[Látó, 2010. április]

1

Az elvtársnő utánam jött a partra,
s szöszke fejét vállamra hajtva,
suttogta: „Iván, szeretlek téged.”
Megcsókoltam volna, de megtorpantam,
meglátva személyi követőmet.
Kábítón énekeltek a szirének.
„Tűzzünk a francba, Mása – suttogtam –,
megfigyelnek, egy pillanatra
se hagynak magamra.
Életem elorozzák.”
„Hagyd őket – simogatott –, kívánlak,
s ha nem tetszünk annak a bámész halásznak,
menjen el ő a francba,
ne légy ily bamba.
Nem vagy Hamlet, nem is szeretném,
és próféta sem, átlátok az estén,
egy víz alatti teremben látlak téged,
fejeket fonnak hínárból szirének,
s megfulladsz, ha megszólítalak.
Minek szavak?”
Megállt mellettünk egy Duba,
kiugráltak az elvtársak, recsegett bőrkabátjuk,
„Itt a parton, paráználkodtak” –
árulkodott a spiclim. Nevettünk.
Orrunk úgysem ettől fokhagymás.
„Mutassa iratait, az elvtárs!”
Megmutattam, mentek tovább.
Fodrozta szél a tenger haját.
Álltam. A lány lassúdan remegett.
És úszott a hold az öböl felett.

2

És akkor kezdtem el megint félni.
Láttam az örök lakájt bőrkabátban,
amint vigyorogva adja fel pufajkámat.
Hogyhogy nem vittek be? –
néztem a kipirult elvtársnőre.
Ő is, ő is nekik dolgozik?
Beszervezték valakik, hogy megfigyeljen?
És remegtem. Éreztem illatát.
Haján az olcsó sampon émelyítő szagát.
Mit is mondhattam volna.
Reszkettünk kánonban.
Minek szavak?!
És mit is mondhatnék még.
Hogy én vagyok Lázár, akit fejbe lőttek,
de a tömegsírból kikelt,
feléledt
s most elmondja…
De mit is, mit mesélhetnék még,
amit ezek nem tudnak?
Láttam, amint a víz alatti termekben járkálok,
s a szirének hínárból font fejeket osztogatnak
és megfullad, akit emberek szólongatnak.

3

De ki voltam én? Mit mondhattam volna?
Életemet a rendszer eltiporta.
Megcirógatott, szólt az angyal:
„Tőled is függ, hogy mit kezdesz magaddal.
Légy fegyelmezett! Az események
bármikor elsodorhatnak téged…”
Először a fehérek végeztek ki.
Gyenyikin tábornok pribékjei
ásatták meg velem a sírgödröt,
azt hittem, vége, lelőnek, s beledöglök.
De a lövés aranytárcámat érte.
Apámtól kaptam. Életem megvédte.
A sírgödörből éjszaka kimásztam,
menekültem az ukrán pusztaságban.
Akkor egy vörös járőr kapott el,
kémnek tartották, lelőttek, hidd el,
De a golyó csak fülemet súrolta,
Ájultan, holtak között a hóban,
feküdtem, de az angyal nem hagyott el,
versenyt futottam rettegéseimmel.
Kaukázusban, cserkeszek között
éltem évekig, de mit mondhatok
Másának erről, lehet, megfigyel?
Ölelem, s érzem, ismét futni kell.
Menekülni, már mindegy, hogy hova.
Befogadhat-e még az éjszaka.
A hegyekből Szibériába mentem,
gyárak épültek ott az őserdőben,
és elvegyültem a munkások között,
priccsemnél védőangyal őrködött.
Aztán visszatértem Pétervárra,
és itt lépett be életembe Mása.
Most ölelem. Szirének énekelnek.
Hihetek-e szirének énekének?
És a csekkisták mért engedtek el?
Kérdezem, de az angyal nem felel.
Tudom, bármikor utánam jöhetnek.
Nem véd meg senki, mindent megtehetnek.
Miközben a víz alatti teremben
sétálgatok, és érthetetlen minden.
Szirének hínár fejeket fonnak,
megfulladok, ha emberek szólítnak.

4

De akkor azt mondta,
nyakamba fonva karját:
„Sietnie kell, a többiek várják!”
És levetkőzött, eltűnt a habokban.
„Én is szirén vagyok – szólott vissza még. –
Apádat is énvelem ijesztgették,
itt, ezen a partszakaszon.
Hát jól vigyázz, Ivanuska,
visszajöhetnek a bőrkabátosok!”
És elnyelték a zöld, tajtékzó habok,
hogy a víz alatti termekben, lenn,
fonja a fejekre formázó hínárkoszorúkat.
Vagy nem is koszorúk, hanem eleve fejek?
Ki érti meg?
S ha megszólítanak ott lenn az emberek,
menthetetlen véget ér a transz,
megfulladok.
Hát nem követtem,
tudtam, nem lesz már ily alkalmam,
de mit tagadjam: féltem,
még élni akartam.
A partról villámgyorsan tűntem el,
kibabrálva követőimmel.
Még éreztem kézfejemen az olcsó sampon
émelyítő szagát,
még elképzeltem a vele eltöltendő éjszakát.
Ahogy a homokon,
a kéj rángógörcsei forgatják.
Miért is nem hittem benne?
Miért gondoltam, hogy rám állították?
Egy szirént szerethettem volna,
akármennyire elképzelhetetlen,
s még éreztem vadító illatát,
de már menekültem.
A spicli egyelőre nem volt sehol,
eltűnt a többiekkel,
vagy ott bujkált a sötétben?
De visszajöhet, tudtam, bármikor!
Nem kockáztathatok.
Bevallom, féltem.
Egyre a mennyei lakájt láttam
a derengő fényben,
amint vigyorogva adja fel a pufajkám,
és előreenged.
S a parton énekelnek a szirének.
Észrevétlen,
könnyem töröltem.
Talán ez volt az utolsó alkalom
elfuserált életemben,
hogy valakivel,
egy nővel,
egy szirénnel,
kezdhettem volna valami mást,
eltékozolt életemre a ráadást,
de ez se jött össze.
S legszívesebben
falba vertem volna a fejem,
de a tengerparton nem voltak falak.
A tenger is nyugodt volt, mint Mása szeme,
és kecses, fehér halak
cikáztak ide-oda, a derengő
ezüstös holdfényben.
És rádöbbentem: éltem,
de vége van,
ennyi volt csak,
s képtelen voltam örülni a ráadásnak.
És sírtam.

5

A szürke köd kutyafalkája csaholt a nyomomban,
bujdokoltam,
hátamhoz, fejemhez ért nedves orruk,
nyelvük borostás arcom birizgálta,
de elrejtett végül, esetleges üldözőim elől.
Nem pillantottam hátra.
Menekültem,
mint amikor a Don partján,
egy sáros szántásban
vörös lovasok üldöztek röhögve.
Bekerítettek,
többször rám is lőttek,
Bugyonnij marsall kihallgatott.
Kémnek tartottak, elítéltek
és bele is lőttek
az előbb megásatott gödörbe,
ahonnan éjjel,
a hold szúró fényénél,
véresen-sárosan, de kikeltem élve.
Csoda volt,
vannak még csodák!
Azóta menekülök,
elvegyülök a ködben,
a tömegben,
és nyomomban a párt.

6

De felszállt a köd. Vöröslött némán
a hold a kerge hullámok taréján.
Zúgott a Duba. Ugráltak csekkisták.
Nedves homokon tapostak a csizmák.
Menekült volna, de bekerítették.
Hát így ért véget az utolsó estély.
Látta az örök lakájt is, vigyorgott.
„Iván, nem tartanak örökké a dolgok.”
Elkapták. Jött a kényszermunkatábor.
Sorsa némaságával is vádol.
Azt nem tudni, hogy a szirénnel mi lett?
Sokat tudunk, de mégsem eleget.
Jön-e még fel a tengermély termekből?
Ivánnal nem, de akkor kivel flörtöl?
Látja-e női alakban a nép?
Társnői este dalolnak-e még?
Vagy hínárból fejeket fonogatnak?
És megfullad, akit azonosítanak.

Bogdán László fordítása