Hé, öcsi, kell-e nő, kérdezi a férfi, és büszkén mutatja a kínálatot, a terhes, tizenöt körüli lányt, és a nyugdíjas korú asszonyt, akik úgy ülnek egymás mellett a padon, mintha egy fényképész állította volna be őket egy szociofotóhoz. Nem válaszolok, úgy teszek, mintha azt gondolnám, mástól kérdezte, vagy nem is hallottam volna, igen, ez még jobb, nem hallottam, és míg bedobom a pénzt az automatába, addig frappáns válaszokon gondolkodom, mert tudom, hogy ez megúszhatatlan, úgyis válaszolnom kell. 

Az automata kiadja a kólámat, koppan a tálcán, kiveszem, felegyenesedem, homlokot ráncolok, rohadt gép, nem ad vissza, most nagyon bosszankodom, megfordulok, igen, meg kell fordulnom ahhoz, hogy ki tudjak menni az ajtón, azon az ajtón, amelyen bejöttem, mi a francért jöttem be, mikor láttam, hogy ezekkel van tele a váróterem, mekkora állat vagyok. A kabátzsebembe teszem a kólát, és feltűnés nélkül körbenézek. Eddig észre sem vettem, de már látom, hogy előadás lesz, minden szempár rajtam, kiválasztottak főszereplőnek, gyerekszereplőnek, mert még fél évem van a tizennyolcig. 

A közönség egy nagycsalád, a nagymama, akit az imént felkínáltak a terhes kislánnyal, a nagypapa, a sógor vagy vej vagy testvér, mert itt mindenki testvér, és a négy gyerek, akik elfoglalták és belakták a kisvárdai kisállomás minden padját, némán figyelnek, az egyetlen hang a váróteremben az italautomatából visszajáró pénz koppanása. Visszafordulok, kiveszem a pénzt, nem engedi, mintha odaragadt volna az alumínium kiadótálcához, jobbra, balra tologatom, az egyik már megvan, még kettőt kell kipecáznom, még van néhány másodpercem, ennyi csendet bír el a váróterem, meg kell szólalnom, mert ez pont az a csend, amely a párbeszédekben a tettlegesség előtt áll.

Újra elhangzik a kérdés, te süket vagy, öcsém, azt kérdeztem, hogy kell nő?

Én fejben már válaszoltam, azt mondtam, takarodj, mély, dübörgő hangon, amitől berezonáltak a padok a nagycsalád alatt, remegtek a falak, és az elém tornyosuló fickó is, de most a számmal is ki kellene mondani, valamit, mindegy, mit, megszólalni, emberhangon, nem bambán vigyorogni, azzal a hülyegyerek-mosollyal, amit próbálok kinőni, levetkőzni, amitől próbálok megszabadulni évek óta, és most az én szám önálló életre kel, az én másképp gondolkodó szám azt mondja a fickónak, hogy ezek a hölgyek nem néznek ki kurvának.

Ezt nem én mondtam, biztos nem én, megyek össze, a férfi velem szemben nő, egyre nő, már sokkal magasabb, mint én. Megvakarja az állát, gondolkodik, és látom az arcán, ahogy megérik a szerep benne, most talál magára, már megvan a karakter, összeáll a fejében a párbeszéd és a cselekmény, és látom, megvan a dráma végkimenetele is. Közelebb lép, vállamra teszi a kezét, és mélyen a szemembe nézve megkérdezi, te azt mondtad az anyámra, hogy kurva?

Próbálok nem nyüszíteni, nem mosolyogni, nem remegni, ezeken a másodperceken múlik a jövőm, nem a felvételin, a nyelvvizsgán, a diplomámon, doktorimon, a munkahelyválasztáson, nem a párválasztás nehézségein, a családalapításon, a gyerekvállaláson. 

Ez a néhány másodperc dönti el, hogy lesz életem, vagy nem, hogy most abbahagyom magam, vagy folytatom.

Lassan húzza elő a hosszú kést a nadrágjából, és a torkomhoz nyomja a hegyét. Érzem a fém szagát, a dohányszaggal kevert, rothadó fog szagát, tudom, a száján fújja ki a levegőt, azért ilyen büdös.

Nem merek levegőt venni, a könnyemtől semmit sem látok.

Aladár, engedd mán el, nem látod, milyen szerencsétlen, gyerek még ez, ne báncsad, mondja a terhes nő, és nem látom, de érzékelem, hogy feláll, idejön hozzánk, és Aladár hagyja, hogy a nő elvegye tőle a kést. 

Befut a vonat, nyílik az ajtó, utasok jönnek be, Aladár elenged, mosolyog, kis buzi vagy te még, takarodjál, mondja, kimegyek a levegőre, és még akkor is zokogok, amikor elindul velem a vonat.