[Látó, 2009. július]

Pólik József: Ha valaki jönne. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2007.

„Az íráshoz nekem magány kell, nem mint egy remetének,
az nem elég, hanem mint egy halottnak." (Franz Kafka)

A kafkai, ez üt át elsőnek a szövegből.
A sarokba (odúba, szigetre, pokoli ürgelyukba) szorított, a reflexió istentelen üregeiben tévelygő ráció körmönfont retorikája és lappangó fenyegetése, hogy ha netán ismét a felszínre vergődhetne… nos, akkor sietve keresne magának egy másik odút, ahol ezt az új megtelepedést is fess alapossággal, minden tekintetben kifogástalanul igazolhatná. A kafkai olyan énséghez tartozik, aki szövevényes aknamunkát végez minden ellen, ami megköti a kezét, gátolja őt különös kéjjel űzött, eltökélt világtalanságában. Aki a világból való kihátrálásában és önkéntelen viszszaszövődésében őrzi meg saját beszédére vonatkozó pervertált hitét. Ez az ön-hitt és senkihez nem tartozó hang egy per szigorúan és átláthatatlanul szervezett rendtartásában érzi otthon magát, de leginkább egy revizori referendum előterjesztőjeként lehet ráismerni. Aki saját eltökéltségét egy mindig már elővételezett, de titkolt, ezért a végtelenbe nyújtható töredékességből származtatja. Holtfáradt irónia, és apokaliptikus elodázás. A magát mindig rajtakapó, vagy épp a hivatal szigorával kifaggató ember hangja, akitől halálig tartó hűséget ismeretlen törvények követelnek, s akit kísérteties autoritások tekintete nyűgöz. A gazdátlan distancia médiuma, aki magyarázatra szorul, amint megszólal, s megszólalása: e végeérhetetlen magyarázat. (Nem feledve a nyelv intézményes pedantériáját, melyhez nem tapadhat semmi tisztátalan. Így a beszélő saját hangja sem.) Az apák nyelvét holtig tanuló, de uralni képtelen örök-fiúé, aki írás-experimentumainak legfeljebb buzgó ágense maradhat, jutalma pedig az autenticitás prolongált visszavonása feletti mazochisztikus gyönyör. A szemét lesütő beavatott hangja, ki beavatottságát csak hamis papírokkal igazolhatná.

De épp ebben az illegalitásban érik férfivá, és lesz valakié ez a hang, míg a szorosabb identifikáció – hiszen ugrásról van szó – többé már nem dokumentálható.

Pólik József könyvét ez utóbbi értelemben nevezhetjük férfi-könyvnek, irályát pedig kafkainak.

Az öntükrözés végeérhetetlen praxisát szűkre vont, szikár műfajokban gyakorolja. Címmel ellátott, rövid prózai szövegek ezek: reflektív feljegyzések, parabolák, mese- és legendaátiratok, pszeudoaforizmák, epigrammatikus mondások, irodalmi parafrázisok, mikroesszék. A terjedelemtől függetlenül – az egész lapot betöltőktől a 2–3 sorosokig – mindegyikük külön oldalt foglal el a kötetben, így a tipográfiai kép tekintetében is a levegős labirintus képzetét erősíti ez a 93 egységből álló szövegháló. Az értelmezést fogódzóhoz juttató háló-metaforát egyébként a kötet hatodik, Alakzat című darabja kínálja fel, rögtön megtoldva egy újabbal: „Vékony, alig látható vonalakat húzok, hogy végül olyan rendszert alkossanak, mint egy háló. De azt is mondhatnám, hogy inkább olyan ez, mint egy vadászat. Résen kell lennem, mintha minden szó mögött én rejtőzködnék. Én, akinek a bőrére megy ez a játék." A teremtő pillanatra irányuló költői készenlét Pilinszky-féle metaforája, a lesen álló vadász képe merülhet itt fel, amire a beszélő sajátos szituáltsága vetül rá – elválaszthatatlanul. (Ez az intarzia-forma – a megidézett hagyományt előzékenyen látni engedő és arra egyfajta álnaiv radikalizmussal rá-író magatartás – adja meg – a következetesen megtartott kafkai szintaxis mellett – e „lesen" születő szövegek karakterét.) E szöveg alapján a háló mint rendszer csomópontjai, semmiképp sem lehetnek a vadászat ismétlődő alkalmai („De azt is mondhatnám, hogy inkább…") a megszólalás két immanens vonatkozása – rendszer és pillanat – nem vehető egyszerre igénybe. Átmenet nélkül, tétova esetlegességgel tér át a beszélő az egyikről a másikra, ami azon nyomban egzisztenciális tétekkel terheli a könnyed tónusú beszédet. Pontosabban, az alternatíva hanyag felvetésének következményeként előálló „kényszerképzet" (a szavak mögött rejtőző én) s ennek elszabaduló retorikája („a bőrére megy ez a játék") helyezi átmeneti nyugvópontra a beszélő ingadozó magatartását. Mégis bizonytalanná válik, hogy a nyelvhagyomány pallérozott foglyát, az általános virtuózát, vagy a kierkegaard-i értelemben vett jogosult kivétel hangját halljuk-e a mondatban. De az is lehet, hogy rosszul kérdezünk, és sokkal inkább e magatartás eleve ingadozó voltát kellene szem előtt tartanunk. Mert a kötet „egésze" felől nézve az is kérdésesnek tűnik, hogy a szavak mögött rejtőző én pozitív megragadása (Cseppkő), felbukkanásaiban való elbizonytalanítása (Üstökös), vagy horribile dictu: kilövése (Nyúl) a vadászat célja.

Mintha a megszólalások többségét megszállva tartó aporetikus kényszerképzetek átiratok egész sorát generálnák a kötetben. Ami ezeket az átiratokat igazán figyelemre méltóvá teszi, az a megidézett hagyomány iránti sajátos hűség, és az áthagyományozás képalkotó felülvizsgálatának egyidejű érvényesítése. Nem véletlen, hogy a megszólalás önértelmező „alakzataiként" feltűnő szövegrészek majd’ mindegyike a nyelv meghaladhatatlan képiségét (metaforikusságát) nevezi meg az önfelmutatás kerékkötőjeként, miközben az írásban születő fenomének a gondolkodás kikerülhetetlen képteremtő folyamata által „ugorják meg" a rájuk irányuló figyelem (vadászat) lesállásaként kínálkozó hagyomány diskurzusát, és lesznek szövegbeli eseménnyé. (A megszólalás alanya felől pedig sajáttá tett tapasztalattá.)

A kötet első, a lesállás mibenlétén morfondírozó szövegében (Gomba) a lüneburgi disznóval azonosítja magát az elbeszélő saját vizsgálódásainak módszerét tekintve. De amíg Kierkegaard ismert „közjátékában" a szarvasgombát kitúró, s azt a háta mögé hajító disznó a gondolkodási folyamat terméketlen sietősségére, „űzöttségére" utal, Pólik töprengője a hátravetett probléma repülési ívére függeszti tekintetét, s benne a gondolkodóra leselkedő „mindenkori" balvégzetet ismeri fel: „Orromra veszem a problémákat, habár mindig csak ugyanazt az egy problémát. (…) Folyton azt tapasztalom, hogy a gombáim, akarom mondani, a gondolataim, megváltoznak. Nem akkor, amikor nagyot horkantva kitúrom, hanem amikor a fejem fölött hátravetem őket. Ez az egy dolog nagyon dühít. Hiszen én is csak olyan vagyok, mint te, olvasó. Gondolkodni szeretnék, nem pedig megbízhatatlan metaforákat gyártani." (Kiem. tőlem, CsZ)

 
Így kezdődik. Nyomasztó helyszín (egy waldorfhäslachi panzió vendégszobává átalakított alagsori mosókonyhája), amelyet a „képeslapok" írója puszta magányával tölt ki. A jövőre vonatkozó egyetlen komoly felvetése az, hogy egyszer talán végképp megundorodik „ettől a látszólag haszontalan és épp ezért egyesek szerint talán értelmetlen tevékenységtől". De „most" még élvezi a gombák (gondolatok) biztosította szegényes étrendet. Kitűnő étvágyú és szerény igényű filozófus tehát, afféle „kétéltű szörny, aki mindkét világban nehezen lélegzik" („ide-oda vonszolja magát víz és part között"), s alkalmasint „az lenne számára a legjobb megoldás, ha jönne valaki, és szó nélkül agyonverné". (Filozófus) Pólik odúlakójának portréját azonban korántsem ilyen könnyű megrajzolni. Mert amíg a Gombában a platonikus hagyomány (meglehet, öntudatlan) foglyát pillanthatjuk meg, aki a gondolkodás mozgását a megbízható fogalmiság keretei között érezné biztonságban, elutasítva a nyelvhasználat metaforizáló hajlamát mint inautentikus mimetikus befolyást (ld. még Gyufaszál), addig a fülszövegben megszólaló, s már a lezárt (?) kötetet átnyújtó „férfi" szabadkozása épp a képalkotást érintő kudarcról ad hírt. Pedig a tét nem volt köznapi: felmutatni „ennek az egésznek az ijesztő és mégis csodálatos – képtelenségét. A nyelv és a gondolkodás, pontosabban az én nyelvem és gondolkodásom képtelenségét; hiszen végül is be kell vallanom: képtelen voltam képet, ha pedig nem képet, akkor hát metaforát, legalább egyetlenegy megbízható metaforát alkotni arról, amiről több türelemmel és szorgalommal, ha nem is igazabb, de talán szórakoztatóbb képet lehetett volna alkotni ebben a »képeslapokra« hulló könyvecskében". (Kiem. tőlem, CsZ) 

Ez utóbbi vízió ismét a rejtélyes?, aporetikus?, felkutatandó?, ironikusan felkínált? egész problémáját lopja vissza az értelmezésbe. Pontosabban, az egész metaforáját. A szertehulló lapok képzete ezen kívül az esetlegesen elkallódott szövegek hiányát, és hiányuknak a foghíjas egészen belüli enigmatikus működését is felveti. E sejtelmet csak erősíti a könyv rafinált szerkezete: a komfortosnak tűnő szabad olvasói pasziánsz ellenében gyakran a már említett levegős labirintus modelljét kínálja fel a „rendszer" kényszerképzetétől rabul ejtett olvasásnak; egy olyan szerkezetét, amely a türelmes vizsgálódást egy átfogó pillantás heurisztikus élményével kecsegteti.
Van, hogy a „képeslapok" 2–3–4 egymást követő részből álló tematikus/motivikus sorozatot alkotnak, de gyakran csak olvasói aktivitással „állnak össze" ilyen snúrok a szerteszórt darabokból. Persze, a két modell át is hatja egymást: a szövegek „sorrendjének" mérlegelése, amely szintén az értelemadás játékát gazdagítja, mindkét esetben működtethető. A narratív értelmezés igénye is felvetül tehát, amely az odúlakó reflektív gyötrelmeinek belső történetére, a vadászat sorsára kíváncsi. (A gondolkodás obszesszív folyamatának kimenetelével kapcsolatban már a nyitószöveg is elbizonytalanított…) Az olvasásban lábra kapó metaszöveg, a beszélő narratív identitása „képről-képre" változik. Az alagsori konyha lesállásaiban foganó reflexiók a beszélő egy-egy visszajáró kísértetét (problémáját, kényszerképzetét) hozzák elénk, mely kísértetekkel való szembenézés – s így a narratíva aktuális képének – alakulása „láthatóan" az odúlakó pillanatnyi képteremtő képességén múlik. Azon, hogy nyelvbe vetett énje, mint hal a vízben, tud-e elevenként élni a beszéd kínálkozó lehetőségei közepette, vagy a nyelv permanens fuldoklójaként végzi. (Sírkő)
A gondolkodói hagyomány ismert nagyjai kísértenek a waldorfhäslachi remete feljegyzéseiben: Kierkegaard, Nietzsche, Pascal, Leibniz, Arisztotelész, Platón, Heidegger, Descartes, Cioran, Merleau-Ponty gondolatai, gondolattöredékei, vagy csak a szövegben fellelhető „félreérthetetlen" nyomai utalnak ezen autoritások „jelenlétére". De Pilinszky, Swedenborg, Simone Weil, Goethe, Kleist, Büchner, a Grimm testvérek és nem utolsó sorban Kafka szövegeinek (igen nagy súlyt kapnak az „oktávfüzetek") pontos, jelöletlen idézetei, és a rájuk utaló motívumok egész hálója is érzékenyen dimenzionálja ezt a sűrű szövésű textust.

Külön valőrt képviselnek a közismert mű- és népmesékhez ill. legendákhoz kapcsolódó átiratok, e szövegeket egy-egy probléma (apória) fókuszából dekonstruáló, szellemes kísérletek. A hamelni patkányfogó legendájának négy nekifutásban megvalósuló „átértelmezése" például a kötet egyik emlékezetes bravúrja. Nemcsak az írói megformálás kivételesen elszabaduló, szertelen önélvezete miatt – amely az agyafúrtan bennfentes, az olvasót váratlan felvetéseivel szinte lerohanó elbeszélői hang megalkotásában és a szöveg virtuóz retorikájában egyaránt megnyilvánul –, hanem mert ebben a sorozatban (Patkányfogó, Invázió, Csatorna, Furulya) mutatkozik meg a legplasztikusabban a szerző azon sajátos szövegalkotó eljárása, amit élő vagy transzparens palimpszesztnek nevezhetünk. A szöveg Nietzsche Antikrisztusának függeléke is lehetne: a „Megváltó pszichológiai típusának" ismert elemzéséhez kapcsolódva forgatja ki a legendát konvencionális jelentésteréből. Mindezt úgy, hogy annak polemikus elánnal végbevitt dekonstrukciója a nietzschei szöveg interpretációjára is visszacsap, kimozdítva azt szuggesztív magabiztosságából. A gyakorlott Nietzsche-olvasó azt is azonnal észlelheti, hogy a hamelni legenda „új" verziói a szintén „patkányfogó" hírében álló filozófus hanghordozásában vezettetnek elő. Másrészt Pólik vitázó rétora ugyanazzal a könynyedséggel mellőzi a fáradságos argumentációt, mint az Antikrisztus szerzője: nem meggyőzni akar, hanem saját emfatikus intuíciójának sodrába ragadni – tehetetlen hallgatóságát. (Ha van is argumentáció, az csak a nem argumentált „igazságának" biztosítását, ill. furfangos visszakötését szolgálja a sensus communis keretei közé.) A szerző kezén a patkányfogó legendája egy archetipikus történet-típus mozzanatainak csupasz pszichológiai genealógiájává redukálódik – megint csak a nietzschei törekvésekre utalva. Ezek szerint a legenda születésének alapja: a megtorlás. Ezt a hamelniek – írásos – bűnvallomása követi. Kollektív bűnvallomást viszont csak olyan személlyel kapcsolatban teszünk, aki több minálunk, „már-már isten", és nem közülünk emelkedett ki tettével. Ezért kell a hamelnieknek idővel „fordítaniuk emlékezetükön", idegenként, „akárhonnan, csak nem Hamelnből" valóként tisztelve immár az eredetileg hamelni illetőségű furulyást. (Patkányfogó) Másrészt – fűzi tovább a regényes képzeletű rétor – nem kizárt, hogy maga a patkányfogó, a hamelni polgárok gúnyolódásának állandó céltáblája volt a felelős a patkányinvázióért. (Invázió) A „Megváltó típusának pszichológiáját" magában hordozó patkányfogó (szemlélődő, jámbor ember, aki a légynek sem ártana) – ill. az ő emlékezete – a „moralitás szörnyetegeként" szabadul rá a városra. (Az Antikrisztus-beli Jézus-kép ill. az ott szereplő „utótörténet" hangsúlyozza, hogy a tanítványok kicsinylelkűségén múlott, hogy végül a názáreti Jézus minden ressentimenttól mentes alakjából mások bűnéért meghaló mártírt faragtak – sajátos Messiást –, akivel szemben eltörölhetetlen adósságuk maradt. Csak ezzel, egy spontánul adódó Messiás-parafrázissal menekednek meg az őket ért megrázkódtatástól, és adnak értelmet a felfoghatatlannak: a dicstelen halálnak.) A patkányfogó terjeszti el a lelkiismeret-furdalást (a „patkányok" szimbolikus identifikációja) a hamelni lelkek „csatornarendszerében" (bosszúból, ill. a szeretetre való rávezetés céljából), hogy a furulya csodatevő erejével végül – megváltsa őket. (Csatorna) E megváltás, persze, nem elegendő ahhoz, hogy a hamelniek később ne akarják kijátszani jótevőjüket, hiszen: visszaadta jó lelkiismeretüket. Csak a megtorlás hoz számukra „kijózanodást" – kultuszt alapítanak a szabadulás csodájának emlékére.

A Nietzsche-szöveg szomszédságában lepleződik le a sorozat két utolsó darabjában megszólaló elbeszélő kísérteties identitása. A hamelniek Pálja ő, aki épp kultuszt teremt a feldolgozhatatlanból, a sérült lelkiismeret épületes történetévé stilizálva azt. A patkányfogó figurája pedig visszavetül a nietzschei Jézus-képre. Valóban sikerült Nietzschének megrajzolnia a ressentiment-mentes ember ideálját? A nietzschei Jézus-képben nem marad-e egy nem is olyan rejtett ressentiment-vonás? Nietzsche pedig, aki egy ilyen képet állít elénk, nem épp a legagyafúrtabb ressentiment-nal él, tán maga elől is rejtegetve?

A palimpszeszt alapja, mint tudjuk, vak, néma hártya. Pólik gondot fordít arra, hogy az írásban szóhoz nem jutó néma öntudat dimenzióját, ha ironikus/játékos felhanggal is, de érvényre juttassa a finomabb hangolású olvasás számára. A képeslapokon az emberi egzisztenciának a filozófia történetében vissza-visszatérően dokumentált aporetikus kínjai, kiúttalan önmeghatározási kísérletei köszönnek vissza. Különlegességük az, hogy a megszólalásban többnyire fenntartanak egyfajta naivitás-alapot (döntően a kafkai hangba ágyazva), amelyet nem érinthet az expanzív reflexió mozgása. A kép- és gondolatfűzés váratlan fordulataiért, meghökkentő ugrásaiért ez a naiv réteg áll jót, vagy hitelesíti pl. a megidézett hagyomány képteremtő felülvizsgálatának átütő hatékonyságát. Épp a rafináltan fenntartott naivitás szavatol a probléma közvetlen elevenségéért, és tartja ébren, nemcsak az írás néma öntudata, de a magányosan ziháló egzisztencia jelenléte iránti érzékenységet is. Ez utóbbi „valóságáért" pedig a páratlan megjelenítő erővel és ökonómiával kezelt fikcionalitás felel. A waldorfhäslachi Simplicissimus „töredékes, sőt törmelékes" metafizikai pikareszkjében sokszor a hagyomány által felkínált képiség naiv szó szerint vétele és továbbgerjesztése eredményez megannyi szövegélményt:

„Hitetlenségem, mondta a férfi, lassan, de annál visszataszítóbb formában szökkent szárba. Mint egy rossz helyre, rossz időben, véletlenül hullott magocska, amely, hála a zsíros földnek és a csendes esőnek, először félénk, indázó gyökeret eresztett, később pedig, már magabiztosan, mérgező illatú fekete virágot hajtott. De olyan gyorsan, hogy még most is csodálkozik a kert öreg gondozója, amikor odacsoszog hozzá, és lehunyt szemmel megszagolja." (Virág)

Az isten-halál, istengyilkosság, az európai isten-sors, hit és hitetlenség egyébként is a kötet egyik leghangsúlyosabb és nagy invencióval mozgatott témája:

„Ne azt mondd, hogy nem létezik, hanem hogyha igen, akkor csak úgy, mint egy véletlenül elgázolt állat. De ha már itt tartunk: ki hiszi el, hogy baleset történt, nem pedig gyilkosság? (…) Ártatlan vagyok: akkor is, ha a nyomok ellenem vallanak. Belőlük még egy laikus is azonnal látná: éjszaka volt, a lámpák nem égtek, én pedig kidülledt szemekkel, magam elé meredve száguldottam – ki tudja már, miért, ki tudja már, hova." (Baleset)
„A bogár esete, aki halottnak mutatja magát az asztalon, amikor felismeri, hogy nem futhat el gyors, de törékeny lábain. Milyen okosan cselekszik! Tudja, hogy egy nagyobb akarat ellenállásába ütközött, és most türelmesen kivár. Olyan, mint isten, akit az értelem szalmaszálával csiklandoznak a szkeptikusok." (Szalmaszál)

És álljon itt még két motivikusan összetartozó, „hamisítatlan" kafkai:

„Komppal érkeztem erre a szigetre, de azt, hogy beláthatatlan ideig ez lesz az utolsó komp, nem közölte velem senki. Most már csak azt nem értem, miért nyomott a kezembe a kapitány egy üres zsákot, mielőtt magamra hagyott volna a parton, megveregetve a vállam." (Waldorfhäslach)

„… olyan vagyok, mint egy odú, amelyet közömbös lakója megunt, váratlanul sorsára hagyott. Ha most itt volna, talán nyugodt lennék. Érezném szíve lüktetését, és az oltalmazó melegséget is, amely hálás testéből áradna felém. De így elhagyatva, olyan vagyok, mint egy zsák, amelyben valakit vasdoronggal kegyetlenül agyonvertek. Még jó, hogy a zsák szája be van kötve; nem szeretnék ugyanis – én, a merénylő – az aljára nézni." (Zsák)

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a kötetben feltalálható egy olyan darab is, amelynek a megszólalás feltételeire vonatkozó emblematikus önértelmezése bájosan plasztikus leképezését adja mindannak a teoretikus barkácsolásnak, amellyel e szövegvilágot becserkészni igyekeztünk, és a talán kétes hitellel szóba hozott palimpszeszt-technika jelenlétének affirmációjaként is szolgál: a Macska.

„Legfeljebb előfeltétele, anyaöle, talaja, esetleg trágyája vagyok annak, amit írok, de azonos nem vagyok vele, sohasem voltam az. Hogy is lehetnék. Hiszen akkor nem tudnék beszélni róla feljegyzéseimben. Bár a célom – elismerem – végül is ez lehetne. Ebben az esetben hallgatásom jelezné: végre az vagyok, aki. Olyan lennék, mint a jól lakott macska, akinek már csak az egér farka lóg ki a szájából. Csak hogy jelezze: milyen nagyszerű vadász."

A reflexió istentelen üregeiben őrlődő elbeszélő mintha olyan képre találna itt, amelyben már nem a nyelv permanens fuldoklójaként konstatálhatja magát, hanem a gyötrelem megfoghatatlan gyökerére (az én kísértetére) immár eloldott kedéllyel pillanthat rá, annak szorításán kívül; egy játékos dinamikába integrált, el-elsikló, mégis a játék szellemének elsajátításából származó magabízással, a játék (a vadászat) telített jelenéből. Olyan stációval van dolgunk, amely a valódi megválthatóság kérdését, borzalmát, rettenetét meghaladottként negligálja, de megőrzi a rá irányuló eltökélt aktivitás gazdátlan eufóriáját, e vadászatban az én-re leselkedő felszabadító nevetést.