[Látó, 2006. március] 

Napnyugta, álmok, az élet, és időmúlás. Talán a vízfolyás.
Mindig a testedre vágytam az arcokon keresztül, amelyeket láttam. Beletelt egy kis időbe, mire felébredtem. Mindig minden a másikkal, Borgessel történik. Járok-kelek, gépiesen megállok egy-egy kapuboltozat vagy apró patio rácsai előtt. Róla postán szerzek híreket, nevével egy tanári pályázaton vagy életrajzi lexikonban találkozom. Szeretem a homokórákat, a térképeket, a 18. századi tipográfiát, a kávé ízét és Stevenson prózáját. A másik is osztja e kedvteléseimet, bár nem minden leereszkedés nélkül. Ebből következően kissé megjátszottnak látszanak. De aztán meghallottam a sóhajtást. A testéből jött, a testből, amit magam előtt láttam, a testekből, amelyek egymás mellett feküdtek.

A másik is osztja a kedvteléseimet, bár nem minden leereszkedés nélkül. A testekből, amik kora hajnalokon újra égnek, a testekből, amik izzadtan megint kérnek. Hogy a várost megint maga előtt látta, a város biztonságos és felépített tereit, a várost, amely az ókorban épült hatalmas oszlopaival, a várost, amelyet annyira szeretett, és a tündöklő fényben ismét felébredt. Vajon hány városban járt már?
Nap nélkül hajnalodott. Csodálatot és csodálkozást mellőzve nyitotta rá szemét a valóság sokadik változatára. Az áttetsző éjszakán, a kör alakú és víz alakú érintések közepette, ahogy kinyílott a tér, megint megnyílt az átjáró áttetsző végtelenje. Az átjáró, mintha elfeledték volna, felébredt az áttetsző hajnalon, az átjáró megint a város peremén volt, mégis a város közepén.

Könnyen meg lehetett találni, nem volt nehéz, csak el kellett képzelni a vízcseppeket az arcokon, és a térélményt, amikor az átjáró fehéres színei közelednek és megnyílik, mint a szivárvány, mindig is látszanak. Az utazásban és az arcokban magukra találtak az árnyak, az arcok közötti átjárásban.

Az ég felé nyitott útvesztőben érezte magát.

Olyan elcsépelt szó ez a szerelem. Egy hangtalan és néma angyal beszélt hozzá vég nélkül. Megint újra ugyanazt ismételgette, mintha az ismétlésből értett volna bármit is. Igen, emlékszem az éjszakára, amin átrepültünk. A bolygók közötti terekben mindig élesen áll a fény. A városok hajnali és sárga fényei, a halhatatlanság lehelete, és mi is nyugodtan repültünk a láthatatlan éjszaka sárga fényei között, mi is láthatatlanok voltunk, mint az angyalok. Egy víztükör néma olvadása a nappali fényben.

Mindig ugyanott elfeledve.

Játszottunk a végtelen és véges szavakkal, játszottunk az arcokkal, de mindig éreztük, a világegyetem etet, érezhetően van valami élelem számunkra, akik létrejöttünk egy biológiai kódból, a DNS-láncolaton, valami kódból, mi nem fogunk éhen halni.

Nem állítanám, hogy kapcsolataink rosszak.

Csak utazunk, utazunk a végtelen sárga városokon keresztül, minden egy pillanatnak tűnik.

Megtaláltuk az átjárót, nem kellett ezen szenvednünk, az átjárók megvoltak, mi pedig újabb városba kerültünk. A végtelen áramlaton keresztül végtelennek éreztük magunkat, és mintha semmi nem választana el attól, hogy ugyanolyanok legyünk, egy anyagból valók.

Túlzás volna azt állítani, hogy kapcsolataink rosszak.
Az anyag áramlását felfedeztük, egy darabot kiszakított belőlünk. Az előttünk vágyakozó ismeretlen és az utánunk következő szerelem, mintha régről ismernék egymást, ugyanazért a célért küzdöttek, mintha lenne valami káprázat, második utáni élet, második szerelem az örökkévalóság után.

Tájakon és városokon keresztül, ahol együtt járunk, mindig ugyanabban, ugyanabban a városban, ugyanabban a szerelemben.
Nap nélkül hajnalodik.

Nem állítanám, hogy kapcsolataink rosszak. Szeretem a homokórákat, térképeket, a 18. századi tipográfiát, a kávé ízét és Stevenson prózáját; a másik is osztja e kedvteléseimet, bár nem minden leereszkedés nélkül, aminek folytán azok kissé megjátszottnak látszanak.

Túlzás volna azt állítani, hogy kapcsolataink rosszak.

A zene az idő titokzatos alakja, gondolta Borges, szándékosan megfeledkezve arról, hogy ezt először másvalaki gondolta, aki, ki tudja, miről feledkezett meg, hogy ezt gondolhassa.

Igen, nem tudtuk, honnan jövünk, mert a föld olyan hely, ahol ezt elfelejtik, később ismertük meg (mindent később tudott meg, hiszen ember volt) a titkos átjárókat, a testi szerelem okozta élvezetet, és hogy ez miként vezet el újabb nyelvezetbe, ahol mindez szilárdan áll, az eleven emberi lények nemi életének polaritásába, amely önmagában is a nyelv kudarcát jelenti.

Nem volt nehéz megtalálni az átjárókat, ott volt minden orgazmust átélt párban. Észre sem vették, de mi mindig is tudtuk. Sokszor órákat vártunk, mire kiszemeltük magunknak az áldozatot. A testük oly szép volt, a gerince íve oly titokzatosan tökéletes. Az eleven emberi lények nemi életének polaritása, eleven sejtjeik, a húsuk illata, a megváltozott levegő, az átjáró, amely orgazmus után önti el az agyakat. Bár a biológia logikus törvényekkel meghatározott konstrukció, a vágy teszi szexuálissá azt a tényt, hogy a nyelv képtelen igazolni a nemiséget. Nem adtuk fel soha, hogyan is adtuk volna fel, mikor a nyelv szerelmesei voltunk, a nyelv megőrült szerelmesei,
bár ne lettünk volna,
megint az átjáróban.

Én csak azért élek, azért vagyok még mindig életben, hogy Borges nyugodtan sodorhassa tovább irodalmának fonalát, engem viszont ez az irodalom igazol. Túlzás volna azt állítani, hogy kapcsolataink rosszak. A zene az idő titokzatos alakja, gondolta Borges, szándékosan megfeledkezve arról, hogy ezt először másvalaki gondolta, aki nem tudja, miről feledkezett meg, hogy ezt gondolhassa. A zene az idő titokzatos alakja, gondolta valaki valamikor, aki nemcsak Borgesről feledkezett meg, de arról is, hogy ez nem gondolat, hanem mondat. Minden idézet, a nyelv idézetek rendszere.

Én csak azért élek, azért vagyok még mindig életben, hogy ő nyugodtan sodorhassa tovább irodalmának fonalát, engem viszont ez az irodalom igazol. Készséggel elismerem, hogy sikerült neki néhány valamirevaló lapot írnia, de rajtam ezek a lapok mit sem változtatnak, bizonyára azért, mert ami jó, senkinek se a tulajdona, még az övé se, csakis a nyelvé és a hagyományé.

Mivel nem tartozunk egyetlen nemzethez sem, nem tartozunk egyetlen fajhoz sem.

Boldogok vagyunk és védtelenek, árnyak az élősködők biológiai láncán, mi, akik mindig megzavartuk a dolgok rendes ütemét.
Túlzás volna azt állítani, hogy kapcsolataink rosszak. Ablaktalan, de az ég felé nyitott útvesztőben érezte magát. Boldogok voltunk, védtelenek, és megint találtunk egy újabb átjárót a végtelen bolygók végtelen láncolatán, csak egy biológiai kódot kellett megfejtenünk, csak egyetlen DNS-nek a kódját, azokat a láncolatokat, amelyek végtelen variációjú lényeket képesek létrehozni. A végtelen arcok mögött végtelen ütemben utaznak városokról városokra, mindig egyre szebben, a sivatagban, az óceánok mentén, szerelmesen és orgazmusra készen.

Túlzás volna azt állítani, hogy kapcsolataink rosszak. Én csak azért élek, azért vagyok még mindig életben, hogy Borges nyugodtan sodorhassa tovább irodalmának fonalát, engem viszont ez az irodalom igazol. Készséggel elismerem, hogy sikerült néhány valamirevaló lapot írnia, de rajtam ezek mit sem változtatnak.
Bizonyára azért, mert ami jó, az senkinek se a tulajdona, még az övé se, csakis a nyelvé és a hagyományé. Máskülönben az én sorsom az, hogy visszavonhatatlanul eltűnjek innen, csak néhány pillanatomnak adatik meg tovább élnie, őbenne, a másikban.
Felbontva és szétszakítva mindent, csak bolygók maradnak, nincsenek országok, és nyelvek. Csak bolygók végtelen szép és fehér óceánjai, hófehér paloták és a kékséges tenger. Végtelen nagy fehér területek, szerelmek és nyelvek.

Igen, tudom, ismertelek. Árnyak és árnyékok, mint megannyi megnyúzott angyal. És mégsem tudom, hogy ki az, aki írja ezeket a sorokat. Túlzás volna azt állítani, hogy kapcsolataink rosszak. Csak azért élek, azért vagyok még mindig életben, hogy visszavonhatatlanul eltűnjek innen, de néhány pillanatomnak megadatik tovább élnie, tovább, őbenne. Lassan, de biztosan mindenemet átengedem neki, bár jól ismerem perverz rögeszméjét, amivel mindent meghamisít és eltúloz.

Mert a városok között nem voltak határok, mert a határok között nem voltak országok. Lehetett utazni, még a halálos sokk előtt, a tengerek között, még a sokk előtt, amit a végesség okozott, még a sokk előtt, amit a halandóság okozott.

Nem is tudom, kettőnk közül melyikünk írja e sorokat.
Viszont szerettünk, szerettünk és szerettünk. Agyunk, mint a látósugarak, újra és újra kinyílt. Találomra kinyitottam. A betűket nem ismertem. A szegényes tipográfiájú, elnyűttnek látszó oldalakon még mindig látszódtak a nyomok, két-két hasáb volt kinyomtatva. Újra utazunk a tengereken és óceánokon keresztül, a végtelen kék ég alatt, a végtelen kék tenger alatt és szerelmeink között.

Nem. Nem. Nem. Minden állani látszott egy pillanatban. Nem voltak szimbólumok. Nem volt egyetlen nyelv sem. Vagy maga volt a semmi? Nem tudom. Már nem emlékszem.

Mert a végtelen és áttetsző nyelv halhatatlan. Gleccserek hordaléka, szerelem. Arcok, és nevek a fénytelenebb létből. Démonok és angyalok: elmúlásra hivatottak mind, mind. Az utolsó pápa valahány álmatlan éjszakája közül bármelyik és mindahány. Ég és föld, és azoknak minden serege. A világ, világ vége és a világ másik vége. Előkészületek a váratlanra, hátha bekövetkezik az elkerülhetetlen. Tervek tegnapra és holnapra. Én, én, én.

Persze, a napok olykor összekeverednek.

Mindig ez a mondat jutott eszébe. Mintha olvasta volna a maradék éjszakák közötti fényben. Mintha olvasta volna és szerette volna ezt a mondatot. Ha a végtelen tér, akkor a tér bármely pontján lehetünk. A városok gyönyörű kanyargó hófehér lépcsői, az üvegberakásos ablakok, a mozaikkal kirakott fényes tükörajtók, mindenre emlékezett, a fehér fényre és az ezüst színpompás alakjaira. A ragyogó falak és az ezüstös sárgás fényben csillogó hatalmas és végtelen terek mindig elkápráztatták, az üveg és a fény hatalma, és a különböző ajtókból nyíló újabb mezők mindig megdöbbentették, az újra feltáruló látvány, hogy mennyire végtelen is a tér, és mennyire sok variáció lehetséges a létezésre, ezek a hatalmas tükörfelületek, melyek feltárták a végtelent, és a sok lehetséges párhuzamos létezés korántsem elképzelhetetlen kalandjait, a létezés sokdimenziós alakjait és az egyenesek olyan pontjait, ahol mindig is találkoznak ők, az egyenesek, ezek a terek, tényleg a végtelent nyitották meg, a végtelen káprázatos ezüstösen csillogó alakjait, magát a fényt, a létezés fényét.

Tükörfények.

Csillagok és galaxisok milliárdjai között az áttetsző fényben, a vonalakban, mindig, mindig csak ott, ahol te megszülettél.
Nem lehet, de mégis igaz. Mindegy, mivel töltjük el a hátralévő időt, úgyis meghalunk. E könyv oldalainak száma valóban végtelen. Egyik sem az első, és az egyik sem az utolsó. Nem tudom, miért vannak ilyen szeszélyes módon megszámozva.

Talán azért, hogy bizonyítsák: mindegy, milyen számjeggyel jelöljük egy végtelen sorozat elemeinek határpontjait. Mindig csak a végtelen kék tenger ezüstösen suttogó csillámlása. Az aranyhíd vagy az ezüsthíd rajta, a vonal és a világosság, ahol a létezés egybeolvad a végtelennel. Gyöngyökön lépdel az idő.

Mert a könyvet, akárhol kinyitottuk, feltépte bennünk az ezüst végtelent.

Soha nem láttuk viszont ugyanazt az oldalt. Viszont szerettük, szerettük és szerettük. Agyunk, mint a látósugarak, újra és újra kinyílt. Találomra feltéptem. A betűket nem ismertem. A szegényes tipográfiájú, elnyűttnek látszó oldalakon még mindig látszódtak a nyomok, két-két hasáb volt kinyomtatva, mint egy bibliában. Igen, védtelennek éreztük magunkat.

Végtelen és akárhány városokban utaztunk. Jobb volt, mint bármennyi orgazmus. Az agyamat a hullám minduntalan elöntötte, mintha mindig velem lettek volna ők, az idegenek. Én, én, én.
Hogy kimerészkedjék-e az utcára vagy sem. Kimerészkedett az utcára, és emberek arcát látta. Többnyire nem vagyok.
Többnyire nem hagyott kétséget afelől, hogy valahol messze gyöngyökön lépdel az idő. Valahol közelben szintén. Én, én, én. Messze és közel egyaránt annyit tesz: nem itt. Árnyak és árnyékok. Megannyi megnyúzott angyal a fénytelenebb létből.

Itt és most. Színek és formák. Mindig újra a végtelen. Újra kiépült valami a szerelemben. Csak akarlak, akarlak téged, csak ezen az írott nyelven.

Aztán persze megint. Mint táguló hal, újra éled. Tél jön. Szeretlek, szeretlek. A tudattalanjában lévő apró csatorna, kapcsolódási pontok és a végtelen. Akiknek annyit köszönhetett, akit valaha is szeretett. Még nem törölték ki, és nem sebezték véresre az úgynevezett gondolatok.

Őt is szerette, aki a hajó volt, a kék szeműt, aki vele volt. A könyv szélcsendet okozott, és szavaival többnyire nem hagyott kétséget afelől, hogy valahol messze gyöngyökön lépdel az idő, és a közelben szintén. Ezt nem tudta felfogni, homokkönyv, homokkönyv, őrjöngött. A vonal végtelen számú pontból áll, a sík végtelen térfogatból, a síkok végtelenje, a hipertérfogat. A szilánkokra szakadt darabok a szerelem nélküli parton, ott abban az órában, amikor megértette, a másiknak a másikja mindig végtelen.

Benne soha nem találom.

Így lettünk jóban a betűk milliárdjaival és a géppel, amin írunk. Hűvös teste engem simogat. Az éjszaka hangjai ismét idegenek.
De rögtön megéreztem rajta. Távoli partokról jött, sugárzott, mégis valami összezavarodott nyelven beszélt, kódokkal és titkos rejtjelekkel, valamivel, aminek köze van a léthez.

Megismételhetetlen.

Lassan, de biztosan mindenemet átengedem neki, bár jól ismerem perverz rögeszméjét, amivel mindent meghamisít és eltúloz. Végül megértette, hogy minden a világon önnön létében akar továbbélni, a kő öröklétig kő akar maradni, a tigris tigris. De nekem benne kell tovább élnem, nem önmagamban (amennyiben egyáltalán vagyok valaki). A zene az idő titokzatos alakja, gondolta Borges, szándékosan megfeledkezve arról, hogy ezt először Borges gondolta. A zene az idő titokzatos alakja, gondolta Spinoza, szándékosan megfeledkezve arról, hogy ezt Spinoza mondta (aki, ki tudja, miről feledkezett meg, hogy ezt gondolhassa).

A zene az idő titokzatos alakja, mondta valaki valamikor, aki nemcsak Borgesről és Spinozáról feledkezett meg, de arról is, hogy ez nem gondolat, hanem mondat. Azt hiszik, lehet élni. De melyik, melyik.

A vonal végtelen számú pontból áll, a sík végtelen vonalból, és így tovább. Asszem, a síkok végtelenből. A lánc. Manapság már minden fantasztikus elbeszélésről azt állítják, hogy igaz, de az enyém csakugyan igaz. Szereti a homokórát, a térképeket, a homokkönyvet, a 20. századi topográfiát, a kávé ízét és a prózát. Gondolatai mindig kiegyensúlyozottak.

Túlzás volna azt állítani, hogy bármit is lehet állítani.
A gondolatokat elfújta a szél.

Rajta gondolkozott, akinek létét indirekt felforgató elvnek is gondolhatta volna, ha képes lett volna gondolkodni. Szépnek találta, és szépségét hiábavalónak, és a hiábavalóságot pedig érdekesnek. Megannyi megnyúzott angyal. Árnyak a fénytelenebb létből. Elmúlásra hivatott mind.

Aztán rájöttem, hogy mindenemet átengedem neki, pedig jól ismerem perverz rögeszméjét, amivel mindent meghamisít és eltúloz. Szentimentális arca volt.
Akár egy festmény.

És mégis csak vele akart táncolni. Csak vele. Búskomorság áradt belőle. Mint most belőlem. A sorsom az, hogy visszavonhatatlanul eltűnjek, és csak néhány pillanatomnak adatik meg tovább élnie, benne, a másikban.

Lassan, de biztosan mindenemet átengedem neki, bár jól ismerem perverz rögeszméjét, amivel mindent meghamisít és eltúloz. Megértette, hogy minden a világon önnön létében akar tovább élni, a kő örökké kő akar maradni, a tigris tigris.

De nekem Borgesben kell továbbélnem. Pedig az ő könyveiben kevésbé ismerek magamra, mint némely más könyvben vagy némely gitár buzgó pengetésében. Évekkel ezelőtt megpróbáltam elszakadni tőle, lemondtam a külvárosi mitológiákról, a térrel és idővel játszottam, de most már ezek a játékok is hozzá tartoznak, és nekem valami mást kellene kitalálnom.

Próbáltam hinni, hogy valahol messze gyöngyökön lépdel az idő, és szél lapozza a kerteket. A barátom, az üvegcsiszoló, aki úgy tudott bánni az anyaggal, hogy újra és újra színes üvegek és végtelen meghatározatlan formák keltek életre az ujjai alatt, figyelmeztetett, hogy valahol messze gyöngyökön lépdel az idő. Hirtelen szomorú lettem.

A tér. Igen, a vonal végtelen számú pontból áll. A nevemmel találkoztam minduntalan mindenfelé. Vissza, visszanézve rám. Ez lennék én?, kérdeztem magamtól. Postán szerzek híreket, vagy vele egy irodalmi pályázaton találkozom. Könnyűszerrel tudomásul veszem a valóságot, mert sejtem, hogy semmi sem valóságos.
Nincsenek városok. A vágy teszi szexuálissá a tényt, hogy a nyelv képtelen igazolni a nemiséget. Romjai láttán, nem sokat vesztettünk. Nincs tulajdon, nincsen örökség sem. A könyvnyomtatás az emberiség legnagyobb problémája, már rég kiment a divatból, mert a végtelenségig növelte a fölösleges irományok számát. De az ember betölti a századik életévét, képes rá, hogy szembenézzen önmagával, hogy szembenézzen magányával. Ezeket fokozatosan kiveti magából az idő. Valami idézet? Biztosan. Minden idézet, a nyelv idézetek rendszere.

Az itt és mostból úgysem menekülhetsz.
A nyelv rendszerétől úgysem menekülhetsz.

Idő? Nincsen már. Arra törekedtünk, hogy elkerüljük a fölöslegesen pontos adatokat. Nincsenek statisztikák. Nincsen kronológia, történelem. El akarjuk feledni a múltat.

A végtelen sok attribútumból álló szubsztancia mindegyike örök és végtelen lényeget fejez ki, szükségképpen nem létezik.

Az üvegfúvók szentélyébe vezető úton először tévedt el. Ma már mindenki űz valamilyen foglalkozást. Bár gyöngyökön lépdel az idő, de a közel és a távol egyaránt annyit tesz, nem itt.

A múltban az a babona járta, hogy minden délelőtt és minden délután történnek dolgok, amelyeket gyalázat volna figyelmen kívül hagyni. Az egész földet kísértetegyesülések népesítették be: olyanok, mint Kanada, Brazília, Svájci Kongó és a Közös Piac. Szinte senki se ismerte ezeknek a platóni alakulatoknak az eredetét, azt viszont mindenki tudta, hogy mi történt a legutóbbi pedagógus-kongresszuson, miért szakadtak meg bizonyos diplomáciai kapcsolatok, mit üzentek egymásnak az államelnökök, és hogy miképp szólt pontosan az üzenet, melyet egy titkár titkára írt meg a műfajtól megkívánt körültekintéssel és pontossággal. Túlzás volna azt állítani, hogy kapcsolataink rosszak. A tegnapban, amelyben élnem adatott, hiszékenyek voltak az emberek, elhitték, hogy ez vagy az az árucikk jó. Aztán a legenda szerint megszűntek a kormányok. Választásokat írtak ki, hadat üzentek, adót vetettek ki, vagyonokat koboztak el, és letartóztatásokat rendeltek el, megpróbálták érvényre juttatni akaratuk, de senki nem törődött velük. A sajtó nem írt róluk, nem közölték a képmásaikat. A politikusok kénytelenek voltak tisztességes mesterség után nézni; némelyikből jó színész lett, másikból jó kuruzsló. Volt benne valami végtelen. Persze, a Mexikó utcában még mindig ott volt az íróasztalon az a vászon, melyet valaki ezer év múlva fest majd meg, olyan anyagokkal, melyek ma még csak szétszórva találhatók a bolygónkon.

Az angyalok megnyúzva, továbbmennek. És a barátom is, az üvegfúvó. Bár a hozzá vezető úton, mely gyöngyökkel van kikövezve, mindig eltévedtem, azért valahogy eljutottam hozzá, hozzá, aki arany és ezüst lépcsőkkel volt kikövezve.

Az űrutazás mindig jó volt, a végtelen arcokon keresztül utazni, végtelen idő-alagutakban, és mindig ott volt mellettem, saját tudattalanom saját segítője, mindig ott volt velem, az idegen. Mert tudom, a színek végtelenek, és a formák is, és nekem mindig tetszettek.

Repülőjegyet váltott, és ha sejtése nem ellenkezik egyetlen isten egyetlen tervével sem, ugyanúgy nem várja ott senki.
Az eltévedt gondolatoktól mindig is tartott, hamarosan azt is megtudta, nem alaptalanul. De miért? Manapság minden fantasztikus elbeszélésről azt állítják, hogy igaz, de az enyém, csakugyan igaz. Nem írtam meg mindjárt, mert legszívesebben elfelejtettem volna; féltem, hogy beleőrülök. A folyóról óhatatlanul több idő jutott az eszembe. Jól aludtam az éjjel, bevettem a nyugtatót, és az óra, ami mellettem ketyegett is, tetszett a halandóknak. Tegnap – délutáni napsütés volt.

Az eltévedt gondolatoktól mindig tartott, most már tudom, hogy nem alaptalanul. Évekkel ezelőtt próbáltam elszakadni tőle, lemondtam mindenről, térrel és idővel játszottam, de most már ezek a játékok is hozzá tartoznak, és nekem mást kell kitalálnom.
Tudta, nem várja ott senki. Életem folyamatos menekülés, amikor mindent elveszítek, és mindenem feledésbe megy, vagy átmegy az ő tulajdonába. Gyöngyökön lépdel az idő, és üvegfúvókhoz vezető lépcső arany és színes formákkal van kikövezve, melyek ismeretlen fényben pompáznak, és az úton ismét eltévedt.

Mennyi szín között kell odajutni, hogyan, és hogyan. Mindig baj van az időalagúttal.

Végül kimerészkedett az utcára, és emberek arcát látta. Azon a télen ünneptelen lét zárta magába a kárhozat angyalát. Csukott szárnyak és meglehetősen vizes lét. Nem állítanám, hogy kapcsolataink rosszak. A labirintushoz vezető úton volt.

És akkor eljöttek értünk. Rájött, egyedül van, nem tartozik sehova, csak magához. Fények a fénytelenebb létből. Zöld, kék és színes formák. A többi szemfényvesztés, hazugság.

Fehérség. Fehérség. Én, én, én.
Tudom, mennyit szerettem, mindig is emlékeztem.

Mindig a másikkal, Borgessel történik. Én járok-kelek Buenos Airesben, gépiesen, meg-megállok egy kapuboltozat vagy egy patio rácsa előtt. Róla postán szerzek híreket, nevével tanári pályázaton vagy életrajzi lexikonban találkozom. Szeretem a homokórákat, a térképeket, a 20. századi topográfiát, a kávé ízét és Stevenson prózáját; a másik is osztja e kedvteléseimet, bár nem minden leereszkedés nélkül, aminek folytán azok kissé megjátszottnak látszanak. Túlzás volna azt állítani, hogy kapcsolataink rosszak. Én csak azért élek, azért vagyok még mindig életben, hogy ő nyugodtan sodorhassa tovább irodalmának fonalát, engem viszont ez az irodalom igazol. Készséggel elismerem, hogy sikerült neki néhány valamirevaló lapot alkotnia, de rajtam ezek a lapok mit sem változtatnak, bizonyára azért, mert ami jó, senkinek se a tulajdona, még az övé se, csakis a nyelvé és a hagyományé. Máskülönben az én sorsom az, hogy visszavonhatatlanul eltűnjek innen, és csak néhány pillanatomnak adatik meg tovább élnie, őbenne, a másikban. Lassan, de biztosan mindenemet átengedem neki, bár jól ismerem perverz rögeszméjét, amivel mindent meghamisít és eltúloz. Megértette, hogy minden a világon önnön létében akar tovább élni, a kő örökké kő akar maradni, a tigris tigris.

De nekem Borgesben kell továbbélnem, és nem önmagamban (amennyiben egyáltalán vagyok valaki). Pedig az ő könyveiben kevésbé ismerek magamra, mint némely más könyvben vagy némely gitár buzgó pengetésében. Évekkel ezelőtt megpróbáltam elszakadni tőle, lemondtam a külvárosi mitológiákról, a térrel és idővel játszottam, de most már ezek a játékok is hozzá tartoznak, nekem valami mást kellene kitalálnom. Életem ilyesformán folytonos menekülés, aminek során mindent elveszítek, és mindenem feledésbe megy át, vagy az ő tulajdonába.

Túlzás volna azt állítani, hogy kapcsolataink rosszak. Repülőjegyet váltottam egy városba, ahol, ha jól sejtem, nem fog várni senki. Mindig is szerettem az ismeretlent.

Túlzás volna azt állítani, hogy kapcsolataink rosszak.

Az üvegfúvók szentélyébe vezető úton először tévedt el. Lassan és tétován lépkedett, próbált mindig az idő előtt lépni eggyel, de ez nem mindig sikerült.

Boldog volt. Nem tudtam meg soha, kettőnk közül melyikünk írja e sorokat. De a város hatalmas terei mindig elkápráztatták. A tér, amiben mászkált és a zöld szemei sírásra késztették.

Az üvegfúvókkal töltött éjszaka után nem először tévedt el. Lassan és tétován lépkedett a gyöngyházakkal kirakott úton.

Homokkönyv, homokkönyv, őrjöngött. Lassan és folyamatosan száll fel a menekülés.

Hiszen nem tudom meg soha, kettőnk közül melyikünk írja e sorokat.

***

(A szövegben idézetek találhatók Jacques Lacan: Tükör-stádium című tanulmányából, és Jorge Luis Borges: Homokkönyv, A halhatatlan ember, Egy megfáradt ember utópiája, A másik, Borges meg Én és Halmai Tamás: Amszterdam blue című novellájából. )