[Látó, 2010. január]

Paál Gábor leveléhez nem kell sokat hozzáfűzni, mert szerzője annak tartalmával önmagát diszkvalifikálja. Elvégre elismeri, hogy mind a szóban forgó kötet anyagának a címadása, mind a beosztása önkényes volt, vagyis a bírálatom lényege helyénvaló. Szakidegenként felrója nekem, a történésznek, hogy számon kérem egy forráskiadványon a forráskiadás szabályait. Mi mást kellett volna számon kérnem? Paál Gábor szerint egy forráskiadvány jegyzetapparátusa nem tükröz mást, mint a „szakember óhatatlanul szubjektív véleményét, meglátásait”. Ezzel szemben ő „az érzést” részesíti előnyben, amint az kiviláglik a gondozatlan szövegből. A nyilvánvaló ellentmondástól eltekintve, csak arra szeretnék utalni, hogy egy jegyzetapparátusban természetesen semmi helye sincs „szubjektív vélemények”-nek.
Paál Gábor ismételten megvádol a szerzői jogok megsértésével, mert tanulmányaimban s disszertációmban anélkül idéztem nagyapja hagyatékából, hogy engedélyét kikértem volna. Paál Gábor ezt forrásközlésnek tartja, habár mind a Magyar nyelv értelmező szótára, mind a szerzői jogokról szóló törvény elválasztja a „publikálás” és az „idézet” fogalmát. Paál Gábor állításával szemben az a tény, hogy nyilvános intézetekbe helyezett és nem zároltatott anyagokból idéztem részleteket, a lelőhelyet a történészi szakma szabályainak megfelelően mindannyiszor megadva. Egy másik ismételt vádja Paál Gábornak, hogy mint „nemzetközi légkörben” szocializálódott történész, nem érzem át „az ezeréves haza elvesztése” fájdalmát. A „nemzetközi légkörben” kifejezés dekódolását (kozmopolita? liberális? zsidóbérenc?) az olvasóra bízom. Ezzel szemben köztudott, hogy Fejtő Ferenc, Deák István vagy John Lukács is képesek voltak munkásságukkal nemzetközi szaktekintélyt szerezni, habár Magyarország határaitól távol éltek s dolgoztak. Paál Gábor szövegének egyik további ellentmondása, hogy a szövegválogatása gyengéinek általam való elemzését egyrészt „kínosan precíz, de értelmetlen” boncolgatásnak minősíti, másrészt épp nekem rója fel, hogy „nem kéri számon a kiadás egy valóban meglévő, sajnálatos hibáját”.
Végül egy szó a Paál Gábor által említett kiadványról, amelyet a ProPrint kiadóval együtt 2004-ben valóban tervbe vettünk. A kiadvány Paál publicisztikai munkásságából merített volna. Ennek bevezetője lett volna egy átfogó tanulmány, amelyik természetesen messze nem lehetett azonos a Paál Gábor által említettel, hiszen az Paál Árpád két világháború közti nézeteivel foglalkozott (és amelyet 2005 május–júniusában írtam). E kiadvány nem jelenhetett meg, mivel 2005 januárjában Paál Gábor jogutódként megtagadta az engedélyét. Ezután mindenfajta kooperációt és a véleménykülönbségeink áthidalására tett összes kísérletem (személyes találkozás stb.) elutasította. Tudatában lévén szakidegen hozzáállásának (amely megállapítás nem értékítélet, hanem tényleszögezés), éppen azért ajánlottam fel 2008-ban a Pallas kiadónak segítségem a naplókiadásban, hogy ne kelljen szóban forgó recenziómat megírnom. Paál Árpád naplójának ugyanis jóformán nincs párja a 20. századi erdélyi magyar napló- s emlékirat-irodalomban. És mivel a könyvkiadás anyagi stb. nehézségeit mindannyian ismerjük, felbecsülhetetlen (anyagi, szellemi stb.) kárnak tartom ma is azt, amilyen formában e napló megjelenhetett, hiszen száz éven belül aligha fogja azt bárki is újra s jobban kiadni.