott volt, és le sem vette a szemét a teherautóról, úgyhogy minden rendben van, mondta. „Köszönöm, köszönöm, ezerszer is köszönöm!” – mondta Musztafa, és nagy kő esett le a szívéről. Delet ütött az óra, és rettenetes volt a hőség. Majd azt mondja, hogy szörnyű volt a forgalom, és emiatt tovább tartott az út, mint gondolta.
Musztafa már éppen beült a kormány mögé, amikor eszébe jutott, hogy egy pillantást azért kellene vetnie a lököttekre. Hátrament, kinyitotta az ajtót, és üres tér bámult vissza rá. Hirtelen úgy érezte, hogy megkétszereződik a súlya, és tucatnyi horrorisztikus jelenet futott át az agyán. Hogy fogja ezt megmagyarázni? Tudta jól, hogy hibázott, de ezt nem vallhatja be.

Becsukta az ajtót, összeszedte magát, és ismét a járdán üldögélő emberhez fordult. „Nem észlelt semmi furcsát, amíg távol voltam? Mármint nem látott senkit…?”

„Micsoda? Nem. Hiányzik valami?” Bizonyára azt hitte, hogy a teherautó lisztet vagy cukrot szállít (amire nagy szükség volt a városban), és valaki lopott belőle. „Nem. Nem láttam semmit” – állította az öregember.

Musztafa Abd el-Szalam nem akarta elárulni magát. Csak annyit mondott, „Malesh” , beült a vezetőfülkébe és elhajtott. Na, most mit csináljon? Nem az idővel volt gond. Azt is mondhatja, hogy megállt enni valamit. Kairóban különben sem várta el senki, hogy bármit is időben elvégezzenek. Lassan egy ötlet, egy terv kezdett formálódni agyában. Csak annyi a dolga, hogy leszállítson tizenkét őrültet. Nem volt névsor. Csak annyit kell tennie, gondolta, hogy meggyőzzön tizenkét embert, hogy szálljon fel a teherautóra. Igazán nem nagy dolog. Ha Kairóban más nincs is, ember van bőven. Elképzelte, hogy egy csomó közülük még soha nem ült teherautón. Lehet, hogy le kellene parkolni a város egy népszerű környékén, és megkérdezni, hogy ki akar autózni. Semmi idő alatt megtelne a raktér.

Időközben a városnak egy olyan része felé vezetett, ahol több helyen is építkeztek. Az út széle tele volt szegény falusiakkal, akik munkát keresni jöttek Kairóba. Fejükre sálat tekertek, hosszú barna gallabiját  viseltek, és csákánnyal-lapáttal voltak felszerelkezve.

Musztafa Abd el-Szalam egy csoport férfi mellett állította meg az autót, és kiszállt. Csípőre tette a kezét, és megpróbált olyan parancsoló hangon beszélni, ahogy csak tudott. „Munkát keresnek?” – kérdezte. Azoknak felcsillant a szemük.
„Igen! Igen!” Igyekeztek túlkiabálni egymást, és közben úgy ugráltak fel s alá, mint a káráló, veszekedő csirkék.

„Tizenkét keménykötésű férfira van szükségem. Ameddig dolgozni akarnak, addig tudok nekik munkát adni.” Kétségbeesett válaszuk láttán egyre jobban élvezte a szerepet. „Szállás is lesz, étel is lesz.” Tudta, hogy ez megteszi a hatását. „Ma csak tizenkét emberre van szükségem, holnap lehet, hogy többre. Ki jön velem?”
Kiválasztotta a tizenkét legőrültebbnek látszó parasztot (egy kicsit mind őrültnek néz ki, gondolta), és megígérte a többieknek, hogy inshallah  holnap visszatér. Csak tizenkét embernek van hely a teherautóban. A csákányra és a lapátra nem lesz szükség, mondta.
Az emberek még vidáman fecsegtek, amikor behajtott az elmegyógyintézet kapuján. „Ó, igen, már vártuk” – mondta az őr, miközben kinyitotta a vaskaput. Mire a főépülethez ért, az adminisztrátor már mosolyogva várta Musztafát. Barátságosan átölelte, érdeklődött a családja felől, majd a városon keresztül vezető útjáról kérdezte.

„Ó, nagy volt hőség” – felelte Musztafa. Ahogy várta, az adminisztrátornak nem tűnt fel, hogy milyen hosszú idő alatt tette meg az utat. Már fél három volt, ő pedig tízkor indult Imbabából. „Megálltam ebédelni, aztán imádkoztam, és a forgalom is szörnyű volt.”

„Igen, igen. Hála Istennek! A forgalom egyre rosszabb, nemdebár? De megérkezett, és az emberek is itt vannak.”

„Ó igen, az emberek is itt vannak. Mindannyian. Mind a tizenkettő. És mind kötözni való bolond. Egész úton kiabáltak és üvöltöztek. Néha már azt hittem, én is elveszítem a fejem. Örvendek, hogy átadhatom őket önnek.”

Az adminisztrátor utasítást adott arra, hogy vigyék az embereket egy közeli helyiségbe, ahol számba veszik őket. Musztafa figyelte az embereket, amint kicsit döbbenten ugranak le egymás után a teherautóról. Úgy tűnt, megpróbálják felmérni a helyzetet. Szó nélkül követték az utasításokat, egyikük sem ellenkezett. Musztafa a kórházi személyzet reakcióját is figyelemmel kísérte, amint bevezették az embereket az épületbe. Mintha senkinek sem tűnt volna fel a különbség.

„Későre jár”– mondta Musztafa az adminisztrátornak.
„Nem kér egy teát?”

Musztafa elfogadta a meghívást, és leültek beszélgetni egy kicsit az életről, munkájukról, családjukról és az ország helyzetéről. Beszélgetés közben fülszaggató üvöltés és dulakodás hangjait hallották.

„Ó, az új bennlakók!”
„Természetesen ellenkeznek.”
„De olyan szolgálatkészeknek tűntek, amikor megérkeztek. Mit csinált velük?”
„Azt mondtam, hogy munkát adok nekik.”
„Ó, remek ötlet!”

Kirobbanó nevetésük egy pillanatra elnyomta a kiabálást és üvöltözést.

NAGY IMOLA fordítása