[2021. október]
Vége az első napnak az egyetemen, bemutatkoztam, a nevem arcot öltött a tanárok számára, megkaptam a fogadópapírokat, indulhat a két hónapnyi késői Erasmus. Hazafelé megtaláltam a dombra felszállító mozgólépcsőt is, amelyet a városba érkezésemkor nem sikerült. Siena dombokra épült, ez volt első felfedezésem. A toszkán tájképből persze következtethettem volna, de nem tettem, nem képzeltem el a várost sehogy, nem voltak elvárásaim. Talán azért is nyűgöz le most annyira. Az egyetem az egyik nagyobb domb tövében, a vonatállomással épp szemben van, az albérlet a domb tetején, az óváros falain belül. A második felfedezés tehát, hogy megtalálom a mozgólépcsőt, amely felvisz a dombra, igen, egy mozgólépcső visz fel a dombra, talán azért, hogy a kedves látogató városnézőkedve el ne illanjon, mire felér. A dombra kúszó fémkígyót szegélyező plakátokon pedig megkezdődik a portékák felkínálása: autóbérlés, szállás, helyi kézműves termékek, az ijesztő tekintetű, szexbabára hasonlatos Caterina, a város virtuális asszisztense, aki segítségét ajánlgatja a falon, és persze nem maradhat el Szűz Mária sem, a fő attrakció, ki ne hagyják, hiszen a dómban található Masaccio csiklandozós Madonnája a reneszánsz festészet kivételes alkotása!
Miután minderről értesülök és felérek a dombtetőre, a Porta Camollia, az óváros északi kapuja felé veszem az irányt. A város falain kívül is több száz éves, olaszos mértéktelenséggel díszített paloták emelkednek, nem jövök rá, hogyan csinálják, de az ő mértéktelenségük szerethető, sőt helyénvaló, sőt a csodájára járunk. A rücskös kőlapok szintén hosszú emberöltők óta szorítják egymást fáradhatatlanul, ellenállnak földrengésnek, forróságnak, ostromoknak és turista-hadaknak, csak az eső koptatja változatosra felszínüket.
Útközben egy lányra leszek figyelmes, aki pár méterrel előttem megy a járdán: öltözete gondosan megválogatva, egymáshoz illő szandál, könnyű, nyári overál, táska és napszemüveg, minden halvány rózsaszínű rajta. A kezében hosszú bot, a bot végén egy kis golyó, ezzel tapogatja serényen, ami útjába kerül, miközben meglepően lendületesen menetel előre. Jé, egy vak olasz! Bár számtalanszor jártam már olasz földön, eleinte mindig elborítja agyamat az olasz klisé-csomag, amibe nem férnek bele a közhelyen kívüliek, csak jól öltözött, napbarnított, hangos, hadonászó kirakatlények. Aztán ha végre kinyitom a szemem, rájövök, hogy itt is élnek mindenféle emberek, akár rosszul öltözött, sápadt-alabástrombőrű, csendes, zárkózott valódi lények is. Esetleg nemlátók is (és még én számítok látónak...).
Épp sajnálkozni kezdenék magamban, hogy szegény teremtés, nem láthatja ezt a sok csodát, Itália kellős közepének kincsét, de nincs sok időm az ő olasz nemzetiségű nemlátásáról saját magyar rövidlátásommal elmélkedni, mert a következő pillanatban a lány kissé megzavarodik egy buszmegállóba érve. Elveszti addigi lendületét a megállóba leparkolt, csillogó Fiat és egy robogó között tapogatózva, nem sok hiányzik, hogy nekiütközzön a pont fejmagasságban lévő menetrendnek, cselekednem kell, gyorsan mellé lépek, és megkérdem, segítsek-e. Az út túloldalára szeretne átmenni. Egy töredékmásodpercig hezitálok, hol is érintsem meg őt, hiszen a kezei tele, egyikben a bot, másikban a táskája, végül megfogom a bal könyöke fölött. Ezzel a kezével szorítja magához a táskáját, és ahogy átfogom a karját, elülső ujjbegyeimmel érzem a vízcseppeket, amelyeket a nap és a táskaszorítás préselnek ki bőréből, s átkísérem a zebrán. Átkelés közben oldalról lopva bepillantok a napszemüvege alá, hogy bizonyosságot nyerjek, olyan tempóval ment előttem, szinte el sem hiszem, hogy tényleg vak. A sötét lencsék mögött mélyen beugró, minden irányba cikázó, úttalan szemet látok, ami, ha tehetné, ezzel az iszonyatos cikázással igyekezne vadul befogadni minden látnivalót a világból. Mélyen elszégyellem magam az iménti feltételezés miatt.
A túloldalon nyomban elköszönünk, nem szeretnék tolakodó, anyáskodó lenni vele, megtettem, amit a nyelvérzék fölött álló erkölcsérzék megkívánt, legalábbis ezzel próbálom nyugtatni magam. Bár valójában az iménti gondolatom miatti szégyen az, ami visszakerget. Folytatom hazafelé, de a kopogás tovább kísér az antik kövezeten, a lány tőlem kicsit lemaradva, a párhuzamos járdán lendületesen folytatja útját velem egy irányba, mintha csak a bűntudat kopogna a nyomomban. Az ujjamon még ott vannak bőrének vízcseppjei, körülnézek, remélve, hogy senki nem lát, suttyomban az orromhoz emelem a kezem, és megszagolom. Teljesen szagtalan, nincs vakszaga. Sem olasz vak szaga. Újra elszégyellem magam, mégis milyen lenne az!?
A nagy kereszteződés pirosánál együtt várakozunk az út két oldalán, majd egyszerre indulunk meg. Nyilvánvaló, hogy egy irányba tartunk, a középkori város portáján áthaladva, néhány méter eltolódással mindketten a Via Camolliára térünk. Visszamenjek hozzá? Tovább kísérjem? Kell neki a segítségem? Tempósabban megyek nála, de ő sem marad el, hallom, ahogy kitartóan tapogatja lépteit. Gyorsítok, hogy lehagyjam őt és a kérdéseket a fejemben, de a lány tartja a lépést. Mégis visszaforduljak? Egy darabig még elkísérhetném... Pár méterrel előtte bizonytalankodom, miközben ő hatalmas bizalommal, számtalan váratlan akadály között menetel előre a vakvilágba. Hirtelen tompa ütközést hallok a hátam mögött, és ahogy önkéntelenül visszafordulok, nem látom többé őt, csak egy zöldséges elé parkolt arcátlan szállítóautó mered rám. Francba! Vajon nekiment? Az én hibám lesz... Miért nem mentem vissza hozzá?
Lelassítom lépteimet, tétovázom, nem merek még egyszer hátra nézni, de hamarosan újból meghallom a bot jellegzetes kopogtatását a köveken, a lány, mintha mi sem történt volna, előkerül a szállítóautó mögül, megrázza rózsaszín szettjét, és máris előre menetel. Gyorsan én is nekiiramodom, nem világos, hogy menekülök-e előle, vagy inkább visszamennék hozzá. Sértő, ha ismét felajánlom a segítségemet? Egyáltalán felismerne, hogy újból én vagyok? Bunkóság vagy jófejség, ha visszamegyek? Visszamenjek?
Mialatt képtelen vagyok eldönteni ezt az egyszerű kérdést, s mialatt az egóm, a filantróp énem és a lelkiismeret-furdalásom egy torz harcban összecsapnak a Via Camollia középmagasságában, az albérlet bejáratához érek, hosszadalmasan kulcsért matatok a táskámban, és fülelek, hallom a közeledő kopogást, hamarosan pedig magabiztosan elmasírozik mellettem a halvány rózsaszínű szettes lány, határozottan, stílusosan, emelt fővel. Hiába figyelem őt, én, az állítólagos önállóságommal el sem tudom képzelni, milyen lehet a tárgyak felületén látni, apró zajokon lépegetni, a láthatatlanban látóként élni. Ő érzi a szférákat, ismeri az ódon házak falait, az utak hangjait és a járólapok középkori rücskeit. Bátran megy előre, még akkor is, ha időnként fennakad egy áruszállítóban, kukában vagy félredobott gyümölcsös ládában. Nem láthatja azt, amit én, amit bármelyik idetévedő turista, az ő Sienája viszont nekem láthatatlan.
