[2010. március]

A pult mögötti pincér a poharak hasát dörgölte ki a halványpirosban, zárás előtti megvilágítás, az elvérzett aznapok fénye. Egy bágyadt férfi, elrúgta már az ötvenet, meg egy fiatal, angyalhomlokú, alig több húsznál, apának és fiának gondolhatták őket, ők ketten ültek már csak a helyiségben. Sutyorogva beszéltek, inkább Redik, az idősebb beszélt, csersavas hangjában keserűség. Az angyalhomlokú Timon időnként füle mögé simította lenge tincseit, egyébiránt figyelmesen hallgatta a másikat.
– Hetek óta nem hagy nyugodni egy álom – mondta halkan Redik.
A szarvas szeme, suttogta, álmában a szarvas szeme kúszik a falakon, nem gurul, kúszik, nyálkás csíkot húz, aztán az asztalra szökken, átvonszolja magát a vargányás pörköltön, s belecsobban a testes cabernet-be, onnan néz kifelé, egyenesen őrá. Az emberi szemek kifejezéstelenek, ha belegondolunk, vicces, hogy a lélek tükre önmagában nem mutat semmit, minden érzelmet s hazugságot a szem körüli körkörös izmok fejeznek ki, és az apró ráncok mélyülései. Meglehet, egyvalamit mégis: félelem, ez jut eszünkbe, ezt látjuk a kampóval széthúzott szemhéjak mögött vagy a formalinban nyugvó emberi szemeken. Talán lelkünk alapvető állapota a félelem. A szarvas szeme viszont nevet rá álmában, mialatt ott lebeg a borban, mint egy rablóhalra váró úszó, gunyorosan, lenézőn vigyorog. Hogyan nevetheti őt egy állati szem? De mindegy is. Tudta, hogy ez rosszat jelent, ám mostanáig nem volt sejtése a víziók tulajdonképpeni jelentéséről.
A szarvast együtt lőtték az öreg Berggel, a főnökkel, magyarázta, az a vadászat pecsételte meg jó viszonyukat, élete legszebb vadászata, főnöke is gyakran emlegette. Sose felejti el, ahogy nézte őt a vad, mielőtt a golyó kirobbant a puska torkából. A szarvas színvak, a mozdulatlan vadászt nem képes megkülönböztetni a környezettől, ámde érzi a szagát, és kíváncsi állat lévén, megindul a szag forrásirányába, fürkésző tekintettel közelít saját halála felé. Már ha a vadásznak szerencséje van, hiszen sokkal valószínűbb, hogy míg nyomait követed, csendben lépegetsz, a szarvas lát meg először, és eliramodik. De sosem fut messzire, ilyenkor a legjobb becserkészni, attól fogva egyenlő esélyetek van, és ezek a legizgalmasabb pillanatok. Micsoda élmény volt!
Berg azóta megbízott benne, mindennél jobban, mert a szarvasvadászat leglényegesebb eleme a bizalom, ha az nincs, akkor nincsen elejtett vad se, szóval ezt a bizalmat hordozta magában mostanáig, és tulajdonképpen ő maga is ennek köszönheti jó sorsát. A zsíros intézői állást a főnök birtokán, az avval járó kedvezményeket, a gondtalan életet, mindent. Persze, akárki nem lehet intéző, érteni kell ám az erdő- és vadgazdálkodáshoz, tudomány az, nem piaci terefere. És ő bizony kellőképpen ért hozzá, akárkinél jobban, átlátja a húszezer hektár tölgyes és a másfél ezer hold cseres minden zugát. Humuszos öntéstalaj, vályogos dombok, mind a kisujjában vannak, szaknaplót vezet a klíma változásairól, ismer minden ünőt, vaddisznót, barátja a védett madárfajoknak, sikeres vadászatokat szervez külföldiekkel, nála jobb intézőt nem talál a főnök, mehet akárhová.
És mégis, fújta ki magát Redik, most azt a balfácánt akarja a helyére tenni a fűrésztelepről, aki faszárításnál, gőzölésnél egyebet nem tud. Mindez miért, görbült le a szája, miért… Valaki beárulhatta őt, lehetett merő rosszindulat vagy ártatlan elszólás, Berg mindenesetre utánajárt, most pedig elúszik minden.
Hetvenen túl jár a főnök, ahhoz képest fiatalos, viszont határozottabb és szigorúbb, mint életében bármikor. Végrendeletében busás évi járadékot biztosított számára, háromszor annyit, mint amit most keres, pedig ez sem kevés, ám most meg akarja változtatni ezt a végrendeletet, ki akarja törölni őt belőle teljesen. Jövő héten beszél az ügyvédjével, mondta Berg, döntése végleges. Úgy határozott, az egyházra íratja az egészet, mintsem hogy egy „fajtalan semmirekellőre” pazarolja, így fogalmazott.
Timon átnyúlt az asztal alatt, és gyöngéden megsimogatta Redik kezét.
– Veled vagyok, macim – mondta Rediknek –, mindenben.
A meggyötört férfi elhúzta a kezét, s hajába túrt.
– Ahonnan te jössz – nézett az angyalarcú szemébe –, minden másképp látszik, könnyebbnek. Nehezebbnek is, mert kínzó út vezet a felszínig, de a megoldások könnyebbnek tetszenek. Hát itt most nem létezik megoldás. Nem sikerült volna kiemelkedned abból a mocsokból, ha nincs az én pénzem, Berg pénze. De nézz rám, öreg vagyok, nem találhatsz már bennem semmi vonzót, csak a pénzem maradt. És most már az sincs, és nem is lesz, senki nem fog alkalmazni ilyen idősen. El foglak veszíteni.
Előredőlt, tenyerével eltakarta a szemét.
– Ne gyerekeskedj! – mondta Timon –, nem a pénzed miatt szeretlek, ezt tudhatnád.
– Nem, nem – beszélt Redik a tenyere mögül –, semmi baj, ez így természetes. Bevalljuk vagy sem, nem a másik eszébe szeretünk bele, hanem olyan dolgok, mellékesnek tűnő dolgok vonzanak felé, amelyeket eleinte hozzá tartozónak vélünk, elválaszthatatlannak és öröknek. Én nem szerettem volna beléd, ha nem lennél ennyire szép, te pedig nem hagytad volna elcsábítani magad, ha én nem lennék jómódú. E kettő, szépség és pénz, néha azonos értékkel bír. És én elveszítettem a magamét, értéktelen vagyok.
Megdörzsölte a szemét, tarka ábrák villogtak előtte, ezernyi madárlábnyom, mintha fácáné, színes karmok a fekete havon.
– Azt mondod, jövő héten beszél az ügyvédjével? – kérdezte halkan az angyalhomlokú.
– Igen.
– És ha megakadályoznánk ebben? Ismerek valakit, aki elintézné. Nem olcsó, de nem is drága.
Redik az asztalra csapott. Nem hangosan, de a pincér szeme odavillant, majd vissza a poharakra.
– Nem akarom, hogy beleártsd magad!
– Jó, jó, macim, csak felvetettem – nyugtatta Timon.
– Majd én megoldom. Valahogy.
Persze hogy gondolt már ő is erre. Feküdt az ágyán, nézte a plafont, ahogy közeledik felé, ágyhoz préseli a fal, szétnyomja, karja-lába leszakad, hullnak szét a tagjai, mint egy ócska bábunak. Pusztán az a gondolat tartotta még össze, az az egy, hogy ha előbb lépne, mint főnöke, ha most tenne valamit, elkerülhető volna a teljes szétesés. Csak el kell jutni a bizonyosságig, hogy valóban meg akarja tenni, és akkor megáll a plafon, felszusszan a test, kitágul a tüdő. És minden helyrejön.
Főnöke szemében megmásíthatatlanul bűnös ő, holott nem követett el semmi rosszat, csak engedte a szívének, hogy szeressen. A maga szemével nézve nem bűnös. Mi hát a bűn? Közös megegyezés az emberi rosszról? Hogy például megöl egy embert? És ha kettőt öl meg, bűnösebb lesz? A törvény két előre megtervezett gyilkosságnál két életfogytiglant adhat, ami nem azt jelenti, hogy bűnösebb, a törvény ezt nem ismeri, hanem azt jelenti, hogy kétszer követte el ugyanazt a bűnt. Egy plusz egy helyett: egy és egy. Ha háromszor, négyszer követi el, nem válik bűnösebbé, csak ugyanazt a bűnt ismétli. A négyszeres gyilkos nem rosszabb, mint az egyszeres, legfennebb szorgalmasabb. De mit is foglalkozik ő evvel? Neki csak egyszer kellene megtennie ahhoz, hogy ne menjen tönkre az élete, nem többször. Mégis, a gondolat, hogy nem volna különbség közte és egy tömeggyilkos között, megrémítette. Mérlegelni kell, tisztán gondolkodni és mérlegelni. Inkább veszítsen el mindent? Lakást, pénzt, szeretőt? Életet? Nem, semmiképpen. Megteszi.
A plafon megállt, és visszahúzódott a helyére. Abban a pillanatban történt ez, mikor Redik úgy döntött, vacsoravendégeket hív hétvégére. Ha nem lép idejében, élete utolsó vasárnapja lesz, amit a vadászlakban tölthet. Ott lakott idestova húsz éve, a világ legszebb lakása. Szüksége van olyanokra, akik adott esetben tanúsíthatják, hogy velük volt a világ legszebb lakásában, és nem hagyta el a helyet. Minderről Timonnak nem szólt, kímélni akarta, és óvni attól, hogy belekeveredjék, ha bármi rosszul sülne el.
– Akkor hát, két nap múlva találkozunk – búcsúzott tőle, és lehorgasztott fejjel kilépett a kocsmából.
Éjszaka ismét a szarvas szemét figyelte, amint szortyogó hangot adva, kúszik a gerendán, kocsányát vonszolja maga után, megáll, aztán kúszik tovább. Ráhuppan az ágyára, a paplanról nézi őt, a reszkető intézőt, akit elkábít s mozdulatlanná dermeszt a félelem. Gúnyosan figyeli a szem, szánakozva is, ha szólni tudna, se mondana semmit, nézésében minden benne van.
Szombat éjjel sem hagyta nyugodni. Redik megfőzte a vacsorát, és amikor a hűtőből ki akarta venni a hússzeleteket, a szarvas szeme tekintett ki rá hidegen, fenyegetőn.

Kora reggel aztán kikászálódott az ágyból, és készülni kezdett vacsorára és gyilkosságra, egyforma buzgalommal. Tíz-tizenöt embert hívott össze, régi barátok, az erdő szolgái ők is. Jókora adag ételt készített, nagy fazék fácánlevest és egy megtermett tál vaddisznóhúst tejfeles-paprikás káposztával. Mintha ünnep volna. Hogy valóban az lesz-e, később derül ki csak.
Fél nyolc körül már mindenki megérkezett, nyolckor feltálalhatta a vacsorát a magas mennyezetű ebédlőben, a tapasztott kemence mellett. Kedélyesen beszélgetett velük, tréfálkozott, csak arca volt száraz gyantaszínű, s hallgatta a vendégek jóízű cuppogását, ahogy ujjukról leszopogatják a mártást. Nem tudnak semmit, gondolta, zavartalanul esznek, vidámak, és fogalmuk sincs, mi történik. Nem tudják, mekkora sziklák görögnek benne, préselik össze odabenn, és azt sem, hogy mindnyájan részei a tervnek, ha nem volnának ők, könnyen gyanúba keveredhetne a nyomozás során.
Aztán arca elszürkült. Álldogált, hátát a lazúrozott tartóoszlopnak támasztva, és először gondolt arra a terv kieszelése óta, hogy mégsem jó így. Nem teheti. Fának érezte magát, amit megtámadott a lemezestapló, a gyilkosság gondolata, és belülről korhasztja el, barna rothadással porlanak szét a rostok, fásult szervei, míg egészen össze nem omlik.
Nem jó ez, semmi sem jó, minden rossz, lemond inkább a jólétről, lesz, ami lesz. Legyintett egyet, nem látta senki. És ha nincs más út, gondolta, hát akkor véget vet az életének. Elindult a konyha felé, kívánta a hideg vizet, jéghideg legyen, fagyasszon szét mindent. Fagyjon, dögöljön meg az egész világ! Rátört a sírhatnék, de legyűrte.
Mielőtt a hűtőhöz lépett volna, kakaóbarna hang csendült fel mellette: az angyalhomlokú Timon állt ott, a kredencnek támaszkodva, lábát keresztbe vetve.
– Ugye itt alhatok, macim? – kérdezte mosolyogva. – Szeretnélek megajándékozni valamivel, hogy felvidítsalak.
Mutatóujját szájába helyezve búgta:
– Különleges ajándék lesz.
Redik gyorsan körülnézett, nem hallja-e valaki, és tenyerét felemelte, jelezve, hogy óvatosan beszéljen, akárki gyanút foghat.
– Nem jó ötlet – súgta neki. – Ha meglátják, hogy itt maradsz, tudni fognak mindent.
– Elmennék velük együtt, aztán visszajönnék.
– Hát jó – bólintott Redik némi habozás után. – De nagyon vigyázz, észre ne vegyék.
Ebben maradtak. Az intéző kilépett az ebédlőbe, valamivel jobb kedve volt, mint az imént, Timon hangja erőt csorgatott belé. Meg tudja tenni, és meg kell tennie. Nem veszítheti őt el, megzavarodna, ha ez volna az utolsó éjszaka, hogy boldoggá teszik egymást.
– Figyeljetek! – szólt a vendégekhez. – Talán észrevettétek, hogy nem ittam ma semmit. Nos, ez az antibiotikumok miatt van, ne jajgassatok, semmi komoly, csak egy csúnya kis víruska. Most ellépek a hálóba, beadni magamnak az injekciót, de mindjárt itt leszek. Csak elügyetlenkedem a tűvel, tíz perc az egész.
És már indult is. Hálószobája a földszinten volt, már látta magát, amint kilép a szobából a teraszra, és elszalad a kocsijáig, amit a kert végébe készített.
– Várj! – kiáltott utána az egyik vendég. – A feleségem beadja neked. Ugye, Széri?
– Persze – mondta a nő, és már talpra is szökkent.
Rediket elfogta a köhögés.
– Nem, nem – tiltakozott. – Nem… Megoldom… Semmi gond.
– Ragaszkodom hozzá – mondta Széri. – Legalább nem kell ügyetlenkedned.
– Semmi szükség rá… meg tudom csinálni egyedül…
– Na ne vicceljünk – pattant fel az ápolónő –, fél perc alatt beadom.
– Az az igazság – hebegte Redik –, hogy szégyellem magam. Nem szeretem, ha látják… tudjátok…
– Ez kölyökkorodban még nem zavart, amikor meztelenül fürödtünk a tóban – vigyorgott az egyik vendég. – Minden hétvégén pancsolni akartál a srácokkal.
– Igaz ez, Redik? – szólalt meg Timon a konyha felől.
Nevettek. Az intéző fülig vörösen, két kezét felemelve tiltakozott, halántékáról gurulni kezdtek a cseppek.
– Egyedül akarom, és kész. Oké? Téma lezárva.
Berohant a hálóba, magára zárta az ajtót. Szíve a mandulája helyén dobogott, szeme lüktetett. Nem lehet igaz, a rohadt életbe, nem lehetett ekkora marha! Hogy ronthatta így el? Ekkora hülyét! Meghívni az ápolónőt! Az egész injekciós mesének felejthető intermezzónak kellett volna lennie, jelentéktelen részletnek, de így mindenki emlékezni fog rá. Történt valami különös azon az estén? – kérdezik majd a rendőrök. Redik elment fenéken szúrni magát, és kézzel-lábbal tiltakozott az ellen, hogy szakember adja be neki a gyógyszert – mondják majd a vendégek. Hát ez több mint gyanús – dünnyögik majd a rendőrök. Most mit tegyen? Nem állhat meg, nem hagyhatja abba. És sietnie kell, ha akarja, hogy sikerüljön. Mély levegőt vett, felpattintotta a teraszajtót, és kisurrant a sötétbe. Előredőlve, görnyedt gerinccel szaladt az autóig, óvatosan csukta magára az ajtót. Szándékosan nem zárta be korábban, nehogy felfigyeljen valaki a riasztó-kapcsoló csipogására. Leoltott fényszórókkal gurult ki a sétányra, aztán gázt adott. Berg villája legfennebb nyolc perc kocsival, ha igyekszik, megteszi öt alatt is, gyerünk, gyerünk, bőgjön az a vényolcas!
Kilenc után pár perccel ért főnöke villájához, elégedetlenül ingatta a fejét. A pontos idő nem jó, háromnegyed utánra időzítette az injekciós történetet, hogy ha valaki az órájára pillant is, ne jegyezze meg az időpontot, de elhúzódott, a fenébe, elhúzódott, éppen kilenc lehetett, amikor elrohant a többiek elől. Jobbat kellett volna kitalálnia. Most már mindegy, késő, nem szabad semmire gondolnia, cselekednie kell. Kesztyűt húzott, és az ülés mellől kiemelte a feszítővasat, amit előzőleg odakészített. A kesztyűtartóból kihúzott egy összecsomagolt zsákot, nadrágszíja mögé gyömöszölte, és kiugrott a kocsiból, az ajtót nyitva hagyta. Becsöngetett. Semmi válasz. Idegesen topogott, újra csöngetett, többször.
– Ki az? – hallotta végre Berg aszaltbarack-hangját.
– Én vagyok, Redik!
– Nekünk nincs beszélnivalónk egymással.
– Csak egy perc az egész, főnök.
– Menj innen, undorodom tőled!
– Nagyon fontos, főnök. Figyelmeztetni szeretném. Veszélyben van az élete.
Berg hallgatott, fél perc is eltelt, Redik nyugtalanul nézte órája számlapját. Aztán meghallotta a zár csikorgását, és kinyílt az ajtó.
– Miről beszélsz? – nézett rá kíváncsian, gyanakvón a főnök.
– Erről – krákogta Redik, és a feszítővasat Berg homlokába csapta. Úgy dőlt el a test, mint egy vállon lőtt vaddisznó, megtántorodott, s lehullt a szőnyegre.
Két perc telt el, legfennebb ötöt adott magának Redik az akció lebonyolítására, a jó időzítés a legfontosabb. Ha el is rontotta korábban, most muszáj pontosnak lenni, igyekeznie kell. A testet a lépcsőfeljáróhoz vonszolta, majd a falhoz ugrott, levett egy puskát, ellenőrizte, töltve van-e, töltve volt. Berg mellé helyezte, utána odalépett a vitrinhez, és betörte az ablakát. Kibontotta a zsákot, és elkezdte pakolni belé a különböző tárgyakat, ezüstöt, elefántcsont-markolatú késeket, drágakővel kirakott tokokat. Már csak az ajtó felfeszítése maradt. Úgy tervezte, bezárja az ajtót, kilép az ablakon, és felfeszíti a bejárati ajtót a vassal, hogy hagyományos rablásnak tűnjék. A környéken mindenki tudja, hogy Berg egyedül lakik, senkije sincsen, könnyen elképzelhető egy betörés.
De ekkor csöngettek. Redik kiejtette kezéből a zsákot, fénytelen csörömpöléssel, tömötten kongva zuhant a padlóra, ki is gurult belőle egy ezüsttányér. Az intéző meredten állt, a hullára nézett, majd a tányérra, majd a feszítővasra. Újból csöngettek.
Valamit tenni kell, mindegy mit, csak gyorsan. Elfutni? Akárki is áll az ajtónál, biztosan látta a kocsiját a feljárón, ajtaja is nyitva, nem szaladhat el. Gyerünk már, gyorsan, ki kell találni valamit! A nehezén túl van, nem bukhat le. Más megoldás nincs, meg kell ölnie őt is, igen, nem tehet mást. Egy gyilkosság vagy kettő, mindegy, megbeszélte ezt korábban önmagával. Mély levegő, csak nyugodtan, módszeresen, határozottan. Egy váratlan ütés a homlok közepére, akárcsak a főnöknél, egyszer már működött, most is menni fog.
Az ajtóhoz lépett, a feszítővasat a háta mögé húzta, és kinyitotta az ajtót. Középkorú férfi nézett rá, öltönyt viselt, mélybarna szeme akár a szarvasé. Az intéző ledöbbent, ujja elernyedt a vason, ijedten nézte a szemet.
– Jó estét! Berg urat keresem – mondta a férfi –, üzenetet hoztam neki. Ön az?
– Igen – vágta rá gondolkodás nélkül Redik, és továbbra is riadtan bámulta a másik szemét, tenyere izzadt a szerszámon. – Én vagyok. Jöjjön be.
Inkább mutatta, mint mondta, torka mintha megtelt volna fűrészporral, nem engedte szólni. Most kellene, gondolta, most van itt az idő, csak lépjen be, lépje át a küszöböt, akkor lecsaphat.
– Egy ajándékról van szó – mondta az öltönyös, és benyúlt a zakója alá. – Egy barátom ajándéka egy barátjának.
Hangtompítós pisztolyt húzott elő, majd a legnagyobb nyugalommal Redik homlokához tartotta.
– Timon üdvözletét küldi – mosolygott a szarvasszemű. – Ne csüggedjen, Berg úr, semmit sem fog érezni.