Megint én vagyok, bár nem tudom, hogy egyáltalán meghallgatod-e valaha ezeket az üzeneteket – elég régóta csend van. Már nem számolom a napokat. Talán tíz év, de az is lehet, hogy csak egy hónap telt el azóta, hogy leszálltam a vonatról. Hajlott hátú, öreg falak vesznek körül. Egy tízemeletes tömbház földszinti lakása választ el a kint leselkedő világtól. Általában lehúzva tartom a rolót. Két mátyásmadár krákog a lakás egyetlen ablakával szemközti bokor ágain, minden áldott reggel. Kifigyelik az ételt a számból. Mindegy is, hiszen amint a nyelvemet éri, szénné morzsolódik, legyen az bármi. Valószínű, hogy most értetlenkedve nézed, hogy mi ez a monoton szöveg, mintha az egészet olvasnám. Az a helyzet, hogy nem akartam összevissza beszélni hangüzenetben, mint a legutóbb, úgyhogy leírtam, és most felolvasom neked. Én csak így tudok beszélgetni. Tudod, hogy sose ment nekem a beszéd. Szóval, hol is tartottam? Ja. A szomszédok jórészt láthatatlanok. Van egy nő a folyosó végén. Már nem is nő, csak összegörnyedt, ottfelejtett múlt. A gyerekek félnek tőle. Emlékszel még a gyerekkorunkra? 

A látszani vágyó anyára, ahogyan küzd a kilóival, csavarja a porral teli dobozok tetejét, kanalazza, tömi magába csak úgy, magára. Majd egy kis időre eltűnnek a dobozok, és olyankor jön a szomorúság. A rúzs mindig egy árnyalattal eltér attól, ami éppen népszerű. Majdnem szép a szája. Kicsi. Vékony. Mellényt hord, ami amúgy tetszik. Mindig puha, amikor hozzábújunk. Mindig megyünk valahova. Boltba, barátnőhöz, fürdőbe, a rokonokhoz, a nagy tenyerű nagymamához megyünk. Amikor a családhoz utaztunk, olyankor mindig apa vezetett, emlékszel? Cranberries ment kazettán, és mi kórusban üvöltöttük a zombit. Kivéve apát. Apa csendben volt. Ő sosem próbált semmilyennek látszani. Nem is kellett neki, hiszen ő akkor is látszott, amikor leginkább eltűnt volna. Mint egy karó. Sosem értettem a komorságát. Mindig ugyanazok a párbeszédek. Boldog vagy? Igen. De biztos? Miért kérded, ha mondtam, hogy igen? Lehet, hogy csak a szemöldöke teszi. Családi vonás. Lehet, hogy belül folyton mosolyog, csak eltakarja a külleme. Lehet, hogy végig, mindenki félreértette apát. Ez szomorú. Bocsi, lejárt az előbb az idő. Nem tudom, mennyit hallottál. Apáról beszéltem. Hogy nem tudtuk sosem, hogy mi van benne. Visszatérek ide, erre a helyre, amit jelenleg otthonnak nevezek. A földszinten negyven lakás található. A közvetlen szomszédom kutyát tart. Elég nagy állat. Na. Várj! Kopognak. 

A szoba kicsi. Nem telik sok időbe, ameddig Ágnes az ágytól az ajtóig ér. Talán hat vagy hét másodperc. Tényleg nagyon közel van. Nem. Nem kopogtak. Csak megint valami hülyeség játszik az agyával. Megint valami hülye megérzés kopogtat. A kutyás szomszédnál ugatás hallatszik. Kilép az ajtón, majd elindul a sötét folyosón, a földszinti bejárat felé. Most már tisztán hallatszik. Nem először hallja, valahogy sikerült mindig olyankor beléjük botlani, amikor ezt csinálják. A nő hangja csak kicsit más, mint amikor pár héttel ezelőtt valamennyi bor után harcolt valami klímaizéért a konyhában, a kanapén. Most is csattog a nyelve, és kicsit rekedt a hangja. Vele ellentétben a férfit alig hallani, pedig már csak egy vasajtó választ el egymástól. Ő azt mondja, csak akkor érdemes beszélni, amikor az embernek tényleg fontos a mondanivalója. Mondhatni, jó ismerősök. Néha meghívatják magukat hozzá. Ő csak egyszer járt náluk. A tömbház alatti vegyesboltban ismerkedtek meg. Az ember nagyon sokat megtudhat a másikról, ha majdnem naponta látja a kosara tartalmát – poénkodik a férfi, majd a kezét nyújtja. Nem egyoldalú a barátság, csak nagyon ködös.

Előlépek, és most nemsokára kinyitom az ajtót. Megint magamban beszélek. Gyakorolnom kell, mert most azt hiszem, szükségem lesz a hangomra. Már biztosan emlékszem, hogy ez már sokszor megtörtént. Itt a lépcsőházban is láttam, vagy csak hallottam a folyosóról, nem tudom. A konyhámban is, két mondat között hirtelen minden a levegőben maradt, a cigaretta hamuja még vörösen parázslott közöttünk. A hamutartónak szánt pohár a földtől néhány centiméterre. A férfi orra éles és hosszú lesz, ahogy a szeme egyre sötétebb színt ölt. Csak egy dühös villámlás, aztán minden a régi. Nem tudom megmondani, miért késem le mindig ezeket a pillanatokat. Amikor észre kellene venni valami fontosat. Elég a beszédből. Nyitom az ajtót, és akkor meg kell szólalnom. Hangosan. 

Fejezd be azonnal! Hívom a rendőrséget. Ez már halkabbra sikerült. Egy olyan embernek nehezére esik kiabálni, aki még az orvosát is csak azután hívja fel, hogy hetekig rágja magát rajta. 

Ki van ott? Mégis miről beszél, milyen rendőrségről. 

Nincsen semmi baj, csak egy kicsit sokat ittam, azt hiszem. A nő hangja ismét a kedves szomszéd hangjává simul, aki megkérdi, hogy vagyok, egy kedd délután. 

Én nem akarok zavarni, de azt hiszem, kiabálást hallottam, és nem vagyok biztos benne, de talán valami mást.

Jaj, hát te vagy az? Mi ez az egész rendőrséges duma? Gyere már ki a fényre, nem lehet így beszélgetni. Ágnes közelebb megy. A postaládák előtt ott áll a két jó ismerős. Mindkettő zilált, de valami még ott rezeg a levegőben. A férfi átkarolja a nőt.

Ne haragudj, hogy felköltöttünk, tudom, hogy ilyenkor már aludni szoktál. Tudod, mi csak elmentünk szórakozni, és egy kicsivel többet ittunk. A nő csak mosolyogni próbál mellette. Valamit nem veszek észre? 

Ágnes bizonytalanul áll. Mint egy gyerek, a szülők veszekedése közben. Mintha nem tudná felmérni, hogy valóban magas volt-e a hangerő, vagy csak azért hallja úgy, mert ő még nem ismeri eléggé a világot. Mint a kutyák. A kutyák is hangosabbnak hallják a zajokat. 

Bocsánat, én azt hiszem, nem feltételeztem semmit, csak én azt hittem, én azt hiszem, veszekedtek – mondom, és folytatnám, de a férfi a szavamba vág. És ha netán veszekedtünk is, az mióta a te dolgod? Ne haragudj, hogy így beszélek, de nem szoktam hozzá, hogy valaki csak úgy becsörtet a magánéletembe. Még mindig mosolyog, de a száját mintha szét akarná valami belülről feszíteni. Folytassam?

Nem akartam zavarni, én csak azt szeretném mondani, hogy talán nem kellene ennyire erőteljesen. Figyelj, talán ne szorítsd annyira a vállát, látom, hogy fáj neki! Úgy értem, hogy – nem tudom folytatni, a szavamba vág, ahogy általában mindenkinek. 

Késő van, ez a két felnőtt ember éppen aludni menne, de útközben felfele akadt egy kis megbeszélnivalónk. Ezt hallottad, most pedig menj már aludni, vagy ahova akarsz. 

Ágnes egyenesen a nő szemébe néz. A nő szemébe nézek, és tőle is hallani akarom, hogy távozzak. Látom, hogy a férfinak még mindig mozog a szája, de most nem hallok semmit. Furcsa, de még a nevüket sem tudom. Amikor lekönyörögték magukat egy üveg borra, politikáról beszéltünk, és az állásomról. Aztán már csak a férfi beszélt, és a nő nevetett valamin, és akkor a hamu mindent beterített. A férfi Ágnes felé közelít, megragadja a karját. A szoborrá változott nő ekkor életre kell, és ordítani kezd, fröcsög a szája, hogy hagyd békén! 

Mit bámulsz? Mit bámulsz, te szerencsétlen?!

Az olyanok, mint Ágnes, ilyenkor nem beszélnek. Nem állnak ki magukért, és nem állnak szembe a másikkal. Általában utat törnek a könnyek, aztán csak tűnj el a másik szeme elől. Vele is ez történik, közben pedig elkezdi köpködni a különböző trágár szavakat, amik még az apjától ragadtak rá. Az erőszakra ritkán kerül elő a jó szó. 

Mára már nincs több üzenet. Csend és szégyen ragad a kilincsre, ahogy Ágnes belép a lakásba. Nagyon fáradt. Magára teríti a kutya szűnni nem akaró nyüszítését, és végtelennek tűnő rémálomba ringatja magát.