[Látó, 2016. november]
FÜGGÖNY MÖGÖTT
A függönyt gondosan elhúzod: a szemközti tömbházakból ne lásson be senki. Óvatosságod árnyékában nincs takargatnivalóm: megérintheted növekedésnek indult körmeimet, végigsimíthatod az ujjakon a bőr ráncait, a karjaimon kidudorodó erek elágazásait kitapinthatod. A csontok körvonalaira még jut idő, de az elvétett mozdulatok szégyenbe hoznak, a vágy mértéktelenségét sejtetik.
A körülmények újabb tévedést, titkokat szülnek, és az okokat hiába kutatnánk. Elég lenne mindkettőnknek a csend, hogy befejezze munkáját bennünk. Mégis: határozottabb a mozdulat, hiszen aludni vágyom. Te is behunyod szemed, hogy a szemközti tömbházakból ne lásson be senki.
AZ UTOLSÓ SZOBA
„A közeli dolgok között erős összefüggés van,
a távoli dolgok között pedig gyenge, a nagyon
távoliak között viszont nincsen, és ez az isten.”
(Krasznahorkai László)
Felvöröslenek a hajnali tűzfalak, a körforgalomnál nem szirénáznak, fényjelzésre is elsőbbséget kapnak a mentők, de a felhők egyre fenyegetőbbek, a mondatok lazulnak, nem tudni, még hány van belőlük, merre visznek, vagy erőtlenségükben szobányira szűkülnek. Ezt a szobát kellene belakni, sejtetik, de már nem visszhangoznak, emberi testre nem felelnek, hiszen az ablakon túl egyre sűrűbben havazik, itt bent előbb a villany alszik el, végül a sötétség.
TETŐTÉR
Egy Potozky-csendéletre
A tetőtérbe megyek, az ajtót becsukom. Hanyatt fekszem az ágyon. A víz előbb az ablakpárkánynál hullámzik, hajnalra a legalsó cserépsort nyaldossa. Ha itt volnál, látnád, az átázott mennyezetet bámulom, és egy-egy meszes-moszatos csepp az arcomba hull.
Még felkelek, a tetőablakon kinézek. A völgyben víz alatt az utak, a házak, vizes hordalékban ázik a templom teste. Az Úr is a toronyba menekült.
Közben recsegni kezd a ház, megindul talpam alatt a padló. Nem mozdulok. A nagy vizeket vihar borzolja, újabb esőzuhogás hizlalja.
Még jó, hogy nem kell senkire várnom.
TÁVOLI VONATOK
Lélegzetvételed ritmusa egyenletes. Alszanak benned nappali sértéseim. A kezed után nyúlnék, de félek, felébredsz, és akkor mit mondanék?
A mennyezetből árnyak elevenednek éles kontúrral. Mozgásukat figyelem, de a városon átsuhanó autók fénye elmaszatolja őket, mire megérteném.
Felkelek, villanyt gyújtok. Kitágult pupillám riadt. Kezem vízért nyúl, gyógyszerért. Mire visszafekszem, az óramutató két tiktak között fennakad, de szívem tovább zakatol, mint alagútba fúródó távoli vonatok kattogása.
SZÉTDOBÁLT ÜNNEPEK
Ismerem, az utca merre visz, a házak hajlatát, a tetők tapintását, a stukkók illatát jól ismerem. A figyelmesebb mégis te vagy, hiszen te fogadod a szembejövők köszönését, ha autóból int valaki, visszaintesz, mosolyogsz. Mintha nem, nem itt élnél, mintha mérföldes csizmákban lépkednél, viaskodsz. A cipők elmennek egymás mellett, mintha nem emberek járnának bennük, védekezem. Így nő benned és bennem a hitetlenség, váltakozik szemünkben pára és napsütés.
Párhuzamos veszteségeinket számláljuk, utóbb öregségünkre fogjuk hétköznapokká fintorodott ünnepeinket, pedig csak össze kellene szednünk egymás holmiját, hogy együtt legyen, amit külön-külön dobáltunk szét.
KOCCINTGATÁS UTÁN
Csalódott vagy és néma. Ebben a csendben üres poharaim kezdenek koccintgatni bennem, majd egyre duhajabbul csörömpölnek, egymásnak csattannak, szilánkokra szakadnak – engem is, téged is bevéreznek.
Rettegve elmesélném, hogy miért nem érdekeltek engem ösvények, utak, miért akartam sztrádát feléd, és utóbb mi történt az utolsó áttetsző hangokkal, de szájra tapasztott kézzel nem tudok beszélni, földre rogyva nem lehet, mert nincs ugyan se áldozat, se hős, csak bűn, csak fetrengés, behódolnom nem szabad álmaim súlya alatt.
ÚTSZÉL, ERDŐSÁV
„Kiérni a fényre, a napfényre, érezni,
hogy nemcsak vakít, de melegít.”
(Darvasi László)
Tudod, hogy foglalkoznod kellene az emlékekkel, amelyek rád tapadnak, veled maradnak. Le kellene vonnod következtetéseket, és jövőt kellene álmodnod, jövőt, de hiába eleven, ami rothad. Számbavenni a maradékot, vagy éppen ezt a rothadást. Talán ennyit kellene tenned, de jól tudod: nem hoz fényt, nem hoz meleget.
Csak sejtésed marad. Ez a sejtés a mindened: hogy talán a részletekben lakozik, aki képtelen kötésre, oldásra, hogy a limlomért voltaképpen ő a felelős, de felelősségre mégsem vonható, hiszen rejtőzködik, és ha van neki, az alakját is változtatja.
Ezért nem tervezel, nem tervezhetsz, nem is kalkulálsz, csak kibírod, megúszod, túléled. Vigaszod, hogy legalább veled telik az idő, ha már nélküled. Útszél vagy erdősáv? Határon túli terület? Nem tudhatod, nem érdekel. Meglehet, ez is, az is. Vagy valami más: föld felett elpattanó buborék.
