Tamás Dénes: A tó. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2023.

GyA: Tamás Dénes legutóbbi könyve izgalmas kérdéseket vet fel. Kezdjük a műfajéval. (Kis)regényként lehetne meghatározni, de a belesűrített intellektuális anyag, a természethez és a műalkotásokhoz fűzött filozofikus reflexiók az esszé felé közelítik a szöveget. A tó egyfajta kísérleti mű, amelyben az esszéisztikus szövegbetétek, az „agyi szikrázások” túlsúlya nemcsak megbontja, hanem szinte teljesen háttérbe szorítja a történetmondást.  

AA: Műfaji meghatározása a címlap szerint: képeslapok egy regényből, de a túlzóan absztrakcióba hajló leírások miatt éppen a képiség sérül. A fosztóképző gyakori használata („megfoghatatlan”, „áttekinthetetlen”, „kimeríthetetlen”) a természetélmény amolyan apofatikus megragadását próbálja megvalósítani, de a kivitelezés inkább az elmondónak a tehetetlenségéről, mintsem az elmondhatatlanban rejlő kvalitásról tanúskodik.

GyA: A regény epikus magja eléggé csenevész, épp arra jó, hogy ürügyet szolgáltasson a gondolatiság kifejtéséhez. Bár nincs lineárisan kibontakozó cselekmény, ami nekem kimondottan jólesett, mégis felfejthető egy központi történet: a gyári munkásé, aki egy évtizeden át naponta elzarándokol a kisvárosi képtárba, hogy egy kiállított tusrajzot szemléljen. 

AA: A szűkös cselekmény ellenére érzékelhető egy triptichonszerű szerkezet: a személytelenségre törekvő természetleírást követi a gyári munkás életképe, amely végül az emberi alkotásokra tett hivatkozásokkal teletűzdelt záró meditációba fordul. Hogy ezt történetként – alakulásként – kell elképzelni, maga a szöveg jelzi a munkás színre léptetése után: „de már nem ugyanaz a világ volt a katlanban, mint eddig”.

GyA: Ezt a „kerületi fazont” zavarba ejtően nagy művészi és spirituális éhség emészti, amit elsősorban képzőművészeti alkotások szemlélésével és a róluk való beszéddel csillapít, és csak másodsorban alkohollal. (Először a múzeum, utána a kocsma.) Ő az ideális befogadó, olyan, mint Eco ideális olvasója vagy a szintén csak elméletben létező tökéletes színházi néző. Nem lép be a tájképbe, hanem egy külső nézőpontból mutatja be úgy, hogy képzeletben tovább fejleszti, rajzolja, társalkotójává lép elő. 

AA: Minden meditatív tapogatózás kifelé irányul, és ez az extrospekció akár azt is sejtethetné, hogy az önvizsgáló kérdések megválaszolására tett kísérlet kudarca irányította kívülre a szemlélődést. Talán efelől értelmezhetjük a „felhőmozinak” titulált filmes hivatkozások képsorát: a nagyok már bejárták a terepet, és nem találtak választ. „Mintha végre valami be akarna fejeződni odafent. De már nem azzal a reménnyel, hogy kirakódik a puzzle, s összeáll a történet.”

GyA: Számára egzisztenciális tevékenység a kép („ajtó az örökkévalóra”) szemlélése, amely létértelmező funkciót kap. Amit ő csinál, mélyen szakrális cselekvés, egyfajta imádságképpel, és mi, az olvasók ennek a folyamatát és eredményét követjük nyomon. Feltárja a tusrajz világát, mi pedig követjük őt. A kérdés csak az, hogy regénynek nevezhető-e az eredmény? Olyan, mintha Heidegger Vincent Van Gogh Parasztcipők című festményéről írott művészetfilozófiai értelmezését „regényesítené”, kevés sikerrel. Tamás Dénes félúton megáll szépirodalom és esszé között, ami nem lenne baj, ha nem akarná szépirodalomként meghatározni művét. 

AA: A narrátor egzisztenciális töprengései ebben az öneszmélő emberi perspektívát kizárni próbáló természetfókuszú kísérletben olykor üres frázisok: „ahol élet, ott emelkedés is van”, „minden igazi magasság a lent, az alap elvesztésével veszi kezdetét”. Interszubjektív emberi nézőpont nélkül nemcsak tárgytalanná, hanem hiteltelenné is válnak az elmélkedések. A kérdés csak az ember számára lehet valós téttel bíró kérdés.

GyA: A tó főszereplője viszont a tusrajz, illetve a rajta látható vadregényes táj: „egy hegycsúcs, alatta sziklás katlan, benne két tó, egy nagyobb és egy kisebb, keskeny földnyelvvel elválasztva”, amelyet valóban nagyon élvezetesen, érzékletesen mutat be. Élvezted a természetleírásokat? 

AA: Nyelvezete bojkottálta az esztétikai élményemet, bár a „megtartódik”, „beleégetődik”, a tévékészülék „vevésnek” nevezett üzemmódja „vétel” helyett, a komikumba hajló „fent is felhő, lent is felhő”, „bemozdul” elkönyvelhetők regionalizmusként is. Nemcsak a narrátori megfigyelés puszta ténye cáfolja a szemlélő hiányát, hanem az ilyen kifejezések, mint: „augusztusban is fehéren villogó hófolt” (az emberi időszámítás jelzése), „belefeledkezés” (kié?), „pillantásokat magához vonzani” próbáló kisebbik tó (kinek a pillantását?), „érthetővé válik a táv” (ki számára?), mind azt jelzik, hogy ez az érthetetlen világ mégiscsak valakinek a világa, akinek kezdenie kell valamit a világával.

GyA: Engem vittek magukkal a tájleírások, amelyek mintha a romantika természetélményét tükröznék. Azt sugallják, hogy a természet mindent átható ősforma, titkos tudás, a hegy és a tó (a két jól ismert, a romantikusok által kedvelt toposz) pedig az ember egzisztenciális elmélkedésének a színtereként jelenik meg. Az emelkedett, fenséges narrátori hangot egy alkalommal szándékosan megtöri az emberi szemét, egy kiürült, tóba hajított CAMPINGAZ feliratú gázpalack groteszk szólama. A gázpalack öntudatos monológjából egyértelművé válik, hogy a tó tudatos szennyezésére, tehát elpusztítására törekszik. 

AA: A Jevgenyij Vodolazkin Lauroszának középkori erdejében eldobott műanyag palacktól eltérően, itt nem feloldja az időbeliségből származó emberi kötöttséget, hanem éppen az időben bekövetkező antropogén rombolás véglegességét sugallja a természet, azaz a tó testébe tövisként fúródott tárgy.

GyA: Angyal, de egy istennő is meglátogatja a tavat, mindketten méltó partnerei a fenséges természetnek, velük szemben az emberek azonban a táj nevetségesen kicsiny, nyájszerű, szánakozásra méltó elemei, „omelette, tojásrántotta emberek”. Közülük kettő válik ki: a nő, aki meztelenül beleveti magát a tóba, és úszni kezd benne, a másik pedig a szerzetes, csuhában, aki bottal veri a tó felszínét. Hogyan értelmezted a megjelenésüket? 

AA: Kifejezetten érdekesnek tartom e két kiemelt emberi szereplőt. A nő az eredendő másság megtestesítője, a szerzetes pedig a keresztény hagyományban az önmagával a legkeményebb harcot folytató, világot megtagadó ember arca. A völgyben meghúzódó kolostor képét a Háború és háború kiútkeresőinek reményeként értelmezem: „Mintha volna menekülés innen.” A rögtön ezután feltűnő nő egyértelműen Éva-motívum. Ezt megerősíti a megjelenését követő, a lét értelmére vonatkozó kérdések sorozata, ami az úszás jelenetével együtt erőteljesen hajaz Maurice Blanchot Thomas, a rejtélyes árny című filozófiai regényének Éva-szerű női alakjára. A Másik titokzatos jelenléte nem válaszokat ad, hanem lehetségessé teszi a kérdezést, ugyanis van kivel együtt töprengeni (talán ezért is tűnt számomra hitelesebbnek a könyv második fele). Hogy a tó viszont hallgat, mert nincs mit mondania, így akár megnyugtatóan perszonalista következtetés is lehetne, bár a vizet püfölő-kérdező szerzetes nem így gondolja…