A vonaton csak egy nő ült vele szemben. Tudatában volt annak, hogy a hideg vonat és útitársnőjének kellemetlen társasága hangolta le annyira, hogy még a megérkezés gondolatának se örüljön, de érezte, további megpróbáltatásokat is elviselt volna, csak hogy a fáradtság és kimerültség ölje ki kellemetlen érzéseit, és ne a lassan, nehézkesen működő emlékezetre kelljen hagyatkoznia. Ha a nő csak egy kissé lett volna kedvesebb, talán nem figyel fel a magába forduló, felkavaró gondolatokat ébresztő testre. Sovány, szomorú fejét úgy takarta szálkás haja, akár egy szorosan felkötött fejkendő, a jelentéktelen arc nagy részét eltakarva mélyen benőtt homlokába, és a koponyára pontosan simulva, mintha visszafogottságra kényszerítené, lehajtott fejét egybemosta eres nyakával. Hatalmas mellei nem tették változatossá testének unalmas vonalát, csupán a meggörbült felsőtest és lába közötti rést töltötték ki, a látványt pedig a gyenge szövésű kopott-rózsaszín szvetter lágy anyaga groteszk elemmel bővítette, a mell képe pedig egybefolyt a felhúzott térd és a beesett vállak dudorával. A rövid szárú szövetnadrágból, mint valami összerogyott asztal lábai meredtek ki a szarszínű, vékony csizmák, ami végtelenül mulatságos emlék lehetett volna, ha nem érzi most úgy, hogy a nő undorító képét sokáig magában hordozza, hogy a részletek nem halványulnak el, és hazafele sétálva, egyre pontosabbá válnak majd, és olyan elemekkel fognak sokasodni, melyek egyértelműen képzelete termékei lesznek.
Néhány perc múlva kissé megenyhülve nézett a nőre, aki mintha megérezte volna, hogy barátságos szánakozással nézik, felpillantott, épp, amikor a kalauz komor arccal közéjük lépett. A jegyeket hosszan tartotta a kezében, sajnálta kilyukasztani őket, majd miután mégis megtette, szemrehányó tekintettel adta vissza, mintha csupán ők lennének a hibásak, amiért meg kellett rongálnia a jegyeket, és egyelőre nem távozott. A vonat kiegyensúlyozatlan, sokat nem ígérő ritmusát hallgatva, olyan zeneértő keserűségével tekintett a távolba, aki a kisvárosban már soha nem részesülhet igazi zenei élményben, de aki nem hajlandó a dolgok rendjét elfogadni, és reménykedik, megtalálja a bűnösöket. A mozdulatlanság pillanatai. Mintha történne valami.
Öreghős számára a kalauz bizonytalansága, bágyatag arckifejezése nem működött aszerint, ahogyan a gyengeség egyértelmű jeleinek működniük kellene, a kalauz nem veszített méltóságából, inkább megerősödött, és az imbolygó alak mélabús tekintete egy tapintatos büntetőbíróra emlékeztette. Öreghős kényelmetlenül fészkelődött a zsíros, szagló vászonborítású ülésen, de nem bánta meg korábbi gondolatait, hitelesnek érezte őket, azonban zavarta, hogy a helyzet arra kényszeríti, gondolataival visszafelé haladjon.
Az éles fékcsikorgást, a kétségbeesett kiáltozást csak akkor hallotta meg, amikor lebegni látta a valójában feléje repülő nőt. Ha később erre a balesetre emlékezett, mindig a fülke levegőjében egymásba fonódó, lebegő nőkalauz-testet látta maga előtt. A levitáló testek látványát úgy jegyezte meg, mint ami feloldotta oktalan feszültségét, hiszen különös, szokatlan volt, és nem okozott olyan kényelmetlen érzést, mint a másodperceken belül ráboruló testek súlya, melyek egészen betakarták a fejét, annyira, hogy a vonat rázkódásához oda kellett képzelnie a kiáltozást és csikorgást, mert hallani nem hallotta. Félt, ha megmozdul, véletlenül a férfi és nem a nő altestét vagy mellét érinti, ezért rájuk bízta a kezdeményezést, ők azonban, amikor látták, hogy a hirtelen fékezés után csak a kiáltozás erősödik, és a vonattal semmi nem történik, kényelmesen feküdtek rajta, mintha védelmeznék. Az első baleset tulajdonképpen nem volt baleset, csupán a természet vesztette el a lába alól a talajt, néhány fenyőfa a sínekre borult, és a vidám falusi legények a kocsmában hagyták italukat, hogy tüzelőfának felvágják.
A kalauz, majd a nő lassan lekászálódtak róla, vigyázva, de magabiztosan érintették egymást, majd a nő a helyére, a kalauz pedig gondoskodó, aggódó arccal Öreghős mellé ült le. A vonat, akár egy agg elefánt, ha tüsszent, még egyet rázkódott, amire a kalauzból különös, váratlan szavak buktak elő, Öreghős pedig annyira meglepődött, hogy megtiszteltetésnek és nem tolakodásnak vette a bizalmaskodását. A kalauz, kezét a vállára helyezte, másik kezével a nő felé mutatva, mintha a jegyeket kérné, nyugodt hangon beismerte, hogy a nő a szeretője. Mondatai tökéletes illeszkedéssel és a tiszta harmóniára való törekvéssel követték Öreghős gondolatainak ritmusát, és ő úgy ismerhette meg a szerelmük történetét, mintha a földcsuszamlás okozta leállás miatt, magára maradt volna gondolataival. A kalauz gondterhelten emelte le a kalapját, a mozdulat azonban nem az elbeszélés terhes feladatát jelezte, hiszen olyan feltartóztathatatlanul beszélt, mint amilyen határozottsággal a jegyeket lyukasztotta. A szerelmi történetük volt feltehetőleg gondterhes, fájdalmas történet, és így a kalap foszladozó széle a megtépázott lelküket, zsíros belseje pedig a mély, erős, de avasodó ragaszkodást jelképezte. A nő magába roskadva ült, puhán lábára ejtette kezét, a kalauz beszéde időnként mégis felvillanyozta, ilyenkor boldogan mosolygott magában, vagy igenlően bólogatott, és láthatóan tisztelte a szerelmét, mert ritkán szólt bele a mondandójába. A kalauz viselte a szerelem terhét. Ő szólította le a nőt, közel egy évvel ezelőtt, és ő vallotta be először a feleségének hirtelen támadt vonzalmát. Széles álla volt, haja rendezetlenül szabadult ki a kalap alól, néhány tincs a füle mellett göndörödött, hogy a végük a fülkagylóban telepedjen, és ha megrázta a fejét, úgy akadtak a tincsek a kagyló peremébe, mintha onnan nőttek volna ki. Szerelmüket nemrég komoly megrázkódtatás érte, valóságos tragédia történt velük, mondta.
Mélyen Öreghős szemébe nézett, és levette válláról a kezét, mintha a barátságos kéztartásnak kellett volna segítenie Öreghőst a helyes átélés, belehelyezkedés leterhelő gyakorlatában, és mintha ennyi idő elég lett volna, hogy megbizonyosodjon jóhiszeműségéről. Tragédia, ismételte meg, és homlokát ráncolva a mozdony irányába nézett. Mindent elmondtunk egymásnak, a nő csendben bólogatott, már mindenről beszéltünk, unjuk egymást, de tudjuk, a szerelmet nem lehet becsapni, minket egymásnak rendelt a fennvaló. A család nem hisz nekünk, nem engednek az utunkra, pedig most már egymáshoz tartozunk. Két alkalommal közösen beszéltük meg a szegény nő férjével, de nem akar elválni, a gyerekei sem engednék, már ötvenszer szeretkeztünk vonaton. Ötvenegyszer, csillant fel a nő szeme. A feneke állandó kiütés azóta, a látvány elszomorító, folytatta a kalauz. Sajnálom szegény nőt, de nem segíthetek rajta, csak itt a vonaton találkozhatunk, az ülések azonban régiek, elnyűttek, mocskosak, és gyakran annyira érdes a szövet, hogy amíg végzünk, mindig felhorzsolja a fenekét, jön a fertőzés, a kellemetlen fekélyek. Érti, nem?
Amikor arra számított, hogy a kalauz bántó bizalmaskodását könnyebben elviseli, ha az elbeszélésnek köszönhetően másként látja majd a nőt, mint az utazás elején, egyértelműen tévedett. Ha a nőre nézett, Öreghősnek kiszáradt a torka, nyelve érdes lett és kemény, érezte, ha a vonat nem indul el perceken belül, megfullad. Fényesre csiszolódott sínpárt képzelt maga elé, és valamiért erősen hitte, ha a vonat szokatlan sebességre gyorsulva száguldana, valamiképpen kirázná ebből a helyzetből. A képzeletbeli sínpár úgy csillogott, akár a neonvilágításban és a szerelmi történetben megszépülő zsírfoltok a kalapon, a vonat pedig olyan gördülékenyen suhant volna, amilyen könnyedén engedelmeskedtek a kalauz parasztos, durva vonásai az érzelmes kifejezésnek.
Szegény nő, nézzen rá, folytatta a kalauz. Már mindent megbeszéltünk, ötvenegy alkalommal szeretkeztünk, és annyira ragaszkodunk egymáshoz, amennyire unjuk egymást, semmit nem kockáztatunk, segítségre sincsen szükségünk. Ezt a nőt ön biztosan gyávának és erőtlennek nézte, pedig higgye el, nincsen nála bátrabb nőismerősöm, nincsen, aki, ha alkalma van, otthagyja családját, és vonatra ül, mert itt nem csak a szeméttől és a portól kell tartania, a huzat tönkreteszi hallójáratait, a szeme állandóan nedvezik, még csak a tájban sem gyönyörködhet, megunta már, és nem is lát jól. Öreghős ekkor számára is meglepő, mohó kíváncsisággal fordult a nő felé. Annyira megfoghatatlannak érezte, ami vele történik, hogy úgy képzelte, ha a nő egyetlen könnycseppjét elmorzsolhatná ujjai között, képes lenne megragadni valamit abból a történetből, amiről pedig többet tud a kelleténél. Ez a könny valószínűleg már nem sós, hanem keserű lenne, akár az esővíz, amibe valamiképpen korom keveredett.
A második baleset már valóságos balesetnek tűnt, habár inkább katasztrófára emlékeztetett. A vonat lassított, majd veszítve a sebességből, megállt. Odakint egy bűnös falu fényei megtörték az éjszaka folytonosságát, és Öreghős az útkereszteződés után megláthatta a kanyart, amit a vonat már nem tudott bevenni, hiszen a sín úgy lengett a kimosott töltés fölött, akár egy függőhíd. A gyanúsan szaladgáló emberek a közeli faluból érkeztek, hiszen mindannyian kíváncsiak voltak, miután elterjedt a híre, hogy akkora sebességnél, amellyel egy vonat halad, könnyedén átszáguldhat egy, a pálya hosszához képest jelentéktelen mélyedés fölött.
Öreghős lekászálódott a vonatról. A kalauz kötelességére hallgatva, a nőt kísérve ment utána, és akár egy kisgyerekről, úgy gondoskodott róla. Öreghős a második katasztrófa után tudta, nem fogja soha megismerni a kalauz szomorúságának okát, amit semmiképpen nem magyarázhatott a fájdalmas szerelmi történet, de amivel feltehetőleg mégis összefüggésben volt ez a férfias komorság és nyilvánosan vállalt szenvedés. A tömegbe vegyülve még látta a nőt, aki figyelmesen, tágra nyílt szemekkel hallgatta a kalauzt, majd miután mindketten Öreghősre nézve megnyugodtak, hogy elkapták a tekintetét, a szegény nő, a kalauz biztató mozdulatára, lassú léptekkel Öreghős után indult.