Ha a városról van szó, ez a kép jelenik meg: lefényképezem számtalanszor a messzeségben azt a nyílást, ahol a dombok között a Fogarasi-havasok láthatók vagy nem láthatók, esetleg alig kivehetők, különleges fényviszonyok között vagy ködben. A hatodik emeletről éppen ellátni odáig, és én is azt a felületet fürkészem legtöbbször, az elkészült fénykép mégis a köztem és a messzeség között elterülő várost mutatja leginkább, az én Medgye­semet.

Mediesy néven találkozunk először oklevélben Medgyessel 1267-ben. Ekkor már szászok lakják. Előtte laktak itt székelyek is, tőlük maradt a magyar ’meggy’ szóhoz kapcsolódó név. 1424-től évi két vásár megtartására van engedély.

1459-ben országgyűlést tartanak itt, 1703-ig összesen 21-et.

1501-ben hat, 1698-ban 33 bejegyzett céh működik a városban, a szabók, a posztókészítők, a szűcsök, a kötélverők, a kardkészítők, a kőművesek, a kerékgyártók, a lakatosok, a halászok, a pékek, a mészárosok, a borbélyok, a rézművesek, a kalaposok, az aranyművesek, az ácsok, a kovácsok, a fazakasok, az asztalosok, a késkészítők, a szappanfőzők céhei.

1639-ben építik az első fahidat a Nagy-Küküllőre (török eredetű szó, jelentése: kökényes).

A várfalon kívüli városrészek a 18. század alatt kezdenek kialakulni szász és román lakossággal. 1766 és 1769 között a piarista gimnáziumban Dugonics András, az első magyar regény írója tanítja a poézist és a retorikát – szászoknak, latinul. A város 1781-től veszíti el tiszta szász jellegét, amikor József császár katolikus vallású osztrák tisztviselőket, katonatiszteket telepít a városba az elnémetesítés szándékával, illetve a concivilitas rendelettel jóváhagyja, hogy a várfalon belüli városrészekre magyarok és románok is beköltözhessenek.

1526 és 1998 között 53 alkalommal árasztja el a Nagy-Küküllő vize a várost. Az 1975-ös nyomai ott vannak gyerekkoromban a házakon.

1822 és 1835 között tanít Medgyesen Stephan Ludwig Roth. Erdély egyik legrégebbi, 1586-tól működő, hivatalos okiratban először 1604-ben említett iskolája 1919 óta viseli a nevét. 1849-ben végezték ki Kolozsváron hazaárulás miatt.

1863-tól van közvilágítás, 1872-től vonatállomás. 1893-ban hetilap jelenik meg Medgyesen Mediascher Wochenblatt címmel.

1928-ban az Első Földgázüzemű Üveggyár (Prima Fabrică de Sticlă cu gaz metan) igazgatója Kálmán Oszkár (született Kisszabadkán, Zala megyében 1880-ban).

A várfalon kívüli városrész hatodik emeletéről mindig ugyanolyan a látvány: épületek, háztetők, utcák, kikövetkeztethető irányvonalak és forgalom. A két távoli domb találkozása mögött pedig néha láthatók a Kárpátok. Ahhoz képest, hogy milyen messze vannak, és általában mennyire nem látszanak, megdöbbentő a magabiztosság, amellyel szembetűnnek, amikor tiszta az idő. Sosem tudom azt a kétségbevonhatatlanságot lefényképezni. A fák viszont mindig rajta vannak a képen, látod, ahol az a zöld folt van – sokáig úgy véltem, hogy ott lakik a Mikulás. És az Angyal is. Annyira távolinak tűnt, az egész látvány olyannyira más természetűnek, mint amit lent vagy sietős séta közben láttam, hogy csalódás volt, amikor a két nézetet összeraktam: ha a zöld folt fái alatt én mindennap elmegyek, akkor a Mikulás valahol távolabb lakik, sajnos. És az Angyal is. Az viszont kétségbevonhatatlan, hogy lakniuk kell valahol, inkább fák között, mint városban.

Minden, amit látok, a falon kívül van. După Zid, ez a tömbháznegyed neve. A falon belülre csak kicsit látok be fentről. Lentről sem látni többet, mert a belváros ilyen: zárt udvarok, magas falak. Soha nem fogunk ide tartozni. Viszont mindenki ezt érzi, tehát nem olyan nagy baj ez. Idegen valahogy mindenki, mert aki itthon volna, vagy elment már idegenbe, vagy éppen csomagol. Előnynek gondolom, hogy nem értik, amit beszélek. Valami könnyűséget érzek, nem kíváncsiak rám, nem rám kíváncsiak, békén hagynak. Nincs füle a falnak.

Két órával később érkezel. A város érdekel, én is a város része vagyok. Egyféle bejárat. Igyekeztem felkészülni, történelmi adatokat mondok. Nem működik, szerteszét vezetnek a mondatok. Idegen a történet, monoton a beszéd. S a téglák, falak lüktetése? Szorosan a fal mellett jársz, kezeddel letapogatod a belváros épületeit.

Rajzoltam a főtér aszfaltjára valamelyik gyereknapon, 1984 és 1987 között. Akkor lehettem akkora, amilyenként magamra emlékszem. És van egy élénk emlékem még korábbról – ez az első emlékem magamról. Egyedül vagyok a városban, eltévedtem. Jó az idő, lehet nézelődni. Valaki, akinek biciklije van, megszólít, és elvezet anyukámhoz, aki a közeli cukrászdában süteményt eszik a barátnőjével. A legelső emlékem a városról egy álom. Minden hamis benne, csak a város olyan, amilyennek utána évekig látom. Van egy családi történet arról, hogy háromévesen eltévedtem egyszer. Ha eltévedtél, te is gyárthatsz történetet.

Jártunk (vittek) az iskolakezdés utáni első hetekben ősszel a mezőre. Hazafelé olyan külvárosi utcácskákon jöttünk, melyek időtől elszakítottnak tűntek. Rendes időben sosem jártunk arra. Egyik ablakban állatorvosi preparátumok voltak, kétfejű embrió például. Valószínűleg az utcát sem találnám már meg, abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy a város utcái bármikor meg tudnának lepni. Medgyesen sosem tudok turista és jó idegenvezető sem lenni. Nem története van számomra, inkább időhurkai.

Az a sok gyaloglás. Ha esik, ha fúj, iskola után, délután menni kell a Kü­küllőn át a másik tömbháznegyedbe. Két híd van, sosem tudom eldönteni, melyik út a rövidebb. Általában azért azt részesítem előnyben, amelyik a belvároson keresztül vezet, és a híd is csupán gyalogos híd. A Pasarela. Aztán menni kell vallásórákra, a Mikulás-lak fái alatt, a várfal maradványai mellett a macskaköves utcán fel, és tovább a buszállomás felé. Jobbról félúton ott van a református templom, mellette a papi lakkal. Az ablak azért van, hogy akik bent vannak, kinézzenek rajta, és nem azért, hogy akik kint vannak, belássanak – tanította a pap nekünk, leskelődő konfirmálandóknak, erre emlékszem leginkább. Megtilthatjuk-e szemünknek, hogy nézzen?

Valamikor nyolcadikban, az „in medias res” leckénél állt össze a kép. Medgyes neve azt jelenti, hogy az ország (világ) közepe. Nézem a térképet, és pont ezt látom, Medgyes Románia közepe.

Nem sikerült eltévedned. Kész történeted volt a csodáról. Aztán mégis... elkezdtél keresni valami napórákat. Vissza kellett menni oda többször. Mert nem volt nyitva az udvar. Aztán nyitva volt, csak az órák nem azokon a falakon voltak, az az udvar nem az az udvar volt. Aztán meg kellett keresni azt a bejáratot, amelyik a falnak a túlsó oldalára vezet. A napóra nem egy kép. Inkább idő vagy az időnek valami járatos, ismétlődő mintázatokkal teli képe. A medgyesi napórát külön magyarázattal látták el, hogy le lehessen olvasni róla 1911-ben a magyar időt. Itt, ezen a ponton az eltévedés mégiscsak sikerülhet.

1991–92-ben az együttjárás tényleg elsősorban járkálást jelentett, az egy­értelmű és egyetlen helyszín pedig a város volt. Sétáltunk, rohantunk, eső elől valahová beálltunk, bicegtünk, mert felsértette a lábamat a cipő. Észre sem vettem, hogy míg kérdéseket teszek fel, és kérdésekre válaszolok, igazából a várost rögzítem magamban minden egyes lépéssel, fel- és körbetekintéssel. Azt gondoltam, a másik tekintetét keresem, közben meg az épületek, utcák látványát szívtam magamba.

„Értsétek meg az idők szavát!” – hangzott el 1989 decembere után, minden németórán. Sokáig úgy emlékeztem, hogy ennyi volt az óra, hegyi beszéd és tanulság, nem is beszéltünk németül. Aztán, amikor az egyetemi felvételire, német szakra készültem, jöttem rá, hogy idők szava ide vagy oda, tudok azért németül is.

Hazaáruló – milyen furcsa összetett szó. Ezzel a váddal ki lehet végezni valakit, aki a vádlók hazáját árulta el, ha egyáltalán volt ott árulás. Az árulás a vádlotté, a haza a vádlóé. Stephan Ludwig Roth a saját hazáját nem árulta el. Hogyan is lehetne a haza mindenki számára ugyanaz egy többnemzetiségű, többvallású, alapvetően toleranciájáról híres régióban? Stephan Ludwig Roth az én hazámat sem árulta el.

Nem a belvárosra látni a hatodik emeletről. A város nekem ez, amit látok, külváros, a várfalon kívülre nyúló utcák, focipálya, gyár, strand, szánkózáshoz domboldal. Valaha működött minden. Ami ma van, abból pont a régi működés hiányzik. A domboldal beépítve házakkal – lehet, hogy csak odébb költözött minden? Újabb külvárosokba, újonnan csatlakozók közösségeibe? Nekünk nem meséltek a város történetéről. Nem számított, ki honnan jött. Medgyesen soha nem hallottam azt valakiről, hogy jövevény. A játszótér tele volt délutánonként, és kacagtak rajtam, amikor a velem kö­tekedő fiúnak dühösen azt mondtam, hogy „tu ...”, miközben a helyes megszólítás az lett volna, hogy „mă”. De békén hagytak. Nyilván esélytelen voltam, különc, néhány dologban viszont csak emiatt tudtam jó lenni. Utólag, most is.

Mennem kell, mondod. Átutazóban vagyok itt én is. Medgyesinek látsz, de most, hogy írok Medgyesről, tudom leginkább, hogy nem vagyok az. Persze, sokat néztem Medgyest, és azért ez valami.