Kell ilyen túl szépen is néha

egy ilyen utca, mint ez a kávéházteraszos;

bár a ponyva iszonyúan sárga,

és a fal meg pár ajtókeret koszos;

az ég külön szakadék-életet él,

de azért kávéház-csillagos.

Mi az a zöldes fény ott jobbra egy ablak

meg egy ajtó mögött: bolt lenne?

könyvesbolt, és valaki, aki mindjárt

leül itt a teraszon, áll benne?

áll benne, így, mert mintha üres kocka

lenne a bolt, s valaki kijönne.

Átvágna a kövezethullámzás

máris kávéház-fényein;

helyet foglalhatna a falnál, a köveken,

a dobogón álló asztaloknál, kedve szerint;

és ha már járt volna itt, egyszerűen

erre a teraszra ülne ki megint.

Egy ág lóg be zölden ugyancsak jobbról,

és a sárga ponyva fölött csend van;

manzárdablak-csend, de még barnás

fények játszanak néhány ablakban;

járókelők jönnek, vagy csak elhaladnak

a terasz előtt, párosan, magányosan.

Talán vett volna egy könyvet,

aki az egyik asztalhoz ül;

talán kiszámította, hogy itt

egy ez-meg-az mennyibe kerül;

talán holnap továbbutazik,

és választ egy széket búcsúhelyül.

A terasz nem ismer ilyen érzelmeket,

de alkalmasan használható;

a ponyva túlsó fényeit

földközellé dolgozza át a dobogó;

és vajon ki szélsőségesebb, egy

ittlakó, vagy egy továbbutazó.

A sötét házak nem adnak választ,

mert ilyet senki se kérdez tőlük;

a megszemélyesítés felesleges,

csak épp a feleslegesből győzzük;

aki itt ül, senkit se ismer,

nem kell bújkálnia előlük.

Jó lenne lefeküdni, holnap

majd érezni fogja, és mégse mozdul;

mert a személytelenítés is minek,

hogy aki itt ül, itt marad teraszostul;

eltelnek a nappalok és az esték,

átlógnak egymásba jól vagy rosszul.

Kellene még inni valamit,

de minek kellene inni még-már;

ha most olyasmi gondolható,

hogy jó annak, aki itt csak sétál;

nem „Van-Gogh-Teraszára-Ül”-e,

aki maradna ott, ahonnét odébbáll –?