a menekvés útjai nem alagutak ezt mondta nekem 1 bölcs vakond öreg fénytelen szőrét valami furcsa takarta látni lehetett még egy vakondnak is
átjárót találni nem lehet csak ha eladod a lelkedet de mit tegyen [az] ki hiába kínálja a vakond lelkének nincsen ára ócska leporolhatatlan darab s rajta a bölcsesség bevonatát csak szem nélkül látni
a vakond az árokszélen ült és az átjárókat leste de mivel sosem látott lassan eljött az este s a csillagporos éjszakában kabócák dalán merengve érezte ahogy végre felfelé s nem lefelé mozdul a teste
ÁTJÁRÓ 2
világokat teremteni lehet mesélte egykor a bölcs vakond halandó kis világok lesznek de kényelmesek használhatók lakhatók
én sok világot teremtettem sóhajtott s mancsával szőrét vakarta volt közöttük fényes barna sötét és mocskos hisz oly változó a kedvünk használtam is valamennyit de átjárót azt nem tudtam fabrikálni ha át akartam menni az egyikből ki kellett szállni és valamennyit időzni senkiföldjén azok az elviselhetetlen pillanatok mindegyik – 1 örökkévalóság
ma már tudom az átjáró a lélekkel rokon mondta a bölcs vakond miközben bőrét vakargatta bár a keresésnek ma nincs divatja nem érnek rá mindenki csak talál az átjáró pedig bujkál tudja nála fontosabb nincsen a mesén túl a kincsen innen tanyázik talán csak egyszer megtalálnám nem beszélnék itt a senkiföldjén két világ között veled kölyök
A JÁRATFÚRÁS IDEJE
korszakos dolgokat kellene alkotni közhelyek csupa k kornak kell közhely ezeket hallgattam miközben fúrtam a járatot
vajh korszakos-e e járat gondoltam mert közhelyesnek nagyon az ha felszínre jövök mindig ki akarnak pusztítani meg akarnak ölni nem nézik hasznomat csak a külcsínt hogy elcsúfítom a gyepet a simára nyírt fura kerteket
igazuk lehet?
az én időm az alagútban telik el az alagúttal ki kell fúrnom a járatot szorgalom nélkül nem lehet a vakondtársadalom fűzi össze a föld alatti életet amire aztán majd épül a világ
és ha ásunk amíg ásunk beszűkül a világunk előre sose látunk hátunk mögött is beomlanak a falak s ami marad az elfecsérelt idő
igaz lenne?
magnak nem lenne jó a föld nélkülünk s ha majd felnövünk látni fognak
mert a járatfúrás ideje zaja melódiája bele van szőve fonva festve a füvek árnyékába a fák őrizte avar puhaságába a víztükrön billegő szitakötő szárnyának csillogásába
csak nem láthatod nem adtak hozzá neked szemet s az emlékezet mint régi porlepte pókháló lassan széthasad alattad
de a járatfúrás ideje örök
VAKONDBÚCSÚ
sokadik
kókadt kukoricásban tanyázik és siránkozik a vakond „földhözragadt álomként állok a sarakon a sarkokon nem adhatnál valami mást egy jobb földet egy jobb hazát egyetlen bolond de igaz kis pátoszmentes éjszakát és helyet hol sarjad a fű s másnap sem kókad le soha [s a kéki vasútállomásnál kivirágzik a bodzafa]”
az az igazság – hiányzol hogy mi az igazság – nem tudom kihúzott sorokba zárlak ott állsz mint akit várnak tinta alatt ceruzanyom mélyén mindennek a legalján s az élén
még vág az emléked annyi mindent szétapróztam vele magam időm terem ha van nekem
személyes személyes személyes okos emberek mondták így aztán nem is sajnálom kacat egy részét alagutakba gyömöszöltem más része Szibériában maradt
mindenhol jártam nélküled lefoszlott rólam minden borzalom minden amibe csomagoltál réges-rég hamu az avaron
csak az a baj a vész a kín talán a bánat
hogy még vagy valahol ahol látlak
A SOR VÉGE
állj be szépen a sorba nem te vagy a legelső a legjobb a legszebb a legokosabb emlékként nem az vagy
emlékként a legutolsó vagy ott ácsorogsz és azon tűnődsz milyen hosszú ez a sor
de ezt a titkot meg nem fejtheted nincs hozzá forrás kulcs nincs semmi
csak egy haloványan pislákoló mécsesláng [ki tudja tán lidércfény az a mocsaras gégényi határban] tudod mint az érzés amiből egykor máglyát raktál [nem tudtam miért] és engem égettél el rajta
