„A SEGGLYUK DOKTORA”. A DIPLOMÁZÁSI ÜNNEPSÉGEK HIMNUSZAI ÉS CEREMÓNIÁI. A KITALÁLT TRADÍCIÓ. VELENCE, 1995 ŐSZE. TIZIANO SCARPA PLAKÁTJEGYZETEIVEL
A diplomázási ünnepségek, úgy tűnik, visszaütnek mindazokra, akik szerint ez is csak egy ugyanolyan esemény, mint az összes többi. Mára már minden velencei frissdiplomás beiktatja magát a diplomázási ünnepségek protokolljába, hogy a helyszínen aztán szembetalálja magát a lehető legdurvább, legordasabb csínyekkel.1 Lehetséges, hogy az ötvenes évek vágáns-vagánysága farolt volna vissza a ’68-as száműzetése után?
Ca’ Foscari.2 Közgazdasági Egyetem
Anyukák és nagynénik meghatódva ölelkeznek a frissdiplomásokkal az udvaron. Körös-körül mosolygós urak ténferegnek, arcuk és frizurájuk az ötvenes éveket idézi, de a kezükben japán zoomok, felvevőgépek. Meghatódottak ők is, csak éppen nem mutatják. Szokatlan feltűnés ez olyan helyeken, ahol általában fiatalon, hátizsákkal és bőrönddel szokás megjelenni.
Venetói nyelvjárásban beszélnek, főként velencei és trevisói dialektusban, de belluneseit és padovait is hallani, az elődök tiszta nyelvjárását. Van néhány idegen haver is, az egyik színes bőrű.
Húszpercenként érkeznek a frissdiplomások. Egyforma csapatfelállásban, egymás után lépnek ki az udvarra. Előbb körültekintően szétnéznek, majd összekacsintanak, végül boldogan esnek egymásnak. Minden társaságnak megvannak a sajátos típusai, akik egy már bejáratott kanavász szerint működnek.3 Ott van például a népvezér, a barát, aki a tumultusban magával ragadja a legcsökönyösebben ellenálló leányzókat is. Kényes és elengedhetetlen szerepe van a rítusban. Gyakran tolakodó, terjengős és hetyke. Túlzott illedelmességével gyakran illetlenségnek tűnik. De mindenekelőtt a mamák reakcióira koncentrál. Ő az elviselhetőség fokmérője, a tréfák és viccek rendszergazdája. Soha nem hiányzik a titkos rendező sem. Ő diktálja az ünnepség tér-idő beosztását, ő az, aki pontosan tudja, hogy mikor kell a bárhoz terelni a körülállókat egy kis felüdülésre, aki az ünnepséget filmezőkből kicsikarja a kazetták másolatát, aki a megfelelő pillanatban nyújtja át a zsebkendőt az anyukáknak, majd megöleli őket, együtt sír és együtt érez velük, és aki segít a nagymamáknak átszökdécselni a hidakon. Ez a mindenütt jelenlevő, mindenható figura valamelyik frissdiplomás nővére általában, ritkábban a fivére.
Aztán ott a „rangidős”, aki fizet. Látszólag kevésbé közkedvelt figura, de mindig jelen van ő is, és ügyel arra, hogy az eszem-iszomból mindenkinek jusson. Majd a résztvevők csoportja következik. Tulajdonképpen az ő reakcióikból határozható meg a diplomázók vonzerejének és nézhetőségének szintje. Közülük emelkedik ki a másik érdekes típus: a ziccer mellett működő karvezető, akinek a jelenléte nemcsak aládúcolja a népvezér szerepkörét, de összhangot is teremt.4 A kart ugyanis vezetni és tagolni kell, állandó kontroll alatt kell tartani. A karvezető feladata túlmutat a népvezér és a titkos rendező hatáskörén: a háttérből ugyan, az előbbiekével ellentétes beosztásban irányítja az akció lebonyolítását. Legvégén jönnek ők, a protagonisták, a frissdiplomások. Csiricsáré ruhákban, így vagy úgy reagálnak a tréfákra. Mosolyogva, feldúlva, félig-meddig gügyén. Itt van például Daniele, aki nem tudja, hogy üvöltsön-e, vagy sírjon, úgyhogy sebesen kapkod levegő után, mialatt a legdühödtebb ünneplők letépik róla a dzsekijét, a nyakkendőjét és az ingét. Egy szál atlétában hagyják, mezítláb, már amúgy is spicces.
A kórusok eközben egyre lanyhábbak, egyre gyengébbek lesznek. Egy fásult hang bekiabál: „dottore, dottore…”, de ő sem gondolja komolyan. Látszólag senki nem lelkesedik. Aztán egy jókora zavarodott csend közepén kipattan az ötlet, ami feltüzeli végre a kedélyeket, és mosolyt fakaszt. „Vigyétek a kútra! A kútra! Húzzátok le a gatyáját! A zokniját is!” A szavakat tettek követik. És hatalmas robaj. Felélénkül minden és mindenki, sőt, a fantázia is újraszárnyal. Az egyik közülük sárga békauszonyt húz a lábára, sárga maszkot az arcára, egy hatalmas babérkoszorút a nyakába és egy kisebbet a fejére. Szónoklatot, proklamációt követelnek tőle, miközben borral és borotvahabbal spriccelik. De a megkoronázott ifjúnak, úgy tűnik, hiányosak a szónoki képességei, s humorérzék még a szónoki tehetségnél is kevesebb szorult belé, úgyhogy a feléje repülő pizzás, kenyeres és szendvicses tálak gyorsan elfeledtetik vele az egészet.
San Sebastiano. A Bölcsészkar székhelye
Ellentétben a Közgazdasági- és Kereskedelmi Fakultással, itt jóval visszafogottabbak az ünnepségek. Jóval kevesebb machinéria, kevesebb vulgaritás. Sokkal nagyobb tisztelettudás és sokkal nagyobb csend. Talán azért, mert az itt végzettek kilencven százaléka lány, vagy talán azért, mert ez a bosszantó sznob atmoszféra, ami a humán tanszékeken eluralkodott, az akadémikus és konzervatív körök sajátossága, ami pedig kizárja a marginális underground megnyilvánulásokat. Tény, hogy a két szcenárió, alig száz, kétszáz méterre egymástól, teljesen ellentmondanak.
Azért a csiricsáréság és szimpátia így együttesen, itt is fellelhető. Egy bizonyos Carla, például, a Karoling Birodalom határvidéki lovagságáról értekezik, meglehetősen kínos a dolog. Lancellot-nak, vagy valami ehhez hasonlónak öltöztették be. Felnyergeltettek vele egy darab rudat, a rúd végén egy papírmasé lófejjel, ezüsttel befújt fakardot nyomtak a kezébe, és egy pajzsot is ráhúztak, középen két, cirkalmas betűvel, S. C, amelyek természetesen a végzős kisasszony nevének iniciáléi. Egy óvatlan pillanatban még egy sisak is a fejére kerül, ami leginkább egy hokikapus védősisakjára emlékeztet, nem pedig középkori tökfedőre. Végül is, van olyan, aki egy egész hetet átgürcöl, hogy a megfelelő jelmezek, kísérőeszközök, rajzok és plakátok elkészüljenek. S ha mindez netán a karnevállal is egybeesik, akkor a szorongás a tetőfokára hág, hogy a jelmezek, figurák és a különböző trükkök teljesen újszerűnek hassanak. Amúgy két, három, esetleg négyfős csoportokban gyülekeznek, és egész egyszerűen koccintanak a ballagási ünnepség örömére, még mielőtt ebédelni vonulnának valahová. Feltűnik egy lány, aki egy öttagú csoport kíséretében méltóságteljesen és csendben átvág az egyik ösvényen. Mögötte hasonló fegyelemmel lépdelnek a többiek. Fején magas, kúp alakú papírsüveg, a süvegen pedig két aszimmetrikus fül, az egyik kék, a másik fekete.5
A vágáns kódexek, anakronisztikusan ugyan, de felélesztve és elevenen, felélesztették a szokásokat és megszokásokat, áttörve azok egyhangúságán. Vagy majdnem. De még azokra a végzősökre is hatással vannak, akiknek ez az egész látszólag semmit nem jelent, és akik valamilyen oknál fogva mégiscsak belemennek a játékba, felvállalva a felcicomázott, bizarr külsőt.6 Mindez azt jelzi, a rítusok viszszatértek, hogy ismét a szokásaink részei legyenek.
Plakátjegyzetek7
(Fénykarcok, melyeket Padovában és Velencében aggatnak a falakra. A plakátok egy-egy végzős elballagását hirdetik.) Idézet Tiziano Scarpa Szemek a rostélyon c. regényéből, 67. o.
„A plakátnak ordasnak kell lennie. Ha nem ilyenre tervezed, meg se csináld! A 100 x 70-es formátumú, halványkék papírra nyomtatott fénykarc a következőket tartalmazza rendszerint:
a) a gunyoros szalagcímet, a pimasz hangnemben megírt közleményt, a frissdiplomás úr vagy hölgy nevét és vezetéknevét; az osztályzatot a diplomázási szertartás végén, filctollal szokás odabiggyeszteni, amikor a plakát már kinn van a falon;
b) a diplomázott arcképét, ami szokás szerint csak sejteti, hogy kiről van szó, valamint az illető szexuális attribútumainak karikatúráit: a férfiaknál mikroszkopikus méretű fütyi vagy heresérv, a hölgyeknél pedig szőrös emlők, klitoriális elefantiázis stb.
c) laza szerkezetű időmértékes versben írt vígeposzt, amelyet vagy tizenegy szótagú, sánta szótagszámú sorokban, de leginkább nyolc szótagú, ölelkező rímű sorokban szokás megírni, és amely átfutja a friss diplomás érzelmi életének legkiemelkedőbb epizódjait; még véletlenül sem ajánlatos a mitizálás, inkább tanácsos az elszánt dokumentálódás, feltárva az illető kebelbarátjának vagy barátnőjének a vallomásait;
d) képeket, amelyek a teljesség igényével a fentnevezett nyomorúságos életének összes szexuális performanszait ábrázolják;
e) végső jegyzéket, amely a barátok, a rokonok, illetve az ünneplő gárda minden tagjának a nevét tartalmazza.”
KIRÁLY KINGA JÚLIA fordítása
JEGYZETEK
1 A középkori okiratokban használatos protocollo kifejezés, bevezető vagy felvezető részt is jelent
(a ford. megjegyzése).
2 Ca’-nak hívják Velencében a palotákat (a ford. megjegyzése).
3 Bran idézőjelbe teszi a típus kifejezést, ezzel markírozva a típus és a commedia dell’ arte tipo
fissójának, vagyis állandó karakterének az analógiáját.
4 Meglepő a görög tragédiák reprezentációjával való azonosság, ahol a néhány protagonista
jelenlétét szintén a karvezető dialógusai erősítik. Tulajdonképpen a kórusvezető az egyetlen színpadi
személy, akinek a válaszaiban bennefoglaltatik a külvilág, azaz a nézők lehetséges válasza is (a ford.).
5 Mindkét esetben fallikus tárgyakkal kellékezik be magukat a rítus női szereplői. A botot
meglovagoló hölgy esetében egyenesen a nemi aktusra következtethetünk, míg a kúp alakú süveget viselő
lány egy groteszk metaforát céloz: a süveg a hímvesszőt, a két aszimmetrikus fül a heréket szimbolizálja.
És mindezt a fején! De vajon kell-e eufemizálni a metaforikus jelentést?
6 Bran a bardatura kifejezést használja, ami csak átvitt értelemben jelent cicomát, valójában a
lovakkal kapcsolatos. Felnyergelést, lószerszámot jelent. Metaforikus értelemben, a felcicomázottságban
a lovag alakja is megjelenik, ezért is nevezi vágánsnak, visszautalva a középkorra, a diplomázási
ünnepségek rituáléjára. Másfelől azonban a lovagnak van egy másik, a hadjárattal, a harccal kapcsolatos
konnotációja is. Nyilván arról a harcról van szó, amely szimbolikusan és közhelyesen a frissdiplomásra
vár, miután végleg elballagott. Harmadrészt a lovakkal és lovagsággal kapcsolatos reprezentációk,
a fentiek értelmében szexuális utalásokat is tartalmaznak, főként egy olyan fakultáson, ahová zömében
lányok járnak.
7 A papiri eredetileg papiruszt jelent. A diplomázási ünnepségek rítusának újjáéledésével és
elterjedésével egyidejűleg az ünnepséget hirdető plakátokat is „papirusznak” hívják. A szó jelentésrétegeinek
egymásra tevődése nyilván a rituális jelleget erősíti.